1858 október 10-én született meg Prohászka Ottokár, a Nemzet Apostola. Országunkért tett erőfeszítéseit és szellemi nagyságát oldalak százai át sorolhatnánk. (Pl. a numerus clausus során elmondott beszéd) Iránymutatásainak időszerűsége vitathatatlan, ám ahelyett, hogy ezt egy cikkben bizonygatnánk, álljanak itt az ő sorai, melyek bár 100 éve íródtak, mégis mintha a mai magyar helyzetre reflektálna.
A keresztény kurzus kisiklása. (1920)
A lapok láthatatlan kezeket emlegetnek, melyek a kártyát keverik, s a nemzetgyűlésen interpellációk s napirendelőtti fölszólalások zavarják a vizet; nevesebb embereink verik félre a harangot a maffia-uralom ellen, no meg azért, hogy veszélyben a magyar jogállam jó híre, s vész a személy és vagyonbiztonság. Felolvasnak a nemzetgyűlésen leveleket, hogy itt jelent meg két tiszt, ott meg három s letartóztatott néhány embert. Az interpellálók s felszólalók ugyanakkor természetesen vallják azt is, hogy mindez csepp árnyékot sem vet a nemzeti hadseregre, s hogy ezek a kifogásolt egyéni vállalkozások nem lazíthatják meg azt az erős kapcsot, mely a polgárságot a hadsereggel összeköti. A legszélesebb nyilvánosság így tudomásul veszi Magyarország „legkiáltóbb s legnagyobb baját”, s Göndörök s Kacérok leadhatják Enrópának, hogy izgul Magyarország s nem találja helyét. Ennek megfelelően aztán izgul Európa is s bojkottal fenyegeti meg a keresztény nemzeti kurzust.
A komoly szemlélő fájdalmas érzéssel nézi ezt a komédiát, mert nemcsak a szereplőket látja, hanem a regisseur-t is. Az ilyen mesterségesen szíttott izgalom, az ilyen tervszerűen inszcenált rángatózás és fészkelődés magán viseli a tendencia bélyegét. Ezt csinálják; csinálják azok, kik mindent felhasználnak, hogy ami gyenge, alkotni s teremteni nem tudó alakulatunkat, a keresztény nemzeti kurzust kompromittálják. S sajnos, interpelláló jogállam-mentökre, s vagyon- s személybiztonság őreire, Magyarország becsületének szónoklovagjaira mindig akadnak. Ezek aztán a szemita sóhajokat világgá harsonázzák, s megtudja a közönség, hogy bizony van itt baj elég, van itt különítmény-tatárjárás, van leplezett katonai diktatúra – csak egyet nem tudunk meg, azt, hogy ha volna igazán valami ebből, hát mi annak az oka?
Igen, Magyarország sebeit föltáró államférfiainknak s szónokainknak a dolgok mélyére kellene tekinteniök; s nem a felületen úszó hínárszálakat halászniok. A hínárnak a gyökere a mélyben van: ezeknek a mi itt-ott fel-feltűnedező bajainknak oka is mélyebben rejlik. Hát nemcsak a bajok szimptómáit kellene konstatálniok, hanem mindenekelőtt a bajok okát kellene méltányolniok.
Mert mi a helyzet jellege ezidőszerint? Hát elsősorban az a rendkívül irreális s nem igaz beállítás, hogy keresztény nemzeti kurzust, megújhodást és reformot hirdetünk s minden a régiben van és marad. A kormány beszédeket tart, már amikor, de keresztény nemzeti kormánytetteket alig produkál. A keresztény nemzeti kurzus a zsidók politikai, társadalmi s gazdasági túltengő térfoglalását panaszolja, de még a kirívó intéző állásokban is alkalmazza őket. A budapesti sajtó a cenzúra miatt nem kiabálhatja tele a világot, hát úgy segít magán, hogy fűti az „Otthonba” eljárókat s akiket máshol ér, a rémuralom híreivel s megborzongatja hátukat a különítmények garázdálkodásaival. S a mi jeles politikusaink hűségesen felülnek nekik. Hát igazán nincs más dolgunk, mint gyöngíteni pozíciónkat; s oly verébfejű politikusok vagyunk-e, hogy nem látjuk, hogy ezzel az absztrakt igazság- s jogkiméréssel s a közállapotaink fölött való elájulásokkal a magunk embereit fejbe ütjük, a zsidókat pedig meg nem nyerjük?!
Más eredménye ez össze-visszaságnak nem lesz. A közönségben pedig óriási elégedetlenség kap lábra s terjed napról napra. Az elégedetlenség a nagy ellentétből szívja erejét, mely a program s a valóság, az országot felforgató gazok s enyhe bűnhődésük, az éhező kereszténység s a dőzsölő hadiszállítók, a pénzemberek kasztja közt tátong. Erről szólaljanak föl napirend előtt s erről interpelláljanak napirend után; de nem arról, hogy Magyarországon az elgyötört elégedetlenség itt-ott kitör s tévutakra téved. Az erőszakot mi is elítéljük, azt senki sem védi; a vagyon- és személybiztonság követelményét mi is valljuk, azt senki sem akarja letörni; de mi ugyanekkor az erőszakoskodás s a jogveszélyeztetés gyökerét ki is akarnók tépni.
Ezt a mi bajaink egyoldalú s ügyetlen kezelésével nem fogják megtehetni, hanem szaporítják csak az irreális, hazug politika kirakatba illő példáit. Mert volt már nálunk kultuszminiszter, ki zsidó újságírókkal akart teremteni kultúrát; volt gróf, aki demagógiával akarta megmenteni az országot; – lehetséges tehát ezután, hogy a keresztény kurzus fölösleges zsidóvédelemben utazzék s filoszemitizmusban virágozzék ki.
Ez igazán világraszóló komédia volna, melytől csak az egész szenvedő, éhező, szavazó és politizáló társadalom öntudatra-ébredése s ez öntudatnak a politikára is gyakorolt nyomása menthet, meg.
Ne pazaroljuk a nagylelkűséget másra, hanem juttassunk abból elsősorban magunknak; nem a jogrendet kell most megmenteni, hanem a keresztény magyarságót.
Zöldinges.net – Pethő László
