Jól tudjuk, hogy a történelem viharát, a forradalmak korát, vagy a vallásháborúk idejét kevés egyházi építmény élte túl – elég csak a párizsi Notre-Dame katedrálisra hivatkoznunk. Sok pusztulás után kétszáz esztendeje a francia forradalom rettenetes pusztítást végzett és az egyébként egyházellenes Violet le Duc, a zseniális építész munkája nyomán épülhetett újjá; most pedig a tragikus tűzvész hozott nyomorúságot Európa keresztény múltjának e csodás helyére.
Kicsiny hazánkban a török iga idején elpusztult csaknem minden középkori templomunk. Így majd csak a barokk egyházművészet hozta meg a magyar templomok újjászületését. A 19. század romantikus gondolkodásának igénye szerint azonban számtalan helyen – ha nem lehetett másként – ún. neogótikus épületeket emeltek. Érdekes módon az USA-ban a hatalmas katedrálisok mind ebben a ne stílusban épültek, akár katolikus templomról van szó, akár protestáns közösségek tulajdonában lévő épületekről. Tehát mondhatjuk, hogy a gótika valami olyasmit tud adni a léleknek, amely minden más művészeti stílust kissé mellőzni látszik.
***
Keressünk választ ennek miértjére, mégpedig úgy, hogy lélekben betérdelünk egy ilyen gótikus katedrális padjába, végighallgatjuk lelki füleinkkel a szerzetesek gregoriánját, vagy ha tetszik az anglikán fiúkórusok énekét.
A Notre-Dame, vagy a Chartres-i katedrális hangulatát felidézve, elámulva nézzük a gyönyörű miseruhába öltözött francia abbé, nagy asszisztenciával bemutatott szentmiséjét. Becsukott szemmel is észleljük a pazar üvegablakokon beáradó, mindent dicsőségbe öltöztető
napfényt, a sok-sok gyertya lángjának imbolygó fényét, a finom tömjénillat csaknem elbódít, vagy inkább átszellemültté tesz.
Amikor a Notre-Dame füstös főhajójába bepillantott a tv-kamera, azt láttatta a nézővel, hogy a lezúduló tüzes törmelék fényében ott ragyog a főoltár Fájdalmas Anya szobra mögött a kereszt.
Így vonzza lelki szemünket a miséző pap alakja fölé az oltár magasába, a kereszten függő Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit; elveszi az én személyes gyarlóságomat – isteni Cyrenei Simonként veszi vállára az én keresztemet.
Ezen a ponton szeretnék átlépni a képek világából a valóságba, ugyanis nem mást állítok, mint, hogy a Szentmise önmagában is ilyen gótikus katedrális. Már nem a pap ruhája okoz csodálatot, nem a gregorián ének elmélkedő szárnyain repül a lelkem, nem a kis gyertyaláng imbolyog előttem utat mutatva – hanem a ruhátlanságában megszégyenített Üdvözítőt látom, s hallom hét fontos szavát a kereszt magasából, magam imbolygok oda a kereszt lábához, hogy a bűnömet lemosó Áldott Vér rámcsorduljon.
A kősziklák repednek, nap, s hold elsötétednek… de bennem világosság gyúl: ez nem emlékvacsora, hanem Krisztus itt és most, egyedül felszentelt szolgája szavára jelen van golgotai áldozatával, megváltói művével – nekem.
Már tudom, hogy nem azon van a hangsúly, hogy ezt cselekedjétek az én „emlékezetemre”, hanem hogy „EZT” cselekedjétek… amit Krisztus akkor tett, ugyanazt teszi felszentelt szolgája által most – értem.
Hogyan is épül fel az Isteni Mester terve szerinti gótikus katedrális az általa választott Sziklára?
***
Talán kezdjük is mindjárt a Lépcsőimaként ismert szertartással.
Ha közeledünk egy gótikus katedrális felé, rögtön szemünkbe ötlik a díszes, ún. bélletes kapuzat, amelyen sok helyen annak a nemzetnek a jeles uralkodóit ábrázoló szobrok láthatók.
Fent a középpontban Krisztusnak, a Mindenség Királyának alakjával. Kicsit úgy érezzü magunkat, mint azok a királyok, akiket itt koronáztak, vagy egy-egy győztes csatájuk után ide jöttek hálaadásra.
„Bemegyek az Isten oltárához – az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.” –
imádkozzuk a Zsoltárossal, a győzedelmes Dávid királlyal.
A napfényről betérő szemét váratlanul éri a belső (leginkább lelki) homály:
„Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, kelj védelmére ügyemnek az istentelen nemzetséggel szemben; a gonosz, álnok embertől szabadíts meg engem.” – gondolok-e arra, hogy részese vagyok az álnok nemzetségnek, sokszor gonosz ember voltam ezen a héten (bizony már nem győztes király).
„Hisz Te vagy az Isten, az én erősségem; miért vetsz el engem? Miért kell szomorúanjárnom-kelnem, míg sanyargat ellenségem?” – Hányszor mondtam, megcsinálom én ezt tudom; kiszakítottam a kezem az Erősség kezéből, összeroppantott a sok nehézség, bűnt, szeretetlenséget halmoztam össze, aztán most szomorúan járok-kelek, lám még itt az Úr házában sem tudom hol találok helyet…
„Küldd el világosságodat, had vezessenek és vigyenek el engem szent hegyedre s hajlékaidba.” – legjobb lesz, ha most az oldalhajóban lévő gyóntatószéket keresem fel, ahol leteszem e heti bukásaim terhét, fényt gyújt a feloldozás szava, s a vállalt javulás által igazságot nyerek.
Beülök az egyik padba, éppen egy szép üvegablak fénye ragyog felém, rajta egy muzsikáló angyal képe: „És lantszóval dicsérlek Téged Isten, én Istenem; Miért vagy szomorú lelkem? Miért háborgatsz engem? Bízzál az Istenben, mert fogom még áldani Őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet.” – félek, hogy a jövő héten megint sok koszos foltot hagyok istengyermeki menyegzős ruhámon… Ne kísérts sátán, az Úr velem van!
„Segítségünk az Úr nevében, Aki az eget és a földet alkotá!”
„E névre hajoljon meg minden térd a mennyben a földön és az alvilágban…” – írja Szent Pál.
Meghajtom én is térdemet Előtted, ki Atyám vagy, Ki Megváltottál és élő templomoddá avatott Szentlelked!
***
Várva a Szent Áldozat kezdetét jelző csengőszót arra gondolok, hogy rám bízta az Úr a saját katedrálisom építését – kezdődjék tehát az alapozás.
Kedves Olvasó! Kísérj el engem katedrálisom megépítésének munkájában. A következő alkalommal a Szentmise bűnbánati aktusát és az angyali karok énekét vesszük szemügyre, hogyan illeszkednek az építendő műbe.
Zöldinges.net – Pater Anonymus
