Spárta. Az ókori görög civilizáció egyik fellegvára, mely erős oszlopa a modern európai identitásnak. Tévhitek és adalékok modernkori megítéléséhez.
300; Taigetosz; helóták. Talán ezek a legtöbbünknek bevillanó gondolatok, ha a lakoníai városállamról képet szeretnénk alkotni. Történelem óráról esetleg a Thermopülai csata, vagy a Peloponnészoszi háború is ismerősen csenghet. Ennek ellenére sok tévhit él a köztudatban, melyek makacsul tartják magukat, ezekhez szolgálunk néhány érdekes adalékkal, hogy kontextusba helyezhessük a félsziget déli lakóinak egykori mindennapjait.
A Spártáról származó ismereteink forrásának megértéséhez szükséges a kor politikai állapotainak ismerete. A Kr.e. VI. században Spárta külön útra lépett, tudatos konzervativizmussal óvta integritását és állt ellen a progresszív, elsősorban Athénból jövő tendenciáknak. A ránk maradt források olyan szerzőktől származnak, akik Spártában Athén ellenpólusát látták, és akár több száz év távlatából írva elhittek, eltúloztak, esetleg kitaláltak és megírtak mindent, ami politikai érdekeiket szolgálta, így a spártai szokásokról készült leírásokban a képtelen túlzások a létező intézményekkel és a múltba visszavetített szemléletmóddal keverednek, így kérdésessé teszik azok teljesen hiteles forrásértékét.
Taigetosz pozitív – avagy le az életképtelenekkel!
A Lakoníai térség domináns hegyvonulata sok legenda és félreértés szülőhelye. Viharos éjszakákon csecsemőket vetnek a szakadékba pusztán azért, mert életképtelennek ítélik őket. Borzasztó kép. De nem igaz. Az ókorban a félsziget túlnépesedése társadalmi változásokat indított el, melyeket makroszinten a gyarmatosítással, mikro szinten az egykézéssel, magzatelhajtással, vagy a gyermekkitétellel oldott fel a kor társadalma. A gyermekkitétel a kor embere számára humánusabb eljárás volt, mint a magzatelhajtás (milyen érdekes, hogy ma is előszeretettel gyakorolják demokráciáinkban a magzatgyilkosság „nemes” intézményét), mivel nem veszélyeztette az anya életét és lehetőség nyílt az életképtelennek ítélt, vagy nem kívánt csecsemő életben maradására. Fontos megjegyeznünk, hogy a hellén világ minden poliszában jelen volt ez a fajta gyakorlat és bizony Spárta volt a legszigorúbb ezzel kapcsolatban, ugyanis a többi városállamtól eltérően itt csak és kizárólag a polisz vénjeinek beleegyezésével tehették ki, és csak az egyöntetűen életképtelennek ítélt csecsemőket, ellentétben más városokkal, ahol a nem kívánt gyermektől minden jogkövetkezmény nélkül megszabadulhattak „szüleik”. A csecsemőket egy apothetai nevezetű helyen hagyták, ami bár a természetben, szabad ég alatt volt, mindenki jól ismerte. A kitett kisgyermekekre azonban csak a legritkább esetben várt halál, ugyanis a sűrűn látogatott helyről gyermektelen szülők, rosszabb esetben rabszolgakereskedők, bordélytulajdonosok vették magukhoz őket, így kaphattak egy második esélyt az életre. A gyakorlat leggyakrabban a lánygyermekeket érintette, kiházasításuk költségessége okán. Mindemellett már a Kr. e. 4. században Arisztotelész is fellépett a túlnépesedés okán sorsukra hagyott gyermekek védelmében. Bár ezek után is szörnyű gyakorlat marad a gyermekkitétel, mégis sokkal humánusabb, mint a magzatelhajtás (abortusz), hiszem ott nincs esélye a gyermeknek a túlélésre.
Helóták legyilkolása, mint hőstett
A Kr. e. VIII. és VI. században zajló első és második messzéniai háború következtében Spárta leigázta és társadalmába integrálta az őslakos akháj lakosságot, akikből létrejöttek a perioikoszok és a helóták. Utóbbiak státusza a későbbi jobbágysághoz hasonlítható (hasonló státuszú csoportokat találunk Krétán, Thesszáliában és Szicíliában is). Politikai jogokkal nem rendelkeztek, földműveléssel, esetleg kézműveskedéssel foglalkoztak, háborúk idején a spártai hadseregben is szolgáltak, akár hoplitaként is. Házasodhattak, ugyanakkor a szabad státuszú spártai földbirtokosok földjéhez tartoztak közjogilag. Gyakran házi szolgaként alkalmazták őket, a megtermelt javaikból pedig beszolgáltatási kötelezettséggel tartoztak. Létszámuk sokszorosan meghaladta a spártaiakét, ezért az állam rajtuk tartotta a szemét.
A hírhedtté vált krüpteia gyakorlata szerint az ifjú spártaiak rátermettségüket helóták megölésével bizonyíthatták, ám ez is a tévhitek közé tartozik. Az első említést Arisztotelész teszi erről a gyakorlatról: „A krüpteia azt jelentette, hogy az arkhónok a legértelmesebbeknek látszó ifjakat időről időre szétküldték a falvakba; a fiúk ilyenkor csak tőrüket és a legszükségesebb élelmet vihették magukkal. Napközben szétszéledtek, és rejtekhelyeken húzták meg magukat, de éjszaka kimentek az utakra, és megöltek minden helótát, aki kezük ügyébe került. Gyakran még a szántóföldeket is átkutatták, és legyilkolták az ott dolgozó legerősebb és legkiválóbb helótákat. (…) Arisztotelész pedig azt állítja, hogy az ephoroszok hivatalba lépésük után formálisan hadat üzentek a helótáknak, hogy kiirtásukat ne lehessen törvényesen megbüntetni”
A forrás egyszerre említi a válogatás nélküli és a legerősebb helótákat érintő retorziókat, így itt ellentmondásos tartalommal találkozunk. Bár a helóták lázadásának megelőzése az állam legfontosabb feladatai közé tartozott, mégsem tekinthető logikusnak a termelést végző lakosság legyilkolása és terrorban tartása. Talán egyfajta kijárási tilalmat megszegőket levadászó portyázó ifjak túlkapásairól lehet szó, de a leghihetőbb értelmezést maga Plutarkhosz adja: „Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a spártaiaknál ilyen kegyetlenkedések jóval később fordultak elő, csak a nagy földrengés után, amikor a helóták a messzénéiekkel szövetkezve felkeltek a szabadok ellen, nagy pusztításokat vittek véghez az ország minden részén, és a fővárost már a végső pusztulás fenyegette.”
A végső konklúzió levonása előtt álljon itt két érdekesség Spártáról:
1. Spárta a költészet és a zene melegágya volt. Híres költők utaztak messze földekről Spártába. A városállam lakói fontosnak tartották zenei örökségük megőrzését, amihez mindvégig ragaszkodtak. A spártai katonák a háború művészete mellett írni, olvasni tanultak és hamar megismerkedtek a költészettel is. A kemény kiképzések, hadjáratok és csaták szünetében a spártai katonák saját verses dalaik előadásával mérték össze tudásukat.
2. A római időkben Spárta nagy tiszteletnek örvendett dicső múltja miatt, és kedvelt turisztikai központnak számított.
Hogyan is értékeljük tehát a spártai kultúrát a fent említettek tükrében hungarista szemszögből? Sokak szemében Spárta egyenlő az erőszakkultusszal, egy kegyetlen társadalommal, ahol az erősebb kutya elve érvényesült, ezzel szemben pont az ellenkezőjére kell, fektessük a hangsúlyt. Spárta adta a világnak Leonidászt és 300 katonáját, akik maroknyian megmutatták a világnak, milyen az igazi hősiesség és önfeláldozás. A spártai nem ismert gyávaságot, félelmet, megalkuvást, hűtlenséget. Társadalmuk a heroisztikus létszemlélet alapjain állt, mely nem tűrte, sőt kegyetlenül büntette az elvtelenséget. Bár a 12 és 60 éves koruk közti idő nagyrészt a katonáskodással telt, mégsem mondhatjuk, hogy beprogramozott robotok voltak, sokkal inkább kellő időben és kellőképpen felkészített harcosok, akik megtanultak alkalmazkodni az akkori kor kihívásaihoz és ellenálltak a progresszivitásnak. Vitathatatlan azonban, hogy vannak a keresztény erkölcsiség szempontjából problémás területek, ám ne feledjük, hogy egy az őskinyilatkoztatás korában, a kereszténység előtt élt népcsoportot nem ragadhatunk ki saját kontextusából. Spárta példája arra tanít minket, hogyan legyünk hűek elveinkhez, hogyan harcoljunk becsülettel az igazságért. Nem kell katonáknak lennünk ehhez. Mindenki alkalmazhatja ezt a saját élete és adottságai mentén. Az igazság megalkuvást nem tűrő szolgálata, a becsületes munka, a szilárd jellem és az erős hit mind „spártaivá” tesznek minket.
(Forrás: www.mult-kor.hu, angol nyelvű források)
Zöldinges.net – Csikós Gergő
