A dualizmus kori Magyarország közéletének irányítói és tekintélyei a liberalizmus szellemiségétől megrészegülve fogadták el a zsidó emancipációt, mellyel a magyarság fölé kerekedtek és előjogokat szereztek maguknak. Ettől kezdve mind fontosabb szerephez jutottak az ország szellemi és gazdasági életében, kiszorítva ezzel a keresztény magyar középosztályt az őt megillető társadalmi helyéről.
Számuk 100 év alatt több mint félmillióval emelkedett, mert a liberális politika bűnös könnyelműséggel szemlélte a Galíciából beáramló tömeget, s ezzel mindent elkövetett, hogy a magyarság számbeli erejét és öntudatát minél jobban elsorvassza. Jogi és társadalmi helyzetük a liberális Magyarországon sokkal kedvezőbb volt, mint a Kárpátokon túl, így semmi nem akadályozta a bevándorlásukat.
Az érvényesülési lehetőségeik korlátlanok voltak. Mindeközben magyar emberek tömegei voltak kénytelenek Amerikába vándorolni a jobb élet reményében, mikor az uzsora kölcsönökkel egész vármegyék népe ment tönkre.
A kor politikai elitje nem tudta, vagy nem akarta észrevenni a zsidóság rohamos térfoglalásában rejlő veszélyt. Még kevésbé volt hajlandó szembeszállni vele.
Az 1867 utáni társadalmi tevékenységük teremtette meg a plutokrata és a proletár osztályokat. Ekkor honosodott meg hazánkban a rablókapitalizmus, a tőke és a pénz mértéktelen központosítása, mely csak társadalmi ellentétet és feszültséget szült.
Mindezen folyamatok negatív utóhatásai 1918 őszén és 1919 tavaszán köszöntek vissza. A felvilágosodás hamis jelszavaival terjedt el a nemzetietlenség és a hitetlenség szelleme, hogy aztán 1918 októberében – az őszirózsás forradalomnak nevezett szabadkőműves és baloldali ámokfutással – céltudatos és tervszerű aknamunkával készítsék elő az 1919-es vörösterrornak szabad utat engedő csőcselék lázadását. Az általuk meghonosított marxizmus és liberalizmus nemzetromboló eszméi megvetették történelmünket és nemzeti múltunkat, lebecsülték nemzeti értékeinket.
A szabadkőműves páholyok tagjai, mint a Jászi-Jakubovitsok, a Szende-Schwarzok és a Kunfi-Kohnok a szociáldemokratákkal, liberálisokkal és a Korvin-Klein Ottó, Pogány-Schwartz-, és Lukács-Löwinger-féle galileistákkal megásták a történelmi Magyarország sírját. A baloldali sajtó hasábjain azzal a hazugsággal hergelték a nemzetiségeket, hogy a magyarság ezer esztendőn át elnyomta és üldözte őket, megbontva ezzel a Kárpát-medence egységét. Végül a Szovjet-Oroszországból importált bolsevizmus szellemében állami szintre emelték a vörösterrort. A tanácsköztársaság szálláscsinálói, ideológusai, politikai vezérkara, legkegyetlenebb terroristái szinte kivétel nélkül a zsidóság soraiból kerültek ki.
A judeokommün vérengző uralma végül 133 nap után megbukott. Megbuktatták az antant által az országba bevezényelt román országrablók, nagyobb részben azonban a magyar ellenforradalmárok és szabadságharcosok, a ludovikás tisztjelöltek, a vidéki parasztok, a budapesti munkások és a dunántúli vasutasok, akik hősiesen szembeszálltak a közel 600 magyar ember vérétől vörös proletárdiktatúrával.
A Magyarság Útja 1941. július 4-ei száma A szociáldemokrata párt végcélja: A kommunizmus című publikációjában erre a szégyenteljes időszakra emlékezett, amikor Kun-Kohn Béla, Szamuely Tibor, Korvin-Klein és Cserny József magyarok százainak életét oltották ki. Németország ekkor már keleten vívta antibolsevista keresztes hadjáratát, hogy egy életre felszámolja mindazt, amit Lenin, Trockij, Kurt Eisner, Ernst Toller, Gustav Landauer és Kun-Kohn Béla rászabadított Európára.
A kommunizmus 1945 után ismét megmutatta a valódi arcát, ám a magyarság ahogy 1919 ellenforradalmi megmozdulásaiban, úgy 1956-ban is fegyvert ragadt. Az 1941-ben indult antikommunista küzdelem 15 évvel később szabadságharcban teljesedett ki.
Dicsőség az antikommunista harc hőseinek: a német Freikorpsnak, a ludovikás és a Duna-Tisza közi ellenforradalmároknak, a bolsevizmus ellen 1941 és 1945 között harcoló német és magyar katonáknak, a Waffen-SS európai önkénteseinek, a hungarista harccsoportok tagjainak és az 1956-os szabadságharcosoknak!
A szociáldemokrata párt végcélja: A kommunizmus
Mi a magyar nemzetiszocialista gondolat hirdetői kezdettől fogva kötelességünknek tartottuk, hogy a magyarországi marxizmus melegágyát, a szociáldemokrata pártot lépten-nyomon leleplezzük és örök mementóként felhívjuk a magyar közvélemény figyelmét azokra a súlyos és megbocsáthatatlan bűnökre, amelyeket a hírhedt zsidó baloldal elkövetett mindazzal szemben, ami magyar. Június 15-én múlt féléve annak, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt ötvenéves jubileumát ünnepelte. ALig volt lap, amely „méltóképpen” foglalkozott volna ezzel a dicstelen jubileummal. Mi tudtuk mi a kötelességünk és részletesen beszámoltunk arról, hogy mit köszönhet ez a nemzet a szociáldemokrata pártnak és díszes lapjának, a Népszavának.
Most, hogy a német csapatok Moszkva felé törnek és a vörös szovjet csillag lehullóban van, a magyar szélsőjobboldal ismét derekasan kiállt a marxizmus végső felszámolása mellett és a Parlamentben alig múlt el nap, hogy a szociáldemokrata párt betiltását ne követelték volna.
A kommunizmus földjén diadalmasan menetelnek a magyar bakák, hogy kivegyék részüket a keresztény világ, s az európai civilizáció megmentéséből. Hogy a szovjet rém lidércnyomásától egyszer s mindenkorra megszabadítsák az egész emberiséget. Nem lehetnek közömbösek számunkra ezek a történelmi napok és mi újra és újra felhívjuk minden magyar figyelmét az elmúlt 1919-es eseményekre.
Magyarok, emlékezzetek! Az őszirózsás forradalom vérfürdőjében idegen zsidó gazok, a Kun Bélák, a Kunfi Zsigmondok, a Szamuley Tiborok, a Böhm Vilmosok, a Pogány Józsefek mártogatátk meg szőrös kezüket. Azok a zsidók, akik a magyar ellenállás kemény visszaütésére 1919 őszén Bécsbe, majd később Moszkvába menekültek, hogy a vörös szovjet biztonságot nyújtó védelme alatt tovább bujtogathassák világ megtévelyített munkásságát.
Szamuely Tibor … Kun Béla … Bokányi Dezső … Varga Jenő … Kunfi Zsigmond … Pogány József … Valemennyien zsidók. Mindannyian a Népszava írói és munkatársai, és a szociáldemokrata párt buzgó vezetői voltak. De félreértés ne essék, nem csak ők hatan tüntek ki a szomorú emlékű proletárdiktatúra idején. Még számtalan társuk volt. De talán mégis velük „dicsekedhetnek” a legjobban derék utódaik, Peyer Károlyék, Mónus Illésék, Buchinger Manóék és a többiek.
(Megjelent a Magyarság Útja 1941. július 4., IV. évfolyam, 27. számában)
Zöldinges.net – Nyitrai Máté
