Katekizmus az Egyház kríziséhez VII.

P. MATTHIAS GAUDRON: KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ
(folytatás)

AZ ÖKUMENIZMUS

43. Mit értünk ökumenizmus alatt?

Az ökumenizmus fogalma alatt azt a mozgalmat értjük, amely a 19. században a nem katolikus körökben létesült, és amely a különböző keresztény felekezetek egymáshoz való közeledésére és együtt dolgozására törekszik. Ez a mozgalom 1948-ban a Világegyházak Tanácsának megalapításához vezetett. Ez a Tanács olyan egyházakból álló közösség, amely Krisztust Istennek és Megváltónak ismeri el. Az egyes vallási közösségek a tagság ellenére egymástól függetlenek maradnak. A Tanácsnak nincs hatalma felettük, hanem szabadon dönthetnek arról, hogy mennyiben akarják átvenni a Tanács határozatait.
Az sem szükséges, hogy az egyes tagok más közösségeket a szó teljes értelmében egyháznak ismerjenek el. Ez a szellemi irányzat vezetett az idők folyamán ahhoz a fáradozáshoz is, hogy a nem-keresztény (pogány) vallásokhoz való közeledés és a velük való dialógus folytatása megvalósuljon. Eredetileg a katolikus Egyház az ökumenikus mozgalomtól kifejezetten távol tartotta magát. Csak a 2. Vatikáni Zsinaton találta meg az ökumenizmus a hivatalos utat a katolikus Egyházba való bejutásra. A Zsinat egy külön dekrétumot, az „Unitatis redintegratio”-t szentelt ennek, valamint a „Nostra aetate” nyilatkozatot, az Egyháznak a nem-keresztény (pogány) vallásokhoz való viszonyára vonatkozóan.
Az igazán katolikus álláspont az ökumenizmus kérdésében XI. Piusz pápa „Mortalium animos” című enciklikájában (1928) jut kifejezésre:

A tény felismerése által, hogy csak nagyon kevés ember van, akiknek semmiféle vallásos felfogásuk sincs, úgy gondolják (az ökumenizmus támogatói – a ford. megjegyzése), jogosan remélhető a vallásos nézetekre vonatkozóan, hogy a különbségek ellenére nehézség nélkül lehetséges lesz bizonyos igazságok megvallásában egy testvéries megegyezésre jutni, amely közös alapja lesz a vallásos életnek. Ebből a célból konferenciákat, összejöveteleket rendeznek nagy hallgatóközönséggel, előadásokat tartanak, amelyeken kivétel nélkül mindenkit vitára szólítanak fel: pogányokat és keresztényeket válogatás nélkül, végül még azokat is, akik szerencsétlen módon Krisztustól elszakadtak vagy az Ő isteni természetét és küldetését elkeseredett makacssággal tagadják. Ilyen próbálkozásokkal a katolikusok semmiféleképpen nem érthetnek egyet, mert ezek mindabból a téves felfogásból indulnak ki, hogy minden vallás egyformán jó és dicséretre méltó, és mert azok mind – jóllehet különböző formában – de mégis a velünk született vágyódást fejezik ki, amely által Isten felé törekszünk, és engedelmesen uralma alá vetjük magunkat… Ily módon lépésről-lépésre közelednek a naturalizmushoz és az ateizmushoz. Ebből következik, hogy mindazok, akik ilyen jellegű nézetekre és együttműködésre elkötelezik magukat, teljesen elhagyják az Isten által kinyilatkoztatott vallás talaját.

44. Hogyan kell az ökumenizmust a katolikus hit álláspontja szerint megítélni?

Mivel a katolikus Egyház az egyetlen Krisztus által alapított egyház, és egyedül az ő birtokában van a teljes igazság, ezért az egységet csak az egyes emberek és közösségek megtérése vagy a katolikus Egyházba való visszatérése által lehet elérni. Így tanítja ezt XI. Piusz a „Mortale animos”-ban: „Az összes keresztények egyesüléséhez ugyanis nincs más út, mint elősegíteni az elszakadt testvérek visszatérését Krisztus igaz Egyházába, amelytől egyszer szerencsétlen módon elszakadtak”.
Ez az egyetlen logikus végkövetkeztetés abból a tényből, hogy az igazság egyedül az Egyház birtokában van, mert egy valódi egység csak úgy lehetséges, ha valamennyien az igaz hitben egyesülnek. Ezért igyekezett az Egyház mindig a pogányok megtérítése mellett az elszakadt keresztény közösségek tagjait is Krisztus misztikus testével való egységhez visszavezetni. Ez a fáradozás legtöbbször az egyes emberekre, azonban néha tőle elszakadt egész közösségekre is irányult. Így fáradoztak a lyoni és firenzei zsinatokon is a keleti egyházzal való – amely 1054-ben szakadt el a katolikus Egyháztól – egyesülésre. IX. Piusz az első vatikáni zsinat előtt felszólította az ortodoxokat (azaz: keleti egyházakat), hogy fejezzék be az egyházszakadást és térjenek vissza az Egyházba, és hasonlóan XIII. Leó pápa 1894-ben azonos felhívást intézett az összes keresztény felekezethez.
Ezek a próbálkozások mindig abból a meggyőződésből származtak, hogy nem a katolikus Egyháznak kell megváltoznia, hanem azoknak, akik tőle elszakadtak be kell látniuk a tévedésüket. Az Egyház mindig is hajlandó volt a visszatérést megkönnyíteni, azonban ezt soha nem a hit terhére.

45. Miben áll az ökumenizmus új értelmezése?

Az Egyház a 2. Vatikánummal egy új álláspontot vett fel az ökumenizmusra vonatkozóan. Ez az új pozíció többé-kevésbé arra irányul, hogy a katolikus Egyház a teljesség jogáról lemond, és a többi keresztény felekezeteket, sőt, a nem-keresztény vallásokat is azonos jogú, Istenhez vezető és az örök üdvösség elnyerésére alkalmas útnak tekinti. Már nincs szó a többi, más vallások megtérítéséről, visszavezetéséről a katolikus Egyházba, hanem csak az együttműködésről.
Ez az által jut kifejezésre, hogy az „egyház” fogalmát az ökumenizmusról szóló dekrétumban többesszámban használják, és ez által a többi keresztény közösségeket is egyháznak ismerik el. Ezt korábban mindig kerülték. Ha „egyházak”-ról beszéltek, az alatt mindig egy bizonyos helyi Egyházat, pl. a kölni Egyházat, milánói Egyházat, stb. értették. Legfeljebb – nem eredeti értelemben – a szakadár orthodoxokra vonatkoztatták, mivel ezeknek felszentelt, érvényes papságuk van, és az összes szakrament (szentség) is birtokukban van. Azonban szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy csak egy, és nem több egyház van, mert a mi Urunk Jézus Krisztus csak egy Egyházat alapított, és Jézus Krisztusnak csak egy jegyese van. A Krisztus Egyházától elszakadt eretnekeket „felekezeteknek” vagy „vallásos közösségeknek” neveztek. Az „egyház” titulust, címet ezek számára nem ismerték el. Ma azonban ez már teljesen megszokott.
A teológiai megindokolást már láttuk (29. fejezetben): a „subsistit in” a „Lumen gentium”- ból megnyitja az utat annak az elképzelésnek, hogy a többi vallási felekezetben is Krisztus igaz Egyháza valósul meg, talán csak részben, azonban mégis megvalósul. Ténylegesen így olvasható ez az „Unitatis redintegratio” 15. pontjában a szakadár keleti egyházra vonatkozóan: „Így épül fel és növekszik az Úr eucharisztikus ünneplése által ezekben az egyházakban Isten Egyháza (!), és a koncelebráció által az egységünk nyilvánvalóvá válik”. Itt tehát egy közösséget, amely az igaz Egyháztól elszakadt, „Isten Egyházának” neveznek. A nem-keresztény vallásokkal szemben is lehetőleg pozitív szemléletre törekszenek. A „Nostra aeate”-ban himnuszokat zengenek a hinduizmusra, a buddhizmusra, az iszlámra és a zsidóvallásra.
A „MISEREOR – Hungertuch 1984”-ben (ez egy szórólap elnevezése, amelyet a német templomokban minden év nagyböjti időszakában terjesztenek azzal a céllal, hogy segítsék az éhezőket a harmadik világban – a ford. megjegyzése), felvilágosították a híveket, hogy Isten nem csak kereszténységben nyilatkoztatta ki magát, hanem a hinduizmusban, buddhizmusban és az iszlámban is. Ehhez a „böjti-kendőhöz” adott kommentárban ez áll: „A négy fénysugár Isten kinyilatkoztatásának négy módjára vonatkozik”. A világmisszió vasárnapjára 1989-ben a következő áldozási elmélkedést ajánlották:

„Dicséret az Úrnak, Izrael Istenének,
aki úttalan utakon át vezet,
aki a szolgaságból és elnyomásból kiszabadít,
aki egy új világot ígér.
Dicséret az Úrnak, Mohamed Istenének,
aki nagy és fenséges,
aki felfoghatatlan és megközelíthetetlen,
aki nagy az ő prófétájában.
Dicséret az Úrnak, Buddha Istenének,
aki a világ mélyén lakik,
aki minden emberben él,
aki a hallgatás gazdagsága.
Dicséret az Úrnak,
Afrika Istenének,
aki élet a fákban,
aki erő az apákban és anyákban,
aki a világ lelke.
Dicséret az Úrnak, Jézus Krisztusnak,
aki szeretetben kiárasztja magát,
aki jóságában magát adja,
aki a halált legyőzi.”

Miközben az Egyház korábban azon fáradozott, hogy ezeket és a többi pogány vallásokat megtérítse, a Zsinat utáni Egyház „dialógust” folytat velük. Sokatmondó és tanulságos a pápai titkárság „Dialógus és misszió” című, a nem-keresztényekre vonatkozó dokumentje. 1984.06.10-én, az 1. pont alatt a következőket írták: „A II. Vatikáni Zsinattal egy új fejezet kezdődött az Egyház más vallások követőivel való kapcsolatában. Ez az új irányzat a dialógus nevet kapta”. A 3. pontban: „A dialógus nem csak a párbeszédet jelenti, hanem az egész, pozitív és konstruktív kapcsolatot a más vallást követő személyekkel és közösségekkel, abból a célból, hogy egymást megismerjék és kölcsönösen gazdagítsák.” A 13. pontban ez áll: „A dialógus azt a célt szolgálja, hogy a keresztények más vallások hagyományaival találkozhassanak és közösen igyekezzenek az igazságot elérni (!), és a közös érdekeltségű tettekben együttműködjenek.” Ha tehát Isten más vallásokban is kinyilatkoztatta magát, és ha a katolikusoknak a nem-keresztényekkel együtt kell az igazság elérésére törekedni, és ha ott egy kölcsönös, egymást gazdagításról van szó, akkor az Egyház nyilvánvalóan lemondott az abszolútteljesség igényéről. Az ökumenikus katekizmusban – amelyhez Degenhard érsek egy ajánlást írt, és más katolikus püspököktől is dicsérő véleményt kapott, ez áll: „Nem a visszatérés a cél, hanem sokkal inkább a testvéregyházakkal való közösség; a megbékült különbözőségekben való egység. Az egyházak egysége, – ahol az egyházak maradnak, és így lesznek egy egyház.”

46. A nem katolikus keresztény felekezetek Krisztus Egyházának részbeni megvalósulásai?

A katolikus Egyháztól elszakadt keresztény felekezetek lehasadtak Krisztus igaz Egyházáról, és nem tartoznak hozzá. Lehetséges, hogy egyes keresztény igazságot és esetleg az érvényes keresztséget megőrizték, Krisztus misztikus testétől azonban mégis elszakadtak. Ezért, ha valaki felismerte, hogy a katolikus Egyház az egyetlen igaz Egyház, és mégsem akar a tagja lenni, hanem továbbra is egy szakadár vagy eretnek közösségben marad, nem üdvözülhet, nem tudja a lelkét megmenteni.
XII. Piusz pápa a „Mystici corporis”-ban tanítja, hogy Krisztus igaz Egyházához való tartozásnak szükségszerűen három alapvető feltétele van. Ugyanis, a keresztség, az igaz hit, és a jog szerinti tekintélynek való alárendeltség:

Az Egyház tagjainak valójában csak azok számítanak, akik a keresztségben újjászülettek, akik az igaz hitet vallják és a test közösségéből sem saját maguk nem váltak ki szerencsétlen módon, sem pedig súlyos vétség miatt abból a jog szerinti egyházi hatóságok által nem lettek kizárva.” Ezért maguk a szakadár keleti egyházak, jóllehet a szentségek birtokában vannak, és a legtöbb hittételben megegyeznek a katolikus Egyház tanításával, mégsem Krisztus igaz Egyházát képviselik, valósítják meg, mert megtagadják Szt. Péter utódának elsőségét és tévedhetetlenségének elismerését. Krisztus szavai szerint Mt. 18. 7.: „Mindenki, aki nem akar az Egyházhoz tartozni, pogánynak és nyilvános bűnösnek tekintendő.”

Még kevésbé lehet az eretnek közösségeket, mint pl. a protestánsokat Krisztus igaz Egyházához tartozónak tekinteni, mert e tekintetben eltérnek az igaz hittől. Ezért érthetetlen, hogyan tudta a katolikus-lutheránus bizottság, amely l983-ban a württembergi Kirchberg kolostorban ülésezett – megállapítani: „az Evangélium egyik tanítójaként kezdik őt (Luthert) elismerni, egy mestert a hitben, és mint a szellemi megújulás hősét”. Ami a protestantizmusban igaz és jó még megtalálható, az jog szerint a katolikus Egyház tulajdona, ahogy ezt a pápa utasítására – még az ökumenikus dekrétumba is – a 3. bekezdés alatt belevették. Magától értetődő, hogy a liberális teológusok ennek nem örültek. Rahner és Vorgrimler ezt következőképpen kommentálták: „Hogy ezek a javak jog szerint Krisztus Egyházának tulajdonai, egy abból a 19 pápai változtatásból, amelyet 1964. novemberében utólag a szöveghez hozzáfűztek, noha azt már megszavazták, és amely így aggályossága miatt előnytelenebb benyomást kelt, mint az tárgyilagosan a tanbeli tartalma szerint jogos lenne. (…) Itt csak azokra a változtatásokra történik utalás, amelyek által a nem-katolikus keresztények különösen megbántva érezték magukat.” Ennél fogva szörnyűség, és a zsinati szövegek számos ellentmondásai közé tartozik, hogy ennek ellenére a 3. bekezdés alatt a továbbiakban ez áll: „Krisztus Lelke méltóztatott őket (az elszakadt egyházakat és közösségeket), mint az üdvösség eszközét felhasználni.” Az elszakadt közösségek azonban sohasem eszközei az üdvösségnek. Ha ezeknek a közösségeknek tagjai kegyelemben élnek, ez csak azért van, mert nem ismerik az igazságot, és nem hibásak személy szerint Krisztus testétől való elszakadásukban. XII. Piusz tanítása szerint ezek a tagok az igaz Egyház lelkéhez tartozhatnak. Azonban itt mindig csak egyes személyekről van szó, a nem-katolikus, más vallású felekezetek, mint olyanok, nem Isten akarata szerintiek. Azok nem vezetnek az igaz Egyházhoz, hanem attól eltávolítanak.

47. A más vallású, nem-katolikus felekezetek és a pogány vallások is az Üdvösség útjai?

A nem-katolikus felekezetek és a nem-keresztény (pogány) vallások nem az Üdvösség útjai, hanem a romlás útjai. Noha a hamis vallások tagjai is megmenthetik lelküket, ha a lelkiismeretük szerint élnek, és igyekeznek Isten akaratát teljesíteni, ha azt felismerték. Azonban azt megítélni egyedül Isten jogosult, aki a szívet és az érzületet, felfogást ítéli meg. Ebből azonban csak az következik, hogy adott esetben a hamis vallás ellenére is üdvözülhet valaki, azonban nem az által, vagyis nem a hamis vallás által. Krisztus elárulása tehát, amennyiben a 2. Vatikáni Zsinat a nem-keresztény vallásokról szóló dekrétumban, a „Nostra aetate”-ban a hinduizmust, buddhizmust, az iszlámot és a zsidó vallást pozitívan ítéli meg. Természetesen ezekben a vallásokban is vannak igaz elemek. Ezek minden tévtanban és minden tévedésen alapuló rendszerben is megtalálhatók, mert egy nyilvánvaló, egyértelmű képtelenség nem találna követőt. Döntő azonban az, hogy ezek a vallások a legsúlyosabb tévedéseket képviselik, és így a tagjaikat egy olyan útra irányítják, amely nem Istenhez, és nem az örök élethez vezet. A hinduizmus pl. a lélekvándorlást vallja, és ezért a földi életnek elveszi a komoly jelentőségét. A hinduizmus szerint ez az élet nem a döntő próbatétel, amely az egész örökkévalóságot döntően meghatározza, hanem a lélek egyszerűen és annyiszor újra fog születni – talán egy patkányban vagy kutyában – amíg a bűneinek terhét lerótta. Ennek alapján a hinduizmus nem ismeri a könyörületességet; a mai szociális intézményekkel a kereszténységet utánozza. A hinduizmus abszolút hidegen viszonyul a szegényekhez és a szenvedőkhöz – szerinte ezeknek most bűneik terhét kell leróniuk.

A buddhizmus egy Isten nélküli vallás. Az ember ott azt hiszi, hogy saját maga meg tudja magát váltani, és ez a megváltás a nirvánába jutást, a semmiben való feloldódást jelenti. A buddhizmus számára nincs örök élet az Istenben való egyesülésben, hanem csak a szenvedések és a fájdalmak befejeződnek a tulajdon egzisztenciának a megszűnésével. Az iszlám elveti az isteni Szentháromságot, és azzal együtt Krisztus istenségét is, mint istenkáromlást. Előmozdítja és támogatja a kegyetlenséget és az érzékiséget azáltal, hogy a keresztények megölését jócselekedetnek minősíti, megengedi a többnejűséget, és az embernek érzéki örömökkel teli paradicsomot ígér. Ehhez összehasonlításnak a Korán néhány szúráját vesszük: „Biztos hogy hitetlenek voltak, akik azt mondták: – Allah a Messiás, Máriának a fia”.„Ha hitetlenekkel találkoztok, öljétek meg őket, miközben rendezzetek egy nagy mészárlást, a foglyok bilincsét pedig húzzátok szorosra” A paradicsomról így nyilatkoznak: „Ami az asszonyokat illeti, azok (…) a vágytól égni fognak; valamennyien szüzek lesznek, és a nemi egyesülésetek után a szüzességük ismét meg fog újulni.” Végül a zsidók – éppen úgy, mint ezek a hamis vallások – megtagadják Jézus Krisztust, a Megváltót. Jóllehet a zsidó vallás Krisztus eljövetele előtt az igaz vallás volt, most azonban már nem az, mivel a kegyelem idejét nem ismerte fel, és a Megváltót nem fogadta be. Az igaz istenfélő zsidók megtértek Krisztushoz, akinek eljövetelével a zsidó vallás, az Ószövetség elveszítette értelmét és a létjogosultságot. Ezért érthetetlen, hogyan nyilatkozhat egy katolikus püspök a következőképpen: „Az Egyház, Isten új népe, csak úgy lehet, ha Izrael maradandó folyamatosságban és maradandó testvériességben van. (…) A zsinagóga és az Egyház közötti törés volt az első Egyházszakadás. (…) Az ökumenizmus célja az Egyház és a zsinagóga közötti kibékülés.” Ezekről a hamis vallásokról Szt. Péter szavaival kell beszélni: „Nincs üdvösség senki másban, mint Jézus Krisztusban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülniük kell.” (Ap. Csel. 4, 12.) Ezért az Egyház, ha elvileg nem is tagadta a nem-keresztények üdvözülésének lehetőségét, mégsem volt soha optimista olyan irányban, hogy a hamis vallásokból nagy számban fognak üdvözülni. Még IX. Piusz pápa idejében elítélték ezt a tételt: „Legalább is jó reménységet kell táplálni mindazok üdvösségét illetően, akik egyáltalán nem tartoznak Krisztus igaz Egyházához.” A hamis vallások tehát sem rendes (szokásos), sem rendkívüli utak az üdvösséghez, hanem ellenkezőleg – annak az akadályai.

48. Az igaz Istenhez imádkoznak a nem-keresztény vallások is ?

A nem-keresztény vallások nem az igaz Istenhez imádkoznak . Az igaz Isten ugyanis a háromszemélyű Isten, aki az Ószövetségben, de mindenekelőtt az Újszövetségben, fia, Jézus Krisztus által kinyilatkoztatta magát. Ezért azok a vallások, amelyek Krisztus istenségét tagadják, nem az igaz Istent imádják, hanem egy lényhez imádkoznak, aki nem létezik.

„Ha valaki tagadja a Fiút, akkor az Atya sem az övé.” (1. Ján. 2, 23.). „Senki nem jut az Atyához, csak általam” (Ján. 14, 6.). Nem indokolt az ellenvetés, hogy a mohamedánok és a zsidók helyes, ha nem is tökéletes istenfogalommal rendelkeznek, ezért az igaz Istenhez imádkoznak. Ez csak az Ószövetség zsidóságára érvényes. Az isteni Szentháromság ezeknek még nem volt kinyilatkoztatva. Ezért abban még nem tudtak hinni, azonban nem is zártak ki azt.
A mai zsidóságnál és mohamedánoknál azonban pontosan ez a helyzet: ezek kifejezetten tagadják Isten háromszemélyűségét, a Szentháromságot. Nem akarnak hinni egy háromszemélyű Istenben, hanem egy istenhez imádkoznak, aki csak egy személy lehet. Azonban egy ilyen Isten nincs.
Ezt az alapvető igazságot a hivatalos Egyházban ma már nem veszik figyelembe. Wojtyła bíboros – a későbbi II. János Pál pápa – 1976-ban VI. Pál pápa előtt tartott lelkigyakorlatában egy teljesen modernista felfogás található a hitről, s abból következetesen az a tézis, hogy minden ember – teljesen mindegy, melyik vallást vallja – az igaz Istenhez imádkozik: „A szellem-lélek útja Istenhez a teremtmény belső világból, az ember legmélyebb mélyéből indul ki. Ezen az úton a modern szellemi irányzat egy támaszt talál az emberi tapasztalatban, és az emberi személy transzcendens képességének igenlésében.” Ez a modernizmus: A hit már nem Isten kinyilatkoztatására adott válasz, hanem az ember belső világából jövő törekvés Istenhez. Továbbiakban így szól a szöveg: „Ezt az Istent vallja a trappista és kamalduli szerzetes csendes magányában, hozzá fordulnak a sivatag beduinjai, ha az ima órája elérkezett, és talán a szemlélődésbe elmerült buddhista is, aki gondolkodását tisztítja, és a nirvánához vezető utat készíti.”
Egy ilyen gondolkodásmód a Szentírástól teljesen idegen. Az egész Ószövetség tele van Isten heves felindulásával a hamis bálványok és vallásaik ellen. A kiválasztott népet gyakran szigorúan büntette, mert hamis isteneket és bálványokat tisztelt. Szt. Pál az Újszövetségben erőteljes nyomatékkal írja: „Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek.”(1 Kor.10, 20.).
Ez azonban nem zárja ki, hogy egy zsidó, mohamedán vagy pogány kegyelemtől indíttatva mégis az igaz Istenhez tud imádkozni, ha nem rögzül bele vallásának hamis istenfogalmába, hanem elvileg hajlandó lenne és el akarná fogadni az Isten által kinyilatkoztatott összes igazságot, tehát a Szentháromságot és Isten megtestesülésének a titkát is. A vallás azonban, mint olyan, nem az igaz Istenhez folyamodik, hanem egy álomképhez és ezért magában véve nem vezeti követőit Istenhez.

49. A többi, egyéb vallások követői „anonim keresztények” ?

Karl Rahner szerint az egyéb többi vallás „anonim kereszténység” (névtelen kereszténység). Azok is az Üdvösség útjai, „amelyeken az emberek Istenhez és az Ő Krisztusához közelednek.” A többi vallás, jóllehet nem úgy hisznek Krisztusban, mint a keresztények, mégis Őt keresik. Ez az állítás azonban hamis és helytelen. Az egyéb vallások egyenesen távol tartják az embereket Krisztustól, és akadályozzak őket a kereszténység felvételében. Amikor pl. az iszlám azt tanítja, hogy istenkáromlás, ha valaki azt állítja: Istennek van egy fia – ez természetesen akadályozza követőit az igaz hit megtalálásában. Anonim keresztényeknek esetleg azokat lehet nevezni, akik vallásuk hamis tanai ellenére Isten különös kegyelmi vezetése alapján belsőleg hajlandók mindent elfogadni, amit Isten kinyilatkoztatott , és az akaratának alávetni magukat.

50. Minden ember automatikusan részesül Krisztus megváltói kegyelmében?

Noha Krisztus minden emberért meghalt, és ebben az értelemben mindenkinek lehetősége van az üdvösség elnyerésére – senki nincs abból kizárva – azonban ahhoz, hogy az egyes ember a megváltásban gyakorlatilag részesüljön, szükséges, hogy a kegyelmet, amelyet Krisztus kiérdemelte számára és felkínált neki, el is fogadja. Ha ezt nem teszi, és visszautasítja a kegyelmét, akkor nem részesül a megváltásban, és örökre el fog kárhozni, ha ebben az állapotban marad a haláláig. Úgy tűnik, az általános megváltást, tehát a tézist, hogy minden ember ténylegesen, és nem csak a lehetőség szerint megváltott – tanítja Wojtyla bíboros a már említett lelkigyakorlatban. Így mondja ott:

Az Egyház születése (volt) Krisztus messiási, megváltói halálának pillanatában alapjában véve az ember születése is, éspedig teljesen függetlenül attól, hogy az ember ezt tudja vagy nem, elfogadja vagy sem. Ebben a pillanatban létének egy új dimenzióját kapta az ember, amit Szt. Pál röviden és tömören így fejez ki: Krisztusban élni.” Ha tehát minden ember „függetlenül attól, hogy tudja ezt vagy nem, elfogadja vagy nem, ”létét Krisztusban bírja, és így megváltott, akkor mindenki üdvözülni fog, és senki nem kárhozik el”. Úgy tűnik, hogy még pápaként is ezt a nézetet vallja, mert a trónfoglaló enciklikájában, a „Redemptor hominis”-ban így ír: „Minden egyes embert értünk, mert a megváltás titka mindenkit érint. Krisztus ez által a titok által minden emberrel, mindenkorra egyesült. (…) Ez az ember, a titok teljes megvilágításában, amelyből Jézus Krisztus által részesedik. Egy titok, amelynek részese minden egyes ember a négy milliárdból, akik a planétánkon élnek, az anya szíve alatti létünk első pillanatától kezdve.

Ha minden ember a fogantatásának első pillanatától Krisztussal mindenkorra összeköttetésben van, miért szükséges a keresztség és a látható Egyházhoz tartozás? Gondoljunk arra, hogy a pápa ezeknek a soroknak a szerzőjét, Hans Urs von Balthasart bíborossá akarta tenni – egy olyan teológust, aki valóban azon a véleményen volt, hogy a pokol üres. Ez azonban teljesen ellentétben áll a Szentírás tanításával, amely sok helyen beszél a pokolról. Az utolsó ítéletről szóló hasonlatában Krisztus egyértelműen abból indul ki, hogy lesznek, akik a pokolba jutnak: „Ezután a balján lévőknek azt fogja mondani: távozzatok tőlem, átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.” (Mt. 25, 41.) Sőt, úgy tűnik, hogy sokan vannak, akik a pokolba jutnak: „…széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta.” (Mt. 7,13.)

Az Egyház is mindig, egészen a jelenkorig, meg volt arról győződve, hogy sok ember örökre elkárhozik. Ez volt az egyik indító oka a misszionáriusi tevekénységének. Sok keresztény ember nem riadt vissza semmi fáradtságtól az Evangélium hirdetésében, mert ilyen módon akartak lehetőleg sok lelket megmenteni. Ha azonban már mindenki meg van mentve, akkor a misszionáriusi munka nem sürgető, és már nincs különösebb jelentősége. Egyedül annak van meg az értelme és a misszionáriusi jelentősége, hogy az emberekkel közöljék: Krisztus megváltott már benneteket anélkül, hogy ti erről tudnátok. És valóban ilyenféleképpen magyaráz Wojtyla bíboros egy szóvéget a „Gaudium et spes”-ben, a 22. pont alatt: „Krisztus, az új Ádám, (…) az emberrel tudatja az embert!” Ez azt jelenti, hogy Krisztus azt közölte az emberrel, ami már megtörtént vele, ugyanis hogy élete van Krisztusban. A kinyilatkoztatás abban áll, hogy megtestesülése által az Istenfia minden emberrel egyesült.” Az Egyház azonban soha nem így értette a hithirdetést. A misszió azt jelentette számára, hogy az embereket az Evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása által az üdvösséghez vezesse, nem pedig csupán a kihirdetését annak, hogy az üdvösségnek tulajdonképpen már régen birtokában vannak. „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk. 16,16.)

51. Hogyan kell az Asszisziben megrendezett vallástalálkozót megítélni?

A vallástalálkozó Assisiben 1986. október 27-én egy egyedülálló botrány volt – a lelkek tévútra vezetése, és Isten első parancsának megsértése. „Én vagyok a te Urad és Istened: Rajtam kívül más istened ne legyen”. Soha nem lett még az Egyház annyira megalázva, mint akkor, amikor a pápa az összes vallások és szekták vezetőivel egy szintre állította magát. Ezzel azt a benyomást keltette, hogy a katolikus Egyház csak egy a többi vallási közösségek között, amelyeknek a föld és a béke létrejöttén közösen kell dolgozniuk. Mintha egy más béke lehetséges lenne, mint az emberek megtérése Krisztushoz, és az Ő Egyházához! „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! (…) milyen közösség van a világosság és a sötétség között? Hogyan egyezne ki Krisztus Béliallal? Vagy mi köze a hívőknek a hitetlenekhez? (2. Kor. 6, 14-15). A megnyitáskor, a Mária bazilika szentélyében a pápa az összes többi vallásvezetővel azonos széken ült, és mindent kerültek, ami a pápa elsőbbségének a benyomását kelthette volna, valamennyinek egyenjogúnak kellett látszani.

Ellentétben Krisztus misszionáriusi parancsával, a pápa nem Krisztushoz való megtérésre szólította fel a vallások képviselőit, hanem a hamis bálványaikhoz való imádkozásra. Már a találkozó előtt kifejezésre juttatta annak a fontosságát, hogy azok hamis hitükhöz hűek maradjanak. „Ez a közös, radikális hűség a mindenkori vallásos tradícióhoz, ma még jobban, mint valaha a béke követelménye. Assisiben minden jelenlévő saját vallási tradíciója szerint fog Istenhez imádkozni.” Az többi vallás rendelkezésére bocsátott katolikus templomokat. Ha az ember meggondolja, hogy a katolikus templom egy szent hely, amely egyedül és kizárólag a háromszemélyű egy Isten tiszteletének van szentelve, akkor ennél a látványosságnál csak a Krisztus által bejelentett, „pusztító szörnyűség a szent helyen!” (Mt. 24. 15)-re kell gondolni. Miután a küldöttségek valamennyien megtartották vallásgyakorlataikat, elindultak csendben egy zarándoklatra a Szt. Ferenc bazilikához, ahol aztán a különböző közösségek egyenként egy-egy békeimát mondtak. Ezt a zarándoklatot a pápa a befejező beszédében a következőképpen értelmezte: „Miközben hallgatva vonultunk, arra az útra gondoltunk, amelyen az emberiség nagy családja jár: amely vagy az ellenségeskedés, ha elmulasztjuk egymást szeretetben elfogadni, vagy egy közös vándorlás a magasztos célunk felé, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a többiek a mi testvéreink. Lássuk ebben a megelőlegezését annak, amit az emberiség történelmi fejlődésében Isten megvalósulva szeretne látni: egy testvéries vándorlást, ahol egymást kísérjük, az Ő általa elénk tűzött transzcendentális cél felé.” Világosabban már nem lehetne kimondani, hogy az Egyház misszionáriusi ténykedése – működése befejeződött! Az embereknek nem kell megtérni és belépni az Egyházba, hanem mindenki maradjon a maga vallásában, és úgy járja közösen és békésen a saját útját.

52. Mik az ökumenizmus következményei?

Az ökumenizmus következménye a vallási közömbösség és a hittérítés (misszió) teljes összeomlása. Ma általánosan elterjedt vélemény a katolikusok között, hogy minden vallásban egyformán lehet üdvözülni. Ezért a hittérítés, a misszionáriusi munka értelmetlen, és gyakran kifejezetten elutasítják a más vallások tagjainak az Egyházba való felvételét, noha azok azt maguk kívánják. A misszió csupán egy világias, gazdasági fejlődést célzó segítség. Ez egyértelműen ellentmond Krisztus hittérítési parancsának: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványaimmá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! (Mt. 28, 19-20.) Egy különösen megrázó példa erre a balamandi nyilatkozat, amelyet 1992. június 23-án hoztak nyilvánosságra, és amely egy katolikusok és ortodoxok közötti konferenciának az eredménye. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy az Egyházszakadás után, a keleti egyház egy része ismét Rómához csatlakozott. Ezek megtartották a keleti liturgiát, azonban elismerték a pápa fennhatóságát úgy, ahogy azt az egész keleti egyház tette az Egyházszakadás előtt. Ezek a katolikus keleti egyházak a politikai változások után nagy fellendülést éltek meg a volt Szovjetunióban. Sokan az ortodoxok közül csak a külső nyomás miatt voltak szakadárok, és egyesülni kívántak Szt. Péter Székével. Az ortodox egyházi vezetőket ez érthető módon megharagította, és az ökumenikus kapcsolat megszakításával fenyegetőztek. A balamandi konferencia törekvése azonban az ökumenizmus megmentése volt. A nyilatkozat 8. pontjában a katolikus keleti egyházakat a „viták és szenvedések forrásának” nevezik. Azt állítják, hogy „a katolikus Egyház a prozelitizmusának, vagyis az elszakadt ortodoxoknak ismét a katolikus Egyházzal való egység visszavezetésére irányuló törekvésének igazolására a teológiájában azt az elképzelést fejlesztette ki, hogy ők az Üdvösség egyetlen őrzői”. A 10. pontban ez áll: „Ami tehát az Egyház mindenkori tanítása volt, vagyis hogy az összes kereszténynek a legfőbb pásztor, a pápa fennhatósága alatt egységben kell élniük, azt itt csupán egy teológiai véleménynek degradálják, amelyet csak az önző érdekek igazolására találtak ki. Ezért az ortodoxok visszavezetését a katolikus Egyházba mostantól fogva és a jövőben kifejezetten elutasítják.” A 12. pontban a keleti egyházakat ezzel szemben testvéregyházaknak tekintik. II. János Pál pápa szavai szerint, „… a keleti és nyugati testvéregyházak ökumenikus igyekezete a dialógusra és az imára támaszkodva egy tökéletes közösségre törekszik, amelyben az egyházak sem össze nem keverednek, sem pedig egyik a másikat nem felszívja, hanem az igazságban és szeretetben közelednek egymáshoz”. (vö. Slavorum Apostoli, 27. sz. 14. pont).

Ezért a katolikus résztvevők megígérik, hogy a jövőben nem tesznek semmit azért, hogy az ortodox híveket a katolikus Egyházba visszavezessék, sőt, a katolikusok kötelezik magukat, hogy azokon a területeken, ahol mostanáig csak ortodox lelkipásztori struktúra volt, nem fognak az ortodoxok akarata ellenére katolikus struktúrákat létesíteni. (29. pont)

Végezetül ez áll még ott: „Mivel a katolikus Egyház a jövőben minden prozelitizmust (hittérítést) és minden expanziós törekvést az ortodoxok kárára kizár, a bizottság reméli, hogy azt az akadályt legyőzték, amely néhány autókefális (független) egyházat arra indított, hogy teológiai dialógustól távol maradjon”. (35. pont) E szerint a dokumentum szerint tehát a keleti katolikus egyházak akadályai az ökumenizmusnak, és ha már az eléggé kínos, hogy egyáltalán léteznek, legalább a jövőben ne akarjanak tovább terjeszkedni. Ez egy árulás azokkal szemben, akik évszázadokon keresztül sok szenvedést, sőt vértanúságot is magukra vállaltak Szt. Péter trónjához való hűségük miatt. Saját testvéreiket feláldozták csak azért, hogy az ökumenikus dialógus ne szűnjön meg.

Voltaképpen megállapítható, hogy az egész ökumenizmus mindig csak a katolikus Egyház kárát jelenti. Mindig csak ő az, aki visszalép, és aki az igényeit feladja, miközben a többi felekezet örömmel veszi tudomásul a katolikus Egyház meghátrálását anélkül, hogy ők akár egyetlen lépést tettek volna a közeledésre. A muzulmánok szégyentelenül kihasználták a találkozót Assisiben arra, hogy Allahban való hitüket az egyedüli helyes útnak vallják meg. Az ő békeimájuk igy szólt: „Egyedül neked akarunk szolgálni, és egyedül hozzád könyörgünk segítségért. Vezess minket a helyes úton, azok útján, akik a te kegyeidet bírják és nem azok ösvényén, akikre haragszol, vagy akik tévelyegnek”. Ezt követi a 2. szúra 138. a Koránból: „Mondd: hiszünk Allahban és mindabban, amit ő nekünk kinyilatkoztatott, és mindabban, amit minden próféta urától kapott. Ezek között nem ismerünk különbséget. Mi hűek maradunk Allahhoz.” Az iszlám békeimája 112. szúrájában fejeződik be: „A könyörületes Allah nevében mondd: Allah az egyedüli, egyetlen es örök Isten. Ő nem nemzett és őt sem nemzették, és vele azonos lény nincs.” Ha itt azt állítják, hogy ő nem nemzett, és őt sem nemzették, valamint a próféták között nincs különbség, akkor ezek a kijelentések egyértelműen a keresztény vallás ellen irányulnak, amely Jézus Krisztust nem csak egy prófétának vallja a többi között, hanem Isten igaz Fiának, akit az Atya az idők kezdete előtt nemzett.

53. Nem a felebaráti szeretet követelménye az ökumenizmus?

A felebaráti szeretetnek az ökumenizmus nem követelménye, hanem egy bűntény ellene. Az igazi szeretet ugyanis azt követeli, hogy a felebarátnak jót tegyünk és jót kívánjunk. A vallásra vonatkozóan ez azt jelenti, hogy a felebarátot szeretnénk az igazsághoz vezetni. A valódi szeretetnek a jele az volt tehát, amikor a korábbi misszionáriusok hazájukat, barátaikat elhagyták azért, hogy idegen országokban, gyakran kimondhatatlan veszélyek és vesződségek között Krisztust hirdessék. Eközben sokat életüket vesztették betegségek által, vagy ellenséges erőszaknak estek áldozatul. Ezzel szemben az ökumenizmus meghagyja az embereket hamis vallásaikban, sőt meg is erősíti őket abban. Meghagyja őket a tévedésben és az örök Üdvösség elvesztésének veszélyében. Ez persze kényelmesebb, mint a misszionáriusi munka, azonban egyáltalán nem a szeretet jele, hanem inkább a jóra való restségnek, közömbösségnek és az emberektől való félelemnek. Az ökumenikus teológusok úgy cselekszenek, mint azok az orvosok, akik a súlyos betegeket illúziókba ringatják ahelyett, hogy felvilágosítanák veszélyes állapotukról, és gyógyítanák őket. 16 Az előbbiekhez kapcsolódik és minden korban jelentőséggel bír Őszentsége VIII. Bonifác pápának 1302-ben kiadott „Unam Sanctam” kezdetű bullája az Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Anyaszentegyházról.

FOLYTATJUK!

Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 3. évfolyam, 1. szám, 2018. március-április

Zöldinges.net – Csikós Gergő