Hurrah for the Bonnie Blue Flag!

1861. április 12-én vette kezdetét Fort Sumter erődjének ostroma, s ezzel együtt az amerikai polgárháború. Az a konfliktus, amely az USA történelmének legvéresebb négy éve volt, és több mint 600000 emberéletet követelt.

Rengeteg tévhit kering ezzel a háborúval kapcsolatban, mely leginkább a jenki propaganda terméke. Így alakult ki a „jóságos, liberális Észak” és a „gonosz, rabszolgatartó Dél” tévképzete, illetve az a hazugság, hogy a háborút kizárólag a rabszolgaság kérdése idézte elő. Ahhoz, hogy megértsük a konfliktus kirobbanásának okait, sokkal régebbre kell visszamennünk. Észak és Dél ellentéte megalakulásától fogva végigkíséri az Egyesült Államok történetét. Már maga a földrajz és az éghajlat is elválasztotta egymástól a két régiót. Észak azokat vonzotta, akik a kereskedelemben, iparban, bányászatban akartak elhelyezkedni, ezzel szemben Dél egy nyugodtabb légkörű agrárrégióvá fejlődött. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a déli államok a maguk agrárius, földesúri, erősen militarista társadalmával Európa egyfajta tengertúli nyúlványa voltak. Az itteni klíma egyértelműen maga után vonta, hogy a dohány mellett a gyapot vált a vezető mezőgazdasági cikké, amely növény kevés gondozás mellett óriási hasznot hajtott. Ám a hihetetlen gyorsasággal bővülő ültetvényeket csak import munkaerő segítségével lehetett megművelni, erre szolgáltak az Afrikából és Dél-Amerikából behozott négerek. Az első rabszolgaszállító hajó 1620-ban jelent meg Virginia partjainál. S ezen téma kapcsán el is érkeztünk az egyik leggyakrabban előkerülő tévhithez. Egyes olvasóink már minden bizonnyal látják maguk előtt a Tamás bátya kunyhójában és az ehhez hasonlatos művekben szereplő gonosz vérszívó földesurat, amint éppen puszta kedvtelésből ostorozza rabszolgáit. Az a gondolat teljesen abszurd, hogy a déli ültetvényesek mind embersanyargatók lettek volna, az északiak pedig humánus emberbarátok. A rabszolgatartó ültetvényesnek, már csak saját érdekében is, kímélnie kellett munkásait, mert anyagi bevétele tőlük függött. A rabszolgák élete semmivel sem volt rosszabb, mint az északi gyárakban és bányákban dolgozó „szabad” munkásoké. A polgárháború során a legvadabb lincseléshullámra nem Délen, hanem New Yorkban került sor, az 1863-as sorozásellenes felkelés idején. A nagyszámú fehér, többségében ír bevándorlót mélyen sértette, hogy nekik be kell vonulniuk a hadseregbe, és harcolniuk kell az Unió helyreállításáért (ami nekik nem jelentett semmit), míg a gazdagok és a feketék otthon maradnak. A New York-i proletariátus lángokba borította a túlzsúfolt nagyvárost, és a felkelők válogatás nélkül megkínozták és meggyilkolták a feketéket, nemre és korra való tekintet nélkül.

Dél és Észak gazdasága tehát teljesen ellentétesen fejlődött. S ez a mérleg nyelvét az idő előrehaladtával anyagi szempontból mindinkább Dél felé döntötte. 1800-ban az Egyesült Államok ötmillió dollár értékű gyapotot exportált, ami a nemzeti export hét százalékát tette ki. 1810-re ez a szám megháromszorozódott, 1840-re 63 millió dollár volt ennek értéke, s a háború kitörésének évében elérte a 191 millió dollárt, ami a teljes nemzeti export 57%-a volt. Dél gazdasága tehát ennek folytán a fekete rabszolgákra épült, akiknek száma négymillió főre rúgott a háború kitörésekor. Nem csoda tehát, ha az északi államok gazdasági vetélytársat láttak a déliekben. A jenkik annak érdekében, hogy kompenzálják kereskedelmi lemaradásukat, alapjaiban akarták megroppantani Dél gazdaságát. Hisz mi sem egyszerűbb annál, ha magát a munkaerőt vesszük ki a gépezetből, s az egyszeriben leáll. Így kezdett el terjedni északon egyfajta rabszolgaellenes hangulat, mely a politikai életben is testet öltött. A háború előtti években már nyílt összeütközés volt rabszolgapárti és – ellenes portyázó alakulatok között. A legjobb példa erre a John Brown-féle akció. Eme férfi élete céljának tekintette a rabszolgák felszabadítását, s néhány hívével együtt betört Virginiába, hogy az ige erejével törje le a láncokat. Úgy tűnik azonban, hogy az ige ereje nem volt elég, ugyanis fegyveres fellépéssel is megtámogatta a malasztot. Civileket ölt, túszokat ejtett, végül ’59 októberében befészkelte magát egy fegyverraktárba, ahonnan erővel kellett kifüstölni. John Brown-t elfogták és Charlestonban felkötötték. A halálát sirató ének a „Glory, Glory Alleluja”, melynek monoton és komor dallamát nemsokára a felgyújtott déli falvak mellett gyalogló jenki katonák dúdolják majd.

Ilyen belpolitikai hangulatban került sor a kiváló szónok hírében álló Abraham Lincoln elnökké választására 1860. őszén. Lincoln tipikus északi és megrögzött rabszolgaellenes volt, ezért Dél jogosan tekintett megválasztására nyílt provokációként. Az ültetvényesek attól féltek (egyáltalán nem alaptalanul), hogy a kompromisszumra nem hajló Lincoln és a Republikánus Párt bele fog szólni a belügyeikbe. Ennek következtében hamarosan megkezdődött az Unió felbomlása. December 20-án Dél-Karolina az elszakadás mellett döntött. Őt követte ’61 januárjában egymást követően: Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Lousiana. Februárban pedig sok más állam követte példájukat. Észak agresszióval felelt az eseményekre. Missouriban, Marylandben és Nyugat-Virginiában az északi kormány csapatai erővel akadályozták meg a helyi lakosság déli szövetséghez való csatlakozását. Február 8-án megszületett az Amerikai Konföderált Államok alkotmánya, s másnap ideiglenes elnöknek választották Jefferson Davist. Létrejött a déli lobogó, melynek vörös mezőjét kék András-kereszt átlózta, benne az elszakadt államokat jelképező 13 csillaggal. A déliek fokozatosan átvették a fegyverraktárak, erődök, pénzverdék stb. feletti irányítást. Így került sor a Fort Sumter erődre is, aminek védőit felszólították az erődítmény elhagyására. Az északiak fegyvereikkel együtt, lobogó zászlóval elvonulhattak volna, de Anderson őrnagy ezt visszautasította. Mivel az erőd az egész charlestoni hajózást veszélyeztette, ezért a déli erőknek ki kellett onnan füstölni a védőket. 34 órás tűzpárbaj után bevonták az erősség csillagos-sávos lobogóját és helyére felröppent a fehér zászló. Beauregard konföderációs tábornok egy gőzöst bocsátott a megmaradt jenkik rendelkezésére, amellyel északi területre juthattak. A Fort Sumter erőd elfoglalása szimbolikus esemény volt. A lövegek mennydörgése a világ tudtára adta, hogy megkezdődött a testvérháború az Új világban. Nemsokára három északi sereg indult meg a déli területekre, ezek egyike volt McDovell hadereje, amely feladatul a Bull Run folyó melletti konföderációs főerők megsemmisítését kapta. Washingtonban meg voltak győződve arról, hogy a háború pár héten belül véget ér és egy-két pofon segítségével jobb belátásra bírják a „lázadókat”. Az északi haderő nyomában haladt a washingtoni úri társaság színe-java, akik a Bull Run folyó melletti dombokról kívánták végignézni a déliek megsemmisítését. Ám a közönség igencsak meglepődött, mikor a létszámhátrányban lévő konföderációs egységek nemhogy összeroppantak volna, de ellentámadást indítottak a jenkik ellen, s ezzel azok rendezett visszavonulását fejvesztett meneküléssé változtatták. McDovell kénytelen-kelletlen belátta, hogy a délieket nem lesz könnyű térdre kényszeríteni. Hisz a déli katona a szülőföldje védelmében harcolt, míg a jenkik csak az „Unió egységének” homályos fogalmáért. Ez a csata jelentette a végét a 90 napos milíciáknak, az optimista, rózsaszínnel átitatott napoknak, amikor az északiak arról ábrándoztak, hogy a háború rövid lesz, dicsőséges és vértelen.

Így kezdődött tehát az a négy éven át tartó gyilkos küzdelem, melynek során a déliek megpróbálták szavatolni függetlenségüket. Bár Észak leverte a Konföderált Államok szabadságharcát, példájuk mégis maradandó. Megmutatták, hogy a nyomasztó túlerővel szemben is fel lehet venni a küzdelmet, ha a szülőföld védelméről van szó. 

A “Hurrah for the Bonnie Blue Flag!” déli induló

Zöldinges.net – Kovács Sándor

Korábbi cikkek