Cikksorozatunkban az európai expanzió kezdeti szakaszára fókuszálunk. Anélkül, hogy teljes, átfogó képet akarnánk adni, bemutatjuk a Dél-Amerikát birtokba vevő konkvisztádorok társadalmi helyzetét, motivációit, valamint ugyanígy az államok helyzetét és motivációit. Eseménytörténeti szinten az egyik leghíresebb hódító, Hernan Cortés hadjáratát ismertetjük, majd az így megismert spanyol gyarmatosítást összevetjük a portugál expanziós politikával, ezzel bemutatva, hogy a „bűnös fehér emberek” módszerei is mennyire eltérnek, és nem képeznek homogén egységet. Legvégül pedig az egyház szerepét ismertetjük az Újvilág birtokbavételének kapcsán.
3. rész: A portugál thalassokrácia
Portugáliát a földrajzi felfedezések motorjának is lehet nevezni. Az első részben megismertük mindazokat a hatásokat és mozgatókat, melyek a gyarmatosításig elvezettek. Portugália esetében sem volt ez másként: adott volt egy viszonylag nagyszámú kereskedő réteg, fekvéséből fakadóan a hajózásra igen alkalmas ország (északkeleti passzát), valamint az államalakulat is kifejezetten stabil volt, így a belső problémák leküzdése helyett lehetett foglalkozni a gyarapodással és terjeszkedéssel. Ugyanakkor egyfajta belső kényszer is nehezedett a Portugálokra: mint Európában ekkor mindenhol itt is kezdett fellépni a gabona és a fahiány. Így a motiváció és az adottságok is készek voltak ahhoz, hogy Portugália világraszóló történelmi tetteket hajtson végre.
Első cikkünkben szintén említettük, hogy a reconquista „folytatásaként” 1415-ben elfoglalták Ceutát, ezzel átlépve Európa határát (és a Giblaltári-szoros ellenőrzését is megszerezve), majd pedig folytatva a katonai akciókat a mórok ellen, Tangert is megtámadták. Ám a hadicselekmények mellett Portugáliában a „civil társadalom” is igen aktív volt a portugál érdekszféra kiterjesztésében. Ez pedig Tengerész Henrik királyi herceghez köthető leginkább.
Ő alapította azt a Sagresi tengerészeti akadémiát, ami kora elitintézményévé vált, és lehetővé tette az óceáni hajózás professzionalizálódását. Ezt követően hajósok és felfedezők sora igyekezett minél délebbre hajózni Afrika partjai mentén. 1434-ben már át is lépték a Bojador fokot, majd 1444-ben a Zöld-fokot. Az Azori-szigetek birtokbavétele 1420 és 1430 között zajlott le. Ennek a lassúságnak oka, hogy eleinte mindössze támaszpontnak szánták, de rájöttek, hogy a föld kiváló cukornádültetvényekhez, valamint az ottani sárkányfa is igen értékes erőforrás.
Azonban a portugál terjeszkedésnek – a spanyollal szemben – mégsem az volt a jellemzője, hogy a felfedezett földet azonnal bekebelezik. A fő hangsúly a kereskedelemre tevődött: az útvonalak mentén faktorátusokat hoztak létre (erődített partmenti település, piaccal, vámhivatallal, raktárakkal); valamint az állam is igen nagy becsben tartotta a kereskedelem felügyeletét. Lisszabonban létrehozták a Casa de Ceutát ami a tengerentúli kereskedelem állami felügyeletét biztosította, Henrik hercegnek pedig 1443-ban monopóliumot adtak a Bojador-fokon túli kereskedelmi tevékenységekre. A Casa de Ceuta (a Guineai partvidék felfedezése után Casa de Guinée de Mina) Henrik halála után egy nagytőkés kereskedő bérleménye lesz, de a korona gyorsan visszaszerzi és János hercegre (a későbbi II. János királyra) bízza. Ő további telepeket hoz létre, majd királyként (1481-1495) komolyabb expedíciókat is szervez.
Az ő uralkodása alatt éri el Bartolomeu Diaz a Jóreménység-fokát (1487-88), ezzel bebizonyítva, hogy Afrika körülhajózható, valamint a király megbízásából Covilhao felderíti az Indiai Óceán partvidékét. Az ő tapasztalataik alapján jut majd át Vasco da Gama Indiába (1497-98). II. Jánoshoz kapcsolódik még egy igen fontos cselekmény, ez pedig a Tordesillasi szerződés tető alá hozása. 1494-ben Spanyolország és Portugália felosztja maga között a világot, egy az Atlanti óceánt átszelő, észak-dél irányú fiktív határral. Ettől a vonaltól nyugatra spanyol felségterület, keletre pedig portugál található. Erre már Kolumbusz útja után került sor, így a karibi szigetvilág léte már tudott volt, ám a teljes amerikai kontinenst nem ismerték. Ezért is érdekes momentum az, hogy a portugál király ragaszkodott ahhoz, hogy a határvonal nyugatabbra kerüljön. Az első tervezet szerint ugyanis a Zöldfoki-szigetektől 100 tengeri mérfölddel nyugatra fekvő hosszúsági fok lett volna a határ. Ám II. János elérte, hogy 100 helyett 370 tengeri mérföldre legyen a szigetcsoporttól. Ennek azért van jelentősége, mivel az addig még fel nem fedezett Brazília a portugál zónába került. Felmerül a kérdés: a portugálok tudhattak a Dél-Amerikai partvidékről?
Brazília hivatalos felfedezése 1500-ban történt meg, a szintén portugál Pedro Alvares Cabral vezetésével.
1501-ben indul is egy expedíció a terület felderítésére, ami nagyon hatékonynak bizonyul, ugyanis közel 3600 km hosszú partszakaszt járnak be. A létrehozott telepeken megkezdődött a börzsönyfa/brazilfa kitermelése, és mellette majmokat és papagájokat is szállítottak Európába. Azonban ezt az értékes térséget a franciák is felfedezték, és ők is megpróbálták birtokba venni. Ezért a portugálok 1530-ban egy Martim Alfonso de Sousa nevű embert bíztak meg a terület birtokba vételével. Ennek érdekében Brazíliát 1534-ben III. János fiktív kapitányságokra osztotta föl és kisnemeseket nevezett ki, hogy igazgassák a területet. Ezek a Kelet-Nyugat irányba futó határvonalak a kapitányságok között, bőven benyúltak a még meg nem hódított területre is, így motiválva a kapitányokat, hogy vegyék birtokba azt és így a kapitányságuk ne csak fiktív legyen, hanem valós területi egység. Ez nem haladt olyan gyorsan, mint a spanyolok expanzív, ellentmondást nem tűrő hódítása, ugyanis itt a kereskedelem és nem a földterület volt a gazdaság alapja, valamit a kisnemeseknek nem mindig volt elég tőkéje egy hadjáratot finanszírozni. Azonban 1548-ra a part mentén kialakult 16 olyan nagyobb település, ami önálló kereskedelmet folytatott Portugáliával, így létrehozták a főkormányzóságot. Ennek első kormányzója Tomé de Soto közel ezer telepessel és papokkal kiegészülve indult meg, hogy immár ténylegesen kolonizálják az új földeket. Az agresszív hódítás helyetti csendes megtelepedés a bennszülöttekkel szemben sem vezetett komolyabb konfrontációhoz, így azok nagyon szívesen „váltak portugálokká”, és adták át magukat az európai civilizációnak.
Keleten ugyanez a politika jellemezte a portugál gyarmatosítást: a kereskedelem végett a partmenti területek megszállása, és ha nem volt muszáj (mint Brazília esetében a francia konkurencia miatt) nem mentek beljebb. Indiában a leghíresebb ilyen telep Goa, de 1512-ben a Fűszer-szigeteket, majd 1516-ban a kínai Makaó szigetét is birtokba veszik, végül pedig 1543-ban érnek el Japánig. A portugál tengeri és kereskedelmi hatalom ekkorra már nagy visszhangot kelt Európában, nem is csoda, hogy sok bankház és zsidó igyekszik több-kevesebb sikerrel betársulni a Casa de Indiába. Valamint a keleti terjeszkedés hatására osztják fel újra a világot az Ibériai vetélytársak 1529-ben a Zaragózai szerződésben, ezúttal az Indonéz szigetvilágon keresztül futó észak-dél irányú határral.
Ha szembe akarjuk állítani a spanyol és portugál gyarmatosítást, sok ütközőpontot találunk: első és legfontosabb talán az állam hozzáállása. Míg a portugál korona igyekezett végig a ráhatása alatt tartani a történéseket, szigorú, tervszerű megfontolással haladni előre; addig a spanyoloknál az egyéni kezdeményezés, egyfajta kalandorság volt a jellemző. A másik eltérés a felfedezett földhöz való viszonyulás: a portugálok megelégedtek a lassú birtokbavétellel, az infrastruktúra folyamatos kiépítésével és a kereskedelemből befolyó haszonnal; addig a spanyolok először birtokba vették az egész elérhető területet, majd, ha az megvolt, csak akkor láttak hozzá a közigazgatás, infrastruktúra megszervezéséhez, és a bennszülöttekkel való „megismerkedéshez”. Harmadik pontként pedig az imént elhangzott, őslakosokhoz való viszonyulást emelném ki. Ez igazából az előző két pont függvénye: a portugálok a kereskedelem és óvatos terjeszkedés folyamán barátságos politikát folytattak, illetve a folyamatosan kiépülő portugál civilizáció hatására „asszimilálták” az őslakos népeket. Gyakran fordult elő, hogy az éppen birtokba vett területen már keresztény bennszülöttek fogadták őket, ami a messze a civilizációtól tevékenykedő portugál misszionáriusok érdeme (a hittérítésről majd bővebben az utolsó cikkben). A spanyolok viszonya fagyosabb volt a bennszülöttekkel: a föld birtokbavételének során nem a spanyol korona álláspontját ismerték meg, hanem az egyes kalandorok szeszélyeit. A folyamatosan kiépülő gyarmatba való folyamatos integrálás helyett, kezdetben egy erős represszióval találkoztak, hogy zavartalanul kiépülhessen Új-Spanyolország, majd azt követően kezdődött meg a térítés és „asszimiláció”.
Az utolsó részben ennek az „asszimilációnak” a motorját, az Egyházat és annak szerepét ismerjük meg az európai expanzióban.
A 3. részhez felhasznált irodalom:
- Urs Bitterli: „Vadak” és „civilizáltak”: Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1982.
- Rákóczi István: Tengerek tengelye: Ibér terjeszkedés az Atlantikumban a 15-16. században. Budapest, Mundus, 2006
- José Hermano Saraiva: Portugália rövid története. Budapest, Equinter, 2010
- Európa ezer éve: a középkor. II. kötet. Szerk.: Klaniczay Gábor. Osiris 2004.
Zöldinges.net – Pethő László
