„Egy szivárvány-nemzetet építünk, amely békében él saját magával és a világgal.”
Nelson Mandela
- Prológus
A britek 1948-ban adták át a hatalmat a dél-afrikai kormánynak; az ország 1961-ben lett teljesen független. Az afrikáner Nasionale Party (Nemzeti Párt) fenntartotta a gyarmatosítóktól örökölt adminisztratív rendszert. Ennek része volt a szegregáció, sok néger ugyanis majdnem minden nagyobb város mellett létrehozott „rezervátumokban” élt. A Nemzeti Párt ezután törvényekkel intézményesítette a „ faji elkülönítést”, afrikaans nyelven „apartheidet”. Így például megtiltották a vegyes házasságokat, később korlátozták többek között a négerek szabad mozgását, szavazati és tulajdonszerzési jogait. A szó szerinti szegregációt egy 1957-es jogszabály „szentesítette”, mely a nyilvános helyeket (buszokat, parkokat, mozikat, iskolákat, tengerpartokat stb.) négerek és fehérek számára fenntartott részekre osztotta. 1968-tól kezdve elkezdték létrehozni a bantusztánokat, amelyek egy idő után leválnak a Dél-Afrikai Köztársaságról. Az apartheid létét meghosszabbította, hogy a fehér politikusok nehezen engedték ki a hatalmat a kezükből. Ebben nemcsak faji szempontok játszottak szerepet, de az is, hogy Botswana és Namíbia kivételével nincs példa tartósan sikeres jogállam működtetésére a térségben, kommunista társadalmi kísérletekre viszont annál több. Nem sok jót ígért az sem, hogy Dél-Afrika egy promarxista szubkontinens határán, saját promarxista ellenzékének nyomásával küzdve igyekezett utolsó bástyaként tartani magát. A dél-afrikai átalakulás tárgyalásos úton ment végbe, így nem került sor polgárháborúra. Az 1992 tavaszán megrendezett népszavazáson a fehér kisebbség 68%-a támogatásáról biztosította De Klerk miniszterelnök megbékélési politikáját, és kiállt a néger ellenzékkel való tárgyalások mellett. Miben állt a kompromisszumok lényege? Politikai téren, a Nemzeti Párt kevesebbet tudott kiharcolni, mint amit szeretett volna. Az ANC és a kormány közötti tárgyalásokon hamar kiderült, hogy a felek nem ugyanolyan elképzelésekkel rendelkeznek az apartheid utáni Dél-Afrikáról.
A Nemzeti Párt vezetői rettegtek a fekete szupremácia gondolatától, ezért alkotmányos „fékekkel” és biztosítékokkal (pl. kisebbségi vétójog, rotációs elnöki rendszer) kívánták körülbástyázni a fehérek jogait. Az ANC vezetői elvetették a Nemzeti Párt kisebbségi vétójogra és rotációs elnöki rendszerre vonatkozó javaslatát. Az 1993-as alkotmány rendezte véglegesen az államszerkezettel kapcsolatos kérdéseket. Az alkotmány a föderalizmus jegyében széles körű önkormányzattal ruházta fel a szövetségi tartományokat, amelyekből kilencet hoztak létre, valamint a bantusztánok reintegrálva lettek a tartományokba. Az alkotmány előrelépést tett a nyelvi jogok tekintetében: az angol és az afrikaans mellett kilenc másik, fekete-afrikai nyelv vált hivatalos nyelvvé. 1994. áprilisában került sor az első szabad választásokra, amely során az ANC 62%-os győzelmet aratott. Nelson Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első néger elnöke (1. kép). Az azt követő időszakot apartheiddel való szembenézésének nevezik, de a valóságban a leszámolás időszaka következett.
- Az apartheid rendszer időszakával való szembenézés (leszámolás)
Kezdetben csak az ország nemzeti jelképeit cserélték le, vagyis új zászlót és címert, majd új nemzeti himnuszt kapott Dél-Afrika. Az új lobogót a búr köztársaságok színeinek (vörös, fehér, kék) és a hatalomra került Afrikai Nemzeti Kongresszus színeinek (fekete, zöld, sárga) kombinációjával alkották meg (1. ábra).
Majd hozzáláttak a települések és közterek átnevezéséhez, cél a fehér múlt teljes eltörlése. A nagyobb városok neveit megváltoztatták beleértve a fővárost is, Pretoria ami 2005-től egy helyi afrikai törzs nyelve nyomán a Tshwane elnevezést kapta. További példák: Johannesburg /eGoli, Fokváros/iKapa, Durban/eThekwini, Port Elizabeth/Ebhayi, East London/eMonti, Bloemfontein/Mangaung, Pietermaritzburg/umGungundlovu, Pietersburg/Polokwane. A fehér (búr) nemzeti büszkeséget sugalló emlékműveket, mint például szobrokat is eltávolították, és helyükre apartheid ellenes valamint ANC politikusok szobrait helyezték. Például: Nelson Mandela, Robert Sobukwe, Desmond Tutu, Harry Schwarz, vagy Joe Slovo. A hatalomátadást követő időszak legégetőbb kérdése a bűnös múlttal való teljes leszámolás volt. Végül a kormány az igazságtételi eljárás mellett döntött.
A Desmond Tutu fokföldi érsek vezetésével felállított, egy tizenhét tagú Igazságtételi és Megbékélési Bizottságot, amely az 1960-1994 között politikai indítékból elkövetett bűncselekmények és emberi jogsértések kivizsgálását kapta feladatául (2. kép). Ennek következtében több ezer fehér embert börtönöztek be, többek között politikusokat, köztisztviselőket, rendőr- és katonatiszteket, valamint rendőröket és közkatonákat. Akik nem kerületek börtönbe azokat kényszerből nyugdíjba küldtek, helyettük megfelelő tudással és gyakorlattal nem rendelkező négerekkel pótolták, ennek az lett az eredménye, hogy a közigazgatás megroppant és a munkafegyelem meglazult. De nemcsak a hivatalokat töltötték fel négerekkel, hanem a rendőrséget és a hadsereget is, a következmény borítékolható volt. Többszörösére nőt a bűnözés, aminek egyik következménye, hogy több mint 3000 fehér farmert mészároltak le brutálisan néger bűnözők. Ez egy óriási menekült hullámot váltott ki az öt és félmilliós fehérek körében, és több mint egymillió fehér ember hagyta el hazáját. Többségük Ausztráliában, Új-Zélandon, vagy Argentínában telepedett le.
- Fordított apartheid Dél-Afrikában
Az 1990–94-es rendszerváltás után lankadt a Dél-Afrika iránti nemzetközi érdeklődés. Mandelának sikerült egyben tartania az országot, de nem tudta vagy nem akarta elejét venni a fehérek elleni intézményes erőszaknak, és előremutató fordulatot sem hozott ez a korszak. Az ANC-rezsim berendezkedett a volt Szovjetunióban tanult Thabo Mbeki (1999–2004), majd az egykori kommunista párttag Jacob Zuma (2009–2018) elnöksége alatt (3. kép). (Az Afrikai Nemzeti Kongresszus a kommunista párttal és a szakszervezetek ernyőszervezeteivel koalícióban kormányoz.) Miután a korrupciós botrányok miatt Zumát 2018 februárjában pártja lemondatta, helyét Cyril Ramaphosa vette át. A korrupció nemcsak Zuma, hanem mindannyiuk kormányzását meghatározta. Az afrikánerek bizonyos garanciák fejében szavazták meg, hogy átadják a politikai hatalmat a többségben lévő négereknek. Így kaptak ígéretet a magántulajdon védelmére, afrikaans nyelvű iskoláik és intézményeik további működtetésére, valamint kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére. Ezeket az ígéreteket szinte kezdettől fogva rendszeresen megszegték és megszegik. Dél-Afrika éppannyira megosztott, mint akkor, amikor Mandela évtizedeken át börtönben ült. Csak a szerepek cserélődtek meg.
2018 februárjában, az 1994-es posztapartheid megegyezést felrúgva (a parlament előzőleg megszavazta az ehhez szükséges alkotmánymódosítást), Cyril Ramaphosa elnök törvényjavaslatot nyújtott be a fehér farmerek földjeinek elkobzásáról (4. kép). Az indoklás szerint a fehér farmerek ellopták ezeket a területeket – holott sokaknak a családja tizennégy generációval ezelőtt érkezett, és a telepesek addig műveletlen földeket törtek fel. Mindenesetre a tervezetet túlnyomó többséggel megszavazta a parlament. A „földreform” nemcsak erkölcsileg problémás, de belátható gazdasági következményeit tekintve is. Elég megnézni a szomszédos Zimbabwét, ahol szintén a fehér kisebbség gyakorolta az irányítást a néger többség fölött, és ugyancsak a föld nagy részét birtokolta egészen az ottani apartheid-rendszer 1980-as bukásáig. Az akkor megválasztott Robert Mugabe elnök eleinte a fehér farmerekkel történő kiegyezésre törekedett, de az 1990-es évektől nekilátott a föld „újraelosztásának”. Az ország, amely korábban nettó élelmiszer-exportőr volt, jelenleg az ENSZ-től kapott segélyekre támaszkodik. Mugabe szocialista gazdaságpolitikája hiperinflációhoz és gazdasági válsághoz vezetett. Dél-Afrikában a fehér földműveseknek azonban nemcsak a megélhetésük, hanem az életük is állandó fenyegetettség alatt van. Vezető politikusok nyíltan uszítanak az ellenük irányuló népirtásra. Az Economic Freedom Fighters (Gazdasági szabadságharcosok) párt vezetője, Julius Malema politikai nagygyűléseken az afrikánerek lelövésére, és a fehér faj kiírtására szólította fel a hallgatóságát (5. kép).
Elnökként Zuma 2012-ben az ANC megalakulásának 100. évfordulójára rendezett ünnepséget egy bika rituális leölésével nyitotta meg, majd énekelni kezdte az ANC Dubula ibhunu (Öld meg a farmert!) kezdetű dalát, ami egy bírói ítélet szerint gyűlöletbeszédnek számít. A gyilkosságok hozzátartoznak az ANC gyakorlatához (gondoljunk a nemrég meghalt Winnie Mandela rémtetteire). A Genocide Watch (Népirtásfigyelő) nevű szervezet évek óta figyelmeztet a fehér földművesek elleni, kormányszintű kampányra. Johan Burger, az Institute for Security Studies (Biztonságtudományi Intézet) kutatója pedig azt mondja, kétszer olyan veszélyes fehér gazdálkodónak lenni Dél-Afrikában, mint rendőrnek. Százezer emberre (ez kirívóan magas) 31,9 gyilkosság esik, ez az érték rendőrök esetében 51, földműveseknél viszont nem kevesebb, mint 99. Gyilkos bandák rendszeresen ütnek rajta farmereken és családjaikon, és a legválogatottabb kegyetlenséggel erőszakolják meg és végzik ki őket. Az ANC-vezette rezsim mindezzel párhuzamosan, 2010-ben bevezette minden legálisan birtokolt fegyver újraregisztrálásának kötelezettségét. Az újraregisztrálás során a kérelmezőknek több mint a felét elutasították. Sőt, mint arról a Genocide Watch beszámolt, a kormány a farmerek önvédelemből létrehozott „kommandós egységeit” is feloszlatta, és elrendelte a földművesek fegyvereinek elkobzását. Sokan próbálnak menekülni az országból (ami nem könnyű, mert a fehér dél-afrikaiakat sok helyen visszautasítják). 1994 óta a fehér lakosság aránya 13 százalékról 8-ra zsugorodott, ami számokban kifejezve 5,5 millióról 4,4 millióra csökkent. Vannak, akik ugyanakkor nem látnak alternatívát a tömeges exodusban, ezért a függetlenség mellett érvelnek, mondván, a nyugati országokban nincs annyi erkölcsi tartás, hogy befogadjanak 4,4 millió fehér menekültet, és kivégezni is lehetetlen ennyi embert. Vagyis az egyetlen lehetőség a kiválás egy független búr népállam (Boer Volkstaat) megteremtése. Nyugat-Fokföldön és Dél-Afrika egyes belső, valamint északi területein (régi Transvaal) az afrikaans nyelvet beszélők még mindig többségben vannak, és már tettek is lépéseket az önrendelkezés kialakítására. Figyelemre méltó, hogy nemcsak a búrok akarnak kiszakadni Dél-Afrikából, hanem a zuluk és a fokföldi színesek is. A zuluk KwaZulu-Natal tartományt követelik, míg a fokföldi színesek (keverékek) Fokföldet szeretnék saját államuknak megtenni. Mindezek a Dél-Afrikai Köztársaság szétesésének lehetőségét is magában hordozzák. A nemzetközi közösség mégis teljes közönnyel fogadja a fehérek jogainak korlátozását, az ellenük elkövetett brutális atrocitásokat, és az ezekre való nyílt uszítást. Megelégedve az apartheid megdöntésében játszott (pozitív) szerepével, a Nyugat (fehér civilizáció) most inkább félrenéz. Vajon miért? Jól láthatóan a szélsőliberális eszmerendszer kiteljesedésének, propagálásának a hatására. A mainstream sajtó nagyon óvatosan bánik a dél-afrikai fehérek ellen elkövetett gyilkosságokkal, rablásokkal és azzal, hogy tulajdonképpen nyílt állami politikával akarják őket elüldözni a szülőföldjükről. Mindenáron meg akarják óvni az európaiakat attól az információtól, hogy a világ miként változott meg. Pontosabban, hogy nem változott meg, és továbbra is, mint mindig a történelemben, az erősebbnek lesz igaza. Néhány kép erejéig bemutatom Dél-Afrika valódi arcát.
Figyelem a képek sokkolóak!
A különbségek jól láthatóak.
Zöldinges.net – Magyar Nimród
