Az Egyház ismét elengedi a kétkezi munkások és a földművelő parasztság kezét

Ha elég messzire megyünk Egyházunk történelmében, mindig gondoskodott az Úristen olyanokról, akik észrevették a nagy mulasztást, s aztán életüket, egészségüket, hivatásukat az alsóbb néprétegek vallási és szociális felemelésére áldozták. Említsünk rögtön jeles szenteket, akik ugyan évszázadnyi különbséggel, több ezer kilométeres távolságban egymástól (nem egyszer egyházi ellenállás közepette) tették azt, amit az Üdvözítő Jézus Krisztus: a hétköznapokban Isten Országát építő emberekhez fordultak. Kalazanci Szent József, Páli Szent Vince, Bosco Szent János, Lellisi Szent Kamill, Istenes Szent János (ez utóbbi kettő a betegekért áldozta életét), de mindenki sorolhatná a saját ismeretanyagát.

A tudósból pápává lett XIII. Leó, a 19. században figyelmeztette a kor papságát, hogy ne engedjék a bolsevista-liberális körök markába csúszni a munkásságot és a parasztságot. Rerum novarum kezdetű körlevele óriási lendületet adott, Prohászka Ottokár gyorsan le is fordította, munkálkodásában mindig iránytű volt számára. Sőt Prohászka egyik cikkében elementáris erejű szavakkal festi le az angliai munkások helyzetét.

Vajon Prohászka és a Szociális Missziótársulat után meghalt volna a munkások és a földművelő parasztság lelki gondozása? Sok régi híradás bizonyítja, hogy a falusi pasztoráció kimerült a plébánia gazdaságának vezetésében és az orvossal, gyógyszerésszel, tanítóval való tarokkozásban.

Az angyalföldi karmeliták, a csepeli bencések és az újpesti szaléziak rengeteg nehézséggel megküzdve próbáltak valamit csinálni Nagy-Budapesten. De vidéken – tiszteletteljes kivételt képeznek az alább említett szerzetes-kezdeményezések – munkás- és paraszt-tömegek álltak be Mindszenty József és Pétery József ellen tüntetni – na, mármost ezek gyerekei, unokái, dédunokái mit hoztak otthonról és a bolsi iskolában mit kaptak mellé?

A manapság divatosan hangzó réteg-pasztorációt nem most találták ki, hiszen két háború közötti jezsuiták (sőt még Tóth Tihamér is) az intelligencia lelki gondozására fektetett nagyobb hangsúlyt. Akkor ez érthető volt, mert az u.n. intelligencia szakadt legmesszebb a hittől, megörökölve a 19. század liberalizmusát, sőt bizonyos értelemben a jozefinizmus egyházellenességét. De azért pl. a Manréza Lelkigyakorlatos Ház minden népcsoport-léleknek megfelelő lelkigyakorlatairól is ismert volt. Avagy a Kerkai páter által alapított KALOT- és KALÁSZ-mozgalmak, a Bíró páter által alapított Jézus Szíve Népleányok munkájáról nem feledkezhetünk meg, sőt nagy hálával tartozunk nekik.

Személyes ismeretség kötött olyan papokhoz, akik a két világháború között születtek és egy olyan szemináriumi rendben nevelkedtek, amely hősöket nevelt. Róluk tudom és birtokában vagyok vallomásaiknak, fotóknak, hogy ezek a papok az Alföld, a Kis- és Nagykunság hatalmas tanyavilágát járták, gyalog, kerékpárral, később kismotorral, hogy a hittanórákat megtartsák, a vasárnapi szentmisére összegyűlt híveknek jó szót, isteni erőt közvetítsenek. Az akkori szentségi böjt szabályai szerint éjféltől nem ettek, hátizsákjukban vitték az ereklyés oltárkövet és a misefelszerelést. Ha elakadtak a sárban, vagy a hóban a kerékpárjukkal, akkor azt otthagyták az út szélén és gyalog vágtak neki a tanyasi iskola felé vezető sártengernek.

Pontos tudomásom van arról, hogy Diósgyőrben, a vasgyári kórházat és kápolnáját szívesen látogató vasmunkások akadályozták meg a szerzetesrendek szétszóratásakor a Budapesti Széher úti kórházat is vezető Assisi Szent Ferenc Leányai nővérek elhurcolását. Később csellel mégis elvitte őket az ÁVH. Avagy a hatvani vasutasok önfeláldozása és vértanúságig menő kiállása jól ismert, amikor az újhatvani ferences atyákat készültek elhurcolni.

S ha már itt tartunk: a vad bolsevizmusban apácák százai helyezkedtek el „civil” ápolónőként, tanítónőként kórházakban, iskolákban és maguk körül olyan légkört teremtettek, amely a betegekért, az éplelkű gyerekek neveléséért volt. Személyesen ismertem közülük olyat, aki szülővárosom kórházi osztályáról került az állampusztai börtönbe, ott megismert egy orvos-házaspárt, akik révén aztán hosszú évtizedekig belgyógyászati főnővér volt egy kis vidéki kórházban; ismertem olyan főiskolai tanár angolkisasszonyt, aki útkaparóként dolgozott. Hány száz szerzetespap állt civil munkába, s ott, az ő jelenlétükben minden tisztességes emberi módon ment (a Gulágot megjárt Olofson Placid bencés atya kórházi mosodás; a Gergely-Egyetem professzora, a jezsuita biblikus Mócsy Imre vasúti szénraktáros; a kitűnő szervező Rumi Tamás kármelita villanyszerelő…)

***

S most tegyünk egy kis történelmi kitérőt: Amikor Angelo Roncalli Párizsba került nunciusnak, a szabadkőműves állam által a Notre-Dame-ból kitiltott Suhard bíboros fájó szívvel panaszolta, hogy létezik a munkás-papok csoportja, akik magánházakban laknak, hajnalok-hajnalán miséznek magányukban és mennek gyárakba, földekre dolgozni – és tegyük hozzá apostolkodni, mint a „nagy francia elsötétedés” idején a bujdosó papok. Sajnos felemésztette erejüket és nem egyszer hivatásukat a többi, plébánián éldegélő pap értetlensége is. Suhard kardinális kérte a nunciust, hogy Róma adjon iránymutatást a megfelelő megoldásra. Roncalli pedig azt javasolta Tardini-nak, XII. Pius államtitkárának, hogy tiltsák be ezt a mozgalmat. Nagy valószínűséggel Tardini be sem terjesztette a tényeket és Suhard érveit XII. Pius elé, hanem aláíratta a pápával a mozgalom betiltását. Roncalli – a később zsinatot hirdető XXIII. János, a szegény parasztfiúból lett pápa – elárulta saját családját is, a papjaikhoz hűséges parasztembereket és a vért izzadva is egyházhű munkásságot. Ehelyett a zsinat célkitűzésévé tette a modern világ szellemiségének, s vele a kizsákmányoló karvaj-tőkének kiszolgálását.

S a zsinat megtermette gyümölcsét – szétzilálta a plébániai közösségeket, felaprózta és egymás ellen fordította ezáltal még a családtagokat is, ha azok egyike-másika nem ugyanabba a „karizmatikus” csoportba tartozott.

Lássuk be, hogy nálunk Bulányi Györgynek a zsinati bomlasztást jóval megelőző bázisközösség-terve már előre vetítette a különböző „karizmatikus”-nak nevezett mozgalmak zsinati szellemiségét és vele együtt az elharapódzó „kiscsoport-terápiákat”. A Fokoláré-mozgalom nagymérvű elterjedése, vagy újabban a Cursillo és az eretnek tanításokat hirdető Neo-katekumenátus már csak feltette a koronát minderre.

***

A 20. században, a fiatal korában maga is kétkezi munkát végző II. János Pál pápa kétszer is felelevenítette XIII. Leó tanítását, amikor a Laborem exercens és a Centesimus annus enciklikákban figyelmeztetett az legújabb-kori skandalumra e kérdéskörben. Hangja erőtlen maradt, mert az atomizált társadalom és az individuumokra bomlott egyházi közösség – médiaháttérrel megtévesztve – managerek, öltönyös ügynökök, létszám fölötti programozóként végzett emberek sokaságát termeli ki. Azonban manapság autót szerelni, háztetőt építeni, rendes nyomdai terméket előállítani, stb. senki nem tud. S milyen anakronisztikus, hogy a tudós XIII. Leó után több mint 100 évvel, a szétrombolt magyar oktatásban ismét egy tudós ember, a piarista Jelenits István teremti meg a gödi ipariskolát.

***

Egyik volt szemináriumi évfolyamtársam rengeteg gyakorlati érzékkel megáldva múlhatatlan érdemeket szerzett. Jók voltak a prédikációi, a gyóntatásai igazi megtéréseket eredményeztek, s közben, ha kellett autót szerelt, olajkályhát javított a faluban. Ily módon hiteles életét persze kikezdték és a püspöke addig dobálta ide-oda, míg a kolléga egyszer összeomlott, megnősült, s azóta már talán meg is halt.

S nem egy ifjabb kollégámat becsülöm azért, mert mielőtt a papi hivatásra igent mondott, szakmát tanult és még így is segítségére van a helyi egyházközségnek, vagy éppen egész egyházmegyéjének.

A prédikációs könyveiről, hitoktatási anyagairól ismert néhai György Attila atya nyomdász volt; ismerek két papot is, akik építészmérnökök; de olyat is, aki régi mestersége szerint férfi szabó.

***

A „nagy francia elsötétedés”, vagy az anglikán dühöngés idején a papok pajtákban, bujdosva miséztek, gyóntattak.

Ma a világ szelleme dönti romba a II. Vatikáni Zsinat miatt belülről rothadó és a Tridentinum-ot korlátoltan értelmező, sekrestyei naftalinba bújt Egyházat egyaránt. 

***

Nagyon nagy skandalum lenne-e nekünk, ha „verejtékkel ennénk kenyerünket”, de ott lennénk, ahol szükség van ránk, s nem ott, ahol néhány kétes elem csipkés alba, vagy kézrátételes aranyér-gyógyítás iránti vonzalmát elégítjük ki?

***

Suhard bíboros megoldást keresett a munkás-papok ügyére. Akkor neki sem és főleg a Roncalli által félrevezetett Vatikánnak sem jutott eszébe, hogy a szerzetesség ókori megjelenésével tanulnak meg egész népek földet művelni, kézműves munkából megélni, stb. A fentebb említett szenteken kívül a 19. században Ketteler püspök összegyűjti a vándorló iparosokat, hogy ne kallódjanak el. Don Bosco egész rendje a munkára való oktatásban jeleskedik, maguk is kitanulva egy-egy szakmát, annak hivatott oktatói lesznek.

S ha manapság összejönnének – de legalábbis összetartó közösségben lennének – azok a papok, akik „munkás és paraszt réteg-pasztorációt” látnak jó útnak a hivatásuk beteljesedéséhez, nem kerülhetnénk-e el a felszabadítás teológia marxista szörnyűségébe keveredő, vagy éppen hitehagyó munkásság és parasztság vádló skandalumát?

Zöldinges.net – Pater Anonymus