A felszabadulás hamis ábrándja

Ismét eljött a nap, mikor a hazai kommunisták és a marxizmus szellemiségével azonosuló csoportok megemlékeznek hazánk „felszabadításáról”. A rendszerváltás (avagy inkább módszerváltás) előtti időkben ez a nap hivatalos állami ünnep volt. 

1945-ben ekkor hagyták el az utolsó német „megszálló” erők Magyarországot. Legalábbis a kommunisták szerint, mivel Sztálin április 4-ére tűzte ki célul az ország megtisztítását a tengelyhatalmi csapatoktól. A valóságban azonban a heves ellenállás miatt ez csak 13-án következett be. Ekkor vonultak ki a németek a magyar területekről Pinkamindszentnél. Az ünnepet mégis a Sztálin által meghatározott időpontra tették. Ekkor zárultak le tehát az 1944. augusztusa óta folyó harcok, melyek során a német és magyar seregek megpróbálták feltartóztatni a vörös hordát. A hatalmas erőfeszítések dacára Magyarország a Szovjetunió megszállási övezetébe került. 

S mégis hogyan ment végbe ez az úgynevezett felszabadítás? A Vörös Hadsereg végigtarolt az országon, nők sokaságát erőszakolták meg, a gyárakat leszerelték és felszerelésüket elszállították, nem is beszélve a rengeteg elrabolt műkincsről (kommunista módi szerint később ezt nem számolták bele a háborús jóvátételekbe). A nemzeti vagyon tetemes része megsemmisült, a városok pedig romokban hevertek. Az emberek azt hitték, hogy vége a szenvedéseiknek, de ez korántsem volt így. A szovjetek romeltakarításra való hivatkozással a nyílt utcáról gyűjtöttek össze embereket, hogy elvigyék őket egy kis munkára, azaz málenkij robotra. Ez a kis munka sokszor több évnyi nehéz fizikai kényszermunkát takart a Szovjetunióban, amibe rengetegen belehaltak. Jelenlegi becslések szerint körülbelül 130000 embert, köztük közel 30000 nőt hurcoltak el. Ezeknek az embereknek a fele, nagyjából 66000 ember sosem tért haza. A túlélők a kommunista vezetéstől semmiféle segítséget nem kaptak és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. Ezzel egy időben indult meg az ország megtisztítása a németektől a kollektív bűnösség elve alapján. 1946 és ’48 között legalább 185000 magyarországi németet fosztottak meg állampolgárságától és telepítettek ki a romokban heverő Németországba. A kitelepítettek meg lettek fosztva minden ingóságuktól, házuktól, földjüktől és nincstelenként hagyták el azt az országot, ahol ősidők óta éltek. Egy akkor 13 és fél éves fiú, Stágel Feri így emlékszik vissza a történtekre: „Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban. Fogalmunk sem volt, hová megyünk.” 

1947-ben írták alá a párizsi békét, mely elvette tőlünk az összes revizionált területet, illetve a pozsonyi hídfőt. A következő évben a többi kelet-európai országhoz hasonlóan bekövetkezett a kommunista fordulat, vagyis a bolsevista egypártrendszer kiépítése. Elkezdődött az államosítás, a kuláktalanítás, az erőszakos szövetkezetesítés és a kereszténység üldözése. Hazánk ezzel egy Trianonhoz mérhető tragédiát szenvedett el, s megindult az 1990-ig tartó vörös elnyomás. Magyarországon szovjet csapatok állomásoztak, teljes gazdaságunk a Szovjetunió igényeinek kiszolgálására állt át és elindult az az ideológiai agymosás, amely a mai napig érezteti hatását. Ez az időszak a fejekben talán nagyobb pusztítást vitt végbe, mint anyagiak terén. Gyorsan terjedt a materializmus, ateizmus és mindazon destruktív eszmeáramlat, amely manapság nemzetünket fojtogatja. 

Április 4-e tehát nem ünnep, hanem gyásznap, hazánk modernkori hanyatlásának kezdődátuma. Ezen a napon meg kell emlékeznünk mindazokról, akik Magyarország leigázása során, vagy annak következtében haltak meg és szenvedtek: a több tízezer megerőszakolt nőről, a málenkij robotra elhurcolt tömegekről és a kitelepített németségről.

Zöldinges.net – Kovács Sándor

Related posts