Katekizmus az Egyház kríziséhez VI.

P. MATTHIAS GAUDRON: KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ

(Folytatás)

A VALLÁSSZABADSÁG

32. Jézus Krisztus királya a társadalomnak?

Jézus Krisztus nem csak az Egyház vagy a hívők Ura, hanem minden népnek és minden államnak is. Ezt Ő maga mondta a mennybemenetele előtt: „ Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön”. (Mt. 28, 18.). Ő az egész világ Ura, és minden az Ő hatalma alá tartozik.

Ahogy XI. Piusz a „Krisztus Király” („Quas primas”)-ban (1925. dec. 11.) tanítja, ez a teljhatalom kettős alapzaton nyugszik: Krisztus a király a veleszületett jog alapján, mivel Ő az Istenember, tehát igaz Isten és király a szerzett jog szerint, mert a világot megváltotta, és minden embert úgyszólván megvásárolt vérével. XI. Piusz elődjét, XIII. Leó pápát idézi ehhez: „Az Ő hatalma nem csak a katolikus népekre terjed ki, és nem csak azokra, akik a kereszténység által az Egyházhoz tartoznak, – de esetleg téves szemléletek távol tartják, vagy meghasonlottság elválasztja őket a szeretett közösségtől, – hanem kiterjed azokra is, akiknek nincs keresztény hitük. Ezáltal az egész emberiség tehát – a szó igaz értelmében – Krisztus alattvalója.”

33. Azonban, nem azt mondta Krisztus, hogy az Ő országa nem ebből a világból való?

Krisztus – Pilátussal szemben – hangsúlyozta, hogy az Ő királysága nem ebből a világból való (Jn 18,36). Ez azt jelenti, hogy az Ő országa nem csupán csak egy földi birodalom, és ha Jézus Krisztus országa nem is ebből a világból való, azonban mégis ebben a világban van.

Krisztus birodalma nem egy világ, egy bizonyos nagyságú birodalom, amelyet miniszterek és tisztviselők irányítanak, hanem az magába foglalja a világ minden birodalmát. A Krisztus Király ünnepén, a 2. Vesperas antifonájában így jut ez kifejezésre: „ Az Ő birodalma egy örök birodalom, és az összes királyok szolgálni fogják Őt és neki engedelmeskednek”. Ezértutasítja mindig vissza Krisztus a zsidók téves reménykedését, amely szerint a Messiás egy nagy földi birodalmat fog alapítani, és nem engedte magát királlyá tenni (vö. 1. Jn,15).

Az Ő uralkodása – ahogy XI. Piusz a „Quas primas ”-ban tanítja – „mindenekelőtt szellemi természetű és a szellemi-lelki – érdekeltségekre vonatkozik”.

Mégis, a pápa így folytatja: „másrészt, súlyos tévedés lenne, ha valaki Krisztustól, mint Embertől az e világi, mulandó dolgok fölötti hatalmat el akarná vitatni. Mivel Ő az Atyától olyan korlátlan jogot kapott minden teremtmény felett, hogy minden az Ő akaratától függ”. Krisztus meghagyjaugyan a földi uralkodók hatalmát, azonban megköveteli, hogy azok – az emberek örök célját érintő hatáskörökben – magukat neki alárendeljék.

34. Van tehát az államnak is kötelessége a vallással szemben?

Ahogy minden embernek kötelessége az igaz hitet felvenni, ha azt felismerte, és a személyes üdvössége függ attól, hogy elismeri vagy elutasítja Krisztust, ugyanúgy érvényes ez az államra is. „Az állam szerencséjének és boldogulásának sincs más forrása, mint az egyes emberének, mert az állam nem más, mint az emberek sokasága, akik egyetértésben együtt élnek”.

Az államnak nemcsak a földi jólétről kell gondoskodnia a polgárai számára, hanem közvetve azok örök javaiért is felelős. Egy állam, amely csak az e világi dolgokkal akar foglalkozni, és polgárainak örök boldogságát teljesen figyelmen kívül hagyja, nem gondoskodik igazán az általános jólétről, mert a polgároknak nem csak földi, hanem egy örök céljuk is van.

Az Egyháznak az államtól való szigorú elválasztása ezért természetellenes és perverz. Az ember nincs felosztva egy keresztényre, és egy állampolgárra. Az ember nem csak a magánéletben köteles keresztény módon élni, hanem életének minden területét át kell járnia a hitnek. Ezért a keresztény politikusoknak keresztény politikát kell folytatniuk, és azon fáradozni, hogy az állam törvényei Isten parancsaival összhangban legyenek.

35. Milyennek kell lenni az Egyház és az állam viszonyának?

Az Egyház és az állam egymás közötti viszonya a lakosság vallási összetételétől függ. Ha a lakosság majdnem teljesen katolikus, akkor az államnak is katolikusnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy az állam a katolikus vallást magáénak vallja, és azt államvallásnak nyilvánítja. Emiatt védi és támogatja a katolikus vallást, a katolikus egyházi ünnepeket állami ünnepekké teszi, és a politikusai az egyházi ünnepségeken hivatalosan részt vesznek; azon kívül támogatja a katolikus iskolákat és a karitatív létesítményeket. Gondoskodik arról, hogy Isten parancsai az állam törvényeiben kifejezésre jussanak, így pl. a vasárnapot, mint az Úr napját, és a házasság felbonthatatlanságát védelmezi, a válást, a magzatelhajtást (abortuszt) pedig megtiltja.

Ha azonban a lakosság vallásilag vegyes, ahogy ez pl. a legtöbb európai országban fennáll, akkor természetesen ily módon ez nem lehetséges. Polgárháborúhoz hasonló helyzetet hozna létre, ha egy ilyen államban a kormány megpróbálná a katolikus vallást ilyen mértékben elismerni és támogatni. Mindamellett, egy ilyen vegyes vallási összetételű államban is a kormánynak biztosítani kellene a katolikus vallás akadálytalan működését, és támogatnia a szabad tevékenységét. Azon kívül kötelessége lenne legalább a természetes jog parancsait a törvényhozásába felvenni, és a házasság felbontását, abortuszt és egyéb erkölcstelen dolgok praktizálását megtiltani – ahogy ez még néhány évtizeddel ezelőtt a legtöbb államban meg is történt.

36. Egy katolikus államban minden polgárnak katolikusnak kell lennie?

Ha a lakosság nagy többsége katolikus, akkor a katolikus vallásnak – mint fentebb láttuk – államvallásnak kell lennie. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy ilyen államban a polgárokat kényszerítik a katolikus vallásra való áttérésre. Ellenkezőleg, ez szigorúan tilos, mivel a hit, mint olyan, a szabad akarat ténye, és ezért azt nem lehet rákényszeríteni senkire.

Egy katolikus államban is lehet – sőt, olykor muszáj – más, nem katolikus vallásokat is eltűrni, ha ugyanis az által egy nagyobb értéket meg lehet őrizni, vagy egy mélyreható rosszat meg lehet akadályozni.

Tolerancia valami rossznak a megtűrése. A katolikus állam a hamis vallásokat valami rossznak tekinti, amelytől polgárait óvni és védelmezni akarja, ezért nem engedi azokat – vagy csak erősen korlátozott mértékben – nyilvánosan működni. A magán vallásgyakorlásba azonban az állam alapvetően nem szól bele. A toleranciának különböző fokozatai vannak. Az okosságnak kell meghatároznia, hogy a nem katolikus vallásoknak nyilvános gyakorlásában nagyobb vagy csekélyebb korlátokat szabjon.

37. Joga van minden vallásnak a szabad vallásgyakorlásra?

Valójában csak az igaz vallásnak van joga a szabad kibontakozásra és gyakorlásra, mert az embereket nem lehet megakadályozni, hogy Istent oly módon szolgálják, ahogy azt Ő maga, (az igaz vallásban) elrendelte. Ez a természetes jog követelménye. Ezzel szemben a hamis vallásoknak nincs valódi joguk a gyakorlásukhoz, mivel ezek tévedéseken alapulnak. A tévedésnek pedig soha nem lehet joga, az csak az igazságot illeti meg.

Ezért a hamis vallásokkal szembeni tolerancia nem a természetjogra, hanem az okosságra, és a keresztény felebaráti szeretetre alapozott.

Így tanítja ezt XIII. Leó pápa is: „ Miközben az Egyház jogot csak annak ad, ami igaz és becsületes, de nem tagadja meg a toleranciát, amelyet az igazsággal és az igazságossággal ellentétben álló dolgokhoz igénybe akar venni azért, hogy ily módon egy nagyobb rosszat megakadályozzon, vagy egy nagyobb érték elnyerését vagy megőrzését biztosítson”.

A tolerancia kétségtelenül kifejeződhet egy állami jogszabályozásban, tehát egy törvényben, amely a privát vagy korlátozottan nyilvános vallásgyakorlatát biztosítja. Ez azonban lényegesen más, mint a természetjog.

38. Mit tanít a 2. Vatikánum dekrétuma a vallásszabadságról?

A vallásszabadságról szóló nyilatkozat 2. pontjában ez áll:

„A 2. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallási szabadságra. Ez a szabadság abban áll, hogy minden embernek szabadnak kell lennie minden kényszertől, egyes személyek részéről ugyanúgy, mint csoportok részéről, és minden minden emberi erőszaktól is, úgyhogy a vallási dologban senkit nem lehet kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjen, sem abban megakadályozni, hogy privát módon vagy nyilvánosan, egyedül vagy másokkal közösen – megfelelő határokon belül – lelkiismerete szerint cselekedjen”.

Itt tehát nem csupán toleranciáról van szó, hanem valóságos jogot tulajdonítanak az összes különböző vallások követőinek, vallásuk szabad gyakorlására, éspedig nem csak privát, hanem a nyilvános vallásgyakorlásra. Ezzel a 2. Vatikáni Zsinaton egy olyan tant hirdettek ki, amelyet az Egyház korábban mindig elítélt.

A dokumentumból nem tűnik ki világosan, hogy mit jelent ez a megszorítás – „megfelelő határokon belül”. Ugyanabban a fejezetben az igazságos társadalmi rendszer megóvásának vázolják ezt, és a 7. pont alatt tárgyilagos erkölcsi rendszernek. Csak abban az esetben akadályozhatná az állam a vallás szabad nyilvános gyakorlását, ha a vallásszabadság ürügye alatt a nyilvános rend és az erkölcsösség veszélyeztetve lenne. Tulajdonképpen, szigorúan véve, csak olyan közösségeknek lehetne szabad vallásgyakorlást engedélyezni, amelyek a természeti törvényeknek megfelelő morált (erkölcstant) képviselnek. A gyakorlatban azonban ez alig érvényesíthető. Az iszlám pl. megengedi a többnejűséget, meg kellene tehát engedni a többnejűséget vagy a vallásszabadság az iszlámra nem érvényes? Ténylegesen arról van szó, hogy a vallásszabadságot csak a nyilvános rend megsértése korlátozza, ameddig a vallás ürügye alatt, gyilkosság, lopás, vagy más emberek elleni visszaélés nem történik, mindent meg kell engedni.

A vallásszabadság korábbi tényleges elítélését néhány idézet fogja bizonyítani.

IX. Piusz pápa elítélte a „ Quanta cura”-ban: „… az a téves vélemény, amely a katolikus Egyházra és a lelkek üdvösségére nagymértékben káros, és amit elődünk, XVI. Gergely pápa „őrültségnek” nyilvánított, ugyanis a lelkiismeret szabadsága és az istentiszteleti mód szabadsága, minden embernek tulajdonjoga, amelyet minden államban, szabályos alkotmánnyal törvényesen ki kell hirdetni és megvédelmezni”

XIII. Leó pápa a „Libertas praestantissimum”-ban nem csak az istentelen államoktól óv, hanem az „olyan államtól is, amely – mint mondják – minden valláshoz egyforma jóindulattal viszonyul, és valamennyinek kivétel nélkül, azonos jogot tulajdonít”, mivel ez végül is az Istentagadásra vezet. Egy ilyen állam vétkezik az igazságosság ellen, ugyanúgy, mint az egészséges ész ellen”.

Ugyanezt hangsúlyozza XII. Piusz (1946. okt. 10-én) az „Eccoche gia un anno” beszédében: „ A katolikus Egyház egy tökéletes egyesület, amely az igazságra és az Isten által kinyilatkoztatott tévedhetetlen hitre alapozott. Ami ellentétben áll ezzel az igazsággal, az szükségszerűen egy tévedés, és a tévedésnek nem lehet ugyanaz a joga mint az igazságnak, ezért objektíven az nem ismerhető el”.

Ennél fogva tisztességtelen, ha a vallásszabadság és a 2. Vatikáni Zsinat hívei XIII. Leó pápa, „Libettas praestantissinum” enciklikájára hivatkoznak, mintha már ő is jóváhagyta volna a vallásszabadságot.

„… ez az Isten fiaihoz méltó szabadság” által ő ugyanis egyértelműen az igaz vallás gyakorlásának szabadságát értette. Az ennek megfelelő bekezdés így szól: „Azt a szabadságot is felmagasztalják, amelyet lelkiismereti szabadságnak neveznek; ha azt úgy fogják fel, hogy mindenkinek megengedett saját tetszése szerint módon tisztelni – vagy nem tisztelni – Istent (ez a vallásszabadság a 2. Vatikánum értelmében – a szerző megjegyzése), akkor az a fentebb idézett bizonyíték elégségesen megcáfolt. Azonban felfogható ez abban az értelemben is, hogy az államokban az embernek minden akadályozás nélkül megengedett kötelességtudatból követni Isten akaratát, és az Ő parancsait betartani. Ez az igazi, az Isten fiaihoz méltó szabadság, amely az emberi személy méltóságát a legmegtisztelőbb módon védelmezi, nagyobb, mint minden más hatalom vagy igazságtalanság (jogtalanság), és ez az Egyháznak mindig kívánatos és különösen értékes”.

39. Mire alapozza a 2. Vatikánum a vallásszabadságot?

A vallásszabadságról szóló dekrétum az emberi méltóságra alapozza a vallásszabadságot: „Továbbá a Zsinat kijelenti, hogy a vallási szabadság joga valójában magában az emberi személy méltóságában van megalapozva, ahogy az Isten kinyilatkoztatott szava által is felismerhető”.
Ez tulajdonképpen az ember gyökérszerű méltóságának a tökéletes emberi méltósággal való felcserélése. Az ember alapjában lévő, gyökérszerű méltósága abban áll, hogy szellemi lelke van, és következésképpen értelemmel és szabad akarattal rendelkezik, de abban is, hogy Isten az embert egy természetfeletti cél elérésére, azaz: Isten látására hívta meg. Ezt a méltóságot azonban az által kell kibontakoztatni és a tökéletesíteni, hogy az ember gondolkodásában és cselekedeteiben a jóhoz ragaszkodik és a jó megvalósítására törekszik. Ha ezt nem teszi, és visszaél szabadságával, akkor elveszíti a méltóságát is. Ezért írja Lefebvre érsek: „… mégis, amennyiben az ember a tévedésekhez ragaszkodik, vagy köti magát a rosszhoz, elveszíti a teljes méltóságát, vagy nem éri azt el, és így arra már nem lehet alapozni”.

Egy gyilkos tehát nem rendelkezik ugyanolyan emberi méltósággal, mint egy szent. Noha ebben az esetben az alapjában lévő (gyökérszerű) méltóságot nem veszíti el az ember, mivel a legrosszabb gonosztevő is megtérhet és megváltoztathatja az életét, de az elkárhozottak a pokolban már teljesen elveszítették emberi méltóságukat.

40. A vallásszabadság nem az emberi szabadság következménye?

A szabadság nem egy abszolút érték, hanem az ember azért kapta azt, hogy szabad elhatározással tudja a jót választani. A rossz választásának a lehetősége csak a szabadsággal való visszaélést szemlélteti. Ezt még világosabban kifejezve: az ember nem azért kapta Istentől a szabadságot, hogy a jó és a rossz között választhasson, hanem hogy szabadon válassza a jót.

Ez a szabadság valóban nagy méltóság, és az összes többi teremtmény fölé emeli az embert. Ez az előfeltétele annak is, hogy az szeretni tud, amit az oktalan teremtmények nem tudnak. Ha azonban az ember a rosszat választja, akkor visszaél a szabadságával. A szabadság ugyanis nem jogosít fel a rossz elkövetésére. Mindenki belátja, hogy egy gyilkosnak nincs joga az embertársának megölésére. Tegyük fel, hogy a gyilkos szubjektív ártatlan lenne, mert a téves, ill. hamis vallása azt a meggyőződést keltette benne, hogy a gyilkosság bizonyos körülmények között megengedett. Ez a szubjektív meggyőződés azonban nem alapozza meg mégsem a gyilkosság jogát. Nem történik tehát igazságtalanság, ha a gyilkost tettének elkövetésében megakadályozzák. Bizonyára mindenki őrültségnek tartaná, ha valaki azt állítaná, noha a gyilkosság ugyan rossz, azonban emberi méltóságának alapján a gyilkosnak joga van arra, hogy őt a gyilkosság elkövetésében ne akadályozzák meg.

Azonban ezt tanítja pontosan a 2. Vatikáni Zsinat a vallásszabadsággal kapcsolatban. Jóllehet, a Zsinat kijelenti, hogy minden ember köteles az igazságot keresni és elfogadni, azonban ha valaki tudatosan, vagy nem tudatosan – a tévedést követi, emberi méltóságának alapján joga van arra, hogy őt abban ne akadályozzák. Ez a szabadság fogalmának egy nyilvánvalóan téves értelmezése. Objektív joga ugyanis nincs senkinek egy tévtan követésére, azonban okosságból és felebaráti szeretetből ez megtűrhető, ha nincs lehetőség arra, hogy őt az igazsághoz vezessék. Azonban nem engedik meg neki, hogy tévtanait nyilvánosan reklámozza, nehogy az által másokat is a saját nyomorúságába rántson, és azok lelkének kárt okozzon. Az Egyház jogosan tekinti tehát az eretnekségek terjesztését lélekgyilkosságnak.

41. Milyen jelentősége van ma Krisztus Király ünnepének?

Az Egyház új tanítása a liturgiában is kifejeződik. Krisztus királyságának ünnepét, október utolsó vasárnapjáról az egyházi év utolsó vasárnapjára helyezték, arra célozva, hogy Krisztus király uralkodása csak az idők végeztével következik be, most azonban még ez nem lehetséges, vagy ennek még nem is kell megvalósulnia.
Ezért a Breviáriumból is törölték az ünnepi Vesperas himnuszának összes olyan versszakát, amelyek Krisztus társadalom feletti királyságáról szólnak. A Vesperasnak ezek a versszakai a következők voltak:

A bűnös tömeg azt kiáltja:
Nem akarjuk, hogy Krisztus uralkodjon!
Eközben a hódolatunk Téged,
Mindenek legfőbb Királyának nevez.
Nemzetek és kormányok
Hódoljanak nyilvánosan neked
Tiszteljen bíró és tanító,
Rólad beszéljen törvény és művészet.
A királyok ajándékai ragyogjanak,
Neked szentelt jelekként,
Uralkodj kegyesen,
országok, polgárok,
és otthonok felett.

(ford. latin nyelvből)

Annak is tudatában kell lenni, hogy a vallásszabadság teljesen ellentétben áll az Egyház korábbi elveivel, ezért nem tudnak a vallásszabadság védelmezői sem a Szentírásra, sem az Egyház tradíciójára hivatkozni. Csak az Egyház ellenségei követelték mindig a vallásszabadságot.

Mihelyt az Egyház a szabadságát elnyerte, a királyokat és a fejedelmeket is figyelmeztette az igaz vallás oltalmazására és megvédelmezésére, különösen akkor, ha ezek maguk is keresztények voltak. Misszionáriusi tevékenységével mindenekelőtt a fejedelmeket kívánta megnyerni a katolikus vallásnak, hogy ily módon a keresztény társadalmak megvalósulását tegye lehetővé.

A vallásszabadság képtelen, téves tanítása szerint akár azt is lehetne állítani, hogy a középkor nagy (részben szent) királyai és fejedelmei, és a jelenkor katolikus államférfijai súlyosan vétkeztek az igazságosság ellen, amikor azon fáradoztak, hogy országaikban a katolikus hitet támogassák, és az eretnekséget elnyomják, mert a vallásszabadság elvei szerint védelmezni és támogatniuk kellett volna a többi más felekezeteket és vallásokat is.

42. Mik a vallásszabadság követelményei?

A 2. Vatikánum által kihirdetett vallásszabadság közvetlen következménye az volt, hogy a még katolikus államoknak meg kellett változtatniuk az alkotmányukat. A vallásszabadság követelménye tehát az állam és az Egyház radikális elválasztása (laicizmus), és a társadalom mindig messzebbre távolodása a kereszténységtől. Mivel minden tévtannak azonos jogot adnak, így egyre jobban elhalványul az igaz hit, és egyre jobban eltűnik. Mivel az ember bűnbe esett természetével általában hajlamos mindig a könnyebb választására, vagyis a könnyebb utat járni, ezért a katolikus intézmények segítségére van szüksége. Egy egészen katolikus hittől formált társadalomban több ember menti meg lelkét az örök boldogságra, mint egy olyan társadalomban, ahol a vallás privát ügy, és az igaz vallás, az igaz Egyház csak számtalan azonos joggal rendelkező szekta mellett létezik.

Vegyük példának Kolumbiát. Ennek az országnak a lakossága 98 %-ban katolikus volt, és az alkotmány egyedül a katolikus vallást ismerte el hivatalosan. Noha az államelnök ellene volt, azonban a Vatikán nyomására – amelyben a 2. Vatikánumra hivatkoztak – végül mégis meg kellett változtatnia az alkotmányt.

Ugyanez érvényes Svájc két kantonjára, Wallisra és Tessinre: azok is kénytelenek voltak a nuncius nyomására az alkotmányukat megváltoztatni. A legijesztőbb tehát az, hogy ma Róma maga szólítja fel az államférfiakat, hogy ne csak a katolikus vallást támogassák, hanem az összeset. Ne Krisztus legyen államotok felett az egyetlen király, hanem Mohamednek és Buddhának is helyet kell ott kapniuk.

Alapjában véve csak következetes, hogy a német alkotmánybíróság 1995-ben egy apa panaszemelését figyelembe véve az iskolai osztályokban a kereszt falra függesztését alkotmányellenesnek nyilvánította, mert a vallásszabadság nem engedi meg, hogy az állam kereszténynek vallja magát. Hamarosan nem fogják már jogosnak nyilvánítani, hogy a keresztény ünnepek, mint húsvét, karácsony állami ünnepek, sőt a vasárnapnak sincs már értelme egy laicizált, Egyháztól elválasztott társadalomban. Talán valami hasonlót fogunk megélni, mint ami már megtörtént: a francia forradalomban történt, ahol a bibliai hetet egy ún. „dekade”-val (tehát egy tíznapos időegységgel) helyettesített ék.

A 2. Vatikáni Zsinat utáni évek már eléggé bebizonyították, milyen igaz XIII. Leó pápa kijelentése, amely szerint a vallásszabadság szükségszerűen istentelenséghez vezet. Országainkban nem csak hit ment veszendőbe, hanem a keresztény erkölcs is.

A házasságok csődbe jutnak, a családok szétesnek, a bűnözés állandóan növekszik, és a tekintélyét érvényesíteni, gyakorolni alig meri már valaki. Mindenki láthatja, ha a szemét valamennyire nyitva tartja, hogy társadalmunk a káoszhoz közeledik. Ez csak akkor fog döntően megváltozni, ha a társadalom ismét elismeri Krisztust királyának, és nem nyújt szabad érvényesülési lehetőséget az összes tévtanoknak.

FOLYTATJUK!

Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 2. évfolyam, 4. szám, 2017. április

Borítóképünkön: Édouard Debat-Ponsan – Reggel a Louvre kapuinál. (Francia vallásháborúk kora)

Zöldinges.net – Csikós Gergő