Egyik előző írásomban keserűen fogalmaztam meg, hogy miként hanyagolta el az Egyház a kétkezi munkások és a fölművelő parasztok lelkipásztori gondozását, elérve ezzel azt, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus karjaiba borulva, ellenségeivé legyenek a normalitásnak.
Mielőtt pappá lettem, szakmát tanultam és boldog voltam/vagyok, hogy egy olyan nemes mesterség művelője lehettem. Manapság is gazdag forrás számomra az ott szerzett – nemcsak szakmai – ismeretek sokasága. Amikor azonban az Úristen elhívott az Ő szolgálatára, ismét egy más világba csöppentem, minden plébánosi helyemen a szorgalmas, kedves parasztemberekkel vett körül az élet. Velük is boldog voltam, de…
A gonoszság tervében azonban mind az iparban dolgozók, mind az áldott anyaföld művelői más helyet kaptak, mint amit születésük, igazságos helyük kijelölt számukra – s tegyük hozzá, amelyben boldogok is lehettek volna. Azt a szerepet szánták nekik a világhatalom bitorlói, hogy tehetetlen biomasszaként hordozzák az ő légváraikat.
Időről-időre olyan helyzeteket teremtettek a nagy zsidó bankházak párnázott ajtói mögött, amellyel lehetetlen helyzetbe sodorták az említett néprétegeket, amelyekkel kiragadva természetes életvitelükből, más és számukra idegen világ „elveszett” sakkfiguráiként tengtek-lengtek.
A beígért nagy jólét – amely persze nem volt sem igaz, sem feldolgozható számukra – kábítószerét adták, holott a nép ópiumának nevezett vallás és az élethivatásuk teljesítése volt számukra az egyetlen valódi jólét.
Csillogó városi kaszinókba vágytak, sokszobás városi házat akartak, cselédeket tartottak, de csak az jutott nekik, hogy ők még inkább cselédjeivé legyenek egy Isten- és emberellenes gonosz hatalomnak. Mindeközben azok maradtak, akiknek születtek, de elhagyva élethivatásukat, már nem találhatták helyüket az életben. Nem is beszélve arról, hogy évszázados-évezredes genetikai sajátosságaik nem változtak. Arra voltak alkalmasak, amire születtek, de arra nem, hogy egy más életvitel értelmes alkotói legyenek.
Ámulva láttam egy-egy munkatársam tehetségét, tudását, de szomorúan láttam, hogy amikor betették az irodai dolgozók közé, megváltozott bennük és körülöttük minden. Alighanem a tükörbe nézve ők is látták mindezt és a megoldást nem találva, inkább elhallgattatták a lelkiismeretüket, mintsem bevallják: jobb volt a kis munkáslakás hangulata, a tanyaudvar napsütötte világa, mint a szűk pesti bérház homályos alkóvja, vagy a városszéli oroszlános-kapus, kertitörpés (tanyautánzatnak rossz) villája.
Ami azonban még szomorúbb volt számukra, hogy a tudásuk (vagy tanulási tehetségük) nem volt összhangban az új életvitel külső díszleteivel.
De, hogy meg is indokoljam, hogy miért szomorú ez az adalék: tegnap este volt a 44 éves osztálytalálkozónk.
Volt kolléganőim – városszéli tanyákról annak idején bejött – ólajtónyi termetű bárónőkké lettek, kinyilatkoztatva „karrierjük” gyümölcseit: hatalmas ház a város előkelő negyedében, többször elvált gyerekeik „üzleti” sikerei, „abszolút kitűnő tanuló” unokák – gondolom büfé – és portásszakon szerzett elégséges érdemjeggyel, stb. No és természetesen a politikai nézeteik kísértetiesen végigvezethetők a Kádár-Gyurcsány vonalon. Ugyanígy a bolsevik apától származó festett hajú, karikalábú és nagyon-nagy arccal rendelkező tyúk. De ugyanígy a más szakmából osztályunkba járó néhány fiú, akik úgyszintén vízummal jöttek ki az istállóból. Egyikük a magyar autóversenyzők doyenjétől vásárolt autóval és a havi nyugdíjammal azonos napi bevételéről zengett ódákat; a másik punkfrizurával és tetoválásokkal gazdagon ellátva előadta üzleti (?) sikereit. Van okostelefonjuk, ami tudja, hogyan kell facebook-on megosztani újgazdagságuk minden „értékes” pillanatát; szuper-computerük, amellyel lehet passziánszozni és megkeveri a hátsóudvari csirkéknek a tápot. Ellenben az elmúlt 44 évben egyetlen könyvet nem olvastak el, vagy egyetlen kulturális rendezvényre nem költöttek „feleslegesen” pénzt. Idegen nyelv? Magyarul sem tudnak…
Mindeközben én, a tőlük messzire került kis papocska, vagy a géplakatosságban megmaradó (tehát a szakmáját megbecsülő) osztálytársam – lapítottunk. Mi „csak” szerényen élünk, de nem szenvedünk a több luxusautó, a minden szobában megtalálható lapos tévé, vagy a napelemes fűtés hiányától – igaz mindketten szellemileg haladtunk tovább – elmondhattuk, hogy van logikus véleményünk a világ állapotáról (ő is tapasztalja a cigánykörnyezet „előnyeit”), elolvasta az angol nyelvű, valós híradásokat az „agyontérdelt” fekete bűnözőről, stb.
Soros és a CEU nagyszerűsége, „azorbán” velük szemben gyakorolt személy szerinti gazsága… Bezzeg a kommunizmusban… volt lakásuk, munkahelyük (igaz többemeletes embersilókban, a közvetlen szomszéd felé még a köszönést is megspórolva, meg volt szakmai bizonyítványuk, amely arra sem képesítette őket, hogy ha kinyitja a száját, legalább ne a trágyalé folyjon belőle).
„Az nem igaz!” – harsogta, mert ő a blikk-ben, meg a kiskegyedben olvasta az ellenkezőjét. Gondolom a „vidám vasárnapot” nézi áhítattal; a szektás taxis „elmeszüleményeit” megváltó tanként szembeállítja az Örök Igazságot és Életet hozó Krisztussal. Aki pedig nem, pl. én, csak egy középkori inkvizítor szerepét kaphatom.
Szomorú tapasztalat volt.
A zsidóság és a szabadkőművesség minden hazugsága azért válhatott számukra „jólétté és karrierré” mert én a senki kis papocska nem voltam hatékony szellemi vezető. Amíg nem döbbentem rá a bajokra, addig én is a II. Vatikáni Zsinat rombolásának egyik fogaskereke voltam – most már hiába vannak korrekcióval próbálkozó írásaim, ezeket nem lehet leközölni korunk egyik szellemi pestise, a politikai korrektség miatt – elszalasztottam a lehetőséget.
Van azért még egy reménységem: körömben élnek nálam jóval fiatalabb emberek, akik az előző generációkat messze felülmúlják tehetségben, szellemi igényekben, tehát – néha sírva hajolva az ostya fölé – értük imádkozom.
„Maradj velünk Uram, mert esteledik és lemenőben már a nap.”
Zödlinges.net – Pater Anonymus
