Korunk materiális értékszemléletének köszönhetően a legtöbben a kultúra definíciójának képletéből kihagynak egy nagyon fontos változót: a szellemet. A kultúrát általában embercsoportok kollektív tevékenységének puszta összegződésének látják, csupán anyagilag összefüggő “hatásként” tekintenek rá. Ahogy azonban minden másnál, úgy a kultúra esetében is a szellem élvez prioritás, a szellemé a primátus, az anyag csupán a szellem kifejeződésének az eszköze, mondhatni okozata. Nem más, mint a korábban létező belső szellemi egység megnyilvánulásának fizikai valója.
Erre alapozva valljuk a következőt: minden magasabb rendű kultúra fejlődése nem egyéb, mint a kultúra lelke által tartalmazott belső lehetőségek kibontakozása. A különböző kulturális különbségeket figyelembe véve pedig magától értetődő, hogy minden kultúra lelkének egyedi jellege van, amely mindenre rányomja a bélyegét, ami a kultúrával összefügg. Ahogy az egyes személyek különböznek egymástól az önkifejezés módjában, úgy a különböző kultúrák is. Ugyanez érződik a magasabb rendű kultúrák kiteljesedésében, a civilizációs fok tekintetében is.
A civilizációt számos tényező alkotja. Feltételezi egy jellegzetes politikai és társadalmi szervezettségét, a művészetet, a tudományt és stb. A sarokpontja azonban az egésznek, hogy olyan emberek alkossák, akik a civilizációs kihívásokkal szembe tudnak nézni, szerkezetét fenn tudják tartani, és természetesen gondoskodni tudnak az erre alkalmas utódokról is. Akarva-akaratlanul is, de minden gondolkodó emberben okkal merül fel, hogy ha a kulturális relativizmus tétele a kultúrák egyenlő mivoltáról igaz, akkor miért kell azt látnunk, hogy a világ számos terültén az emberi rasszok közül a kultúra civilizációs fejlettségi fokát és az ezzel járó kívánatos javakat sosem érik el? Miért találkozunk olyan népcsoportokkal, amelyek ha el is érik a civilizáció legelső fokát, történelmi távlatokban szemlélve pillanatokon belül el is veszítik azt és visszaesnek a barbárság szintjére? A válasz roppant egyszerű: ezek a tengődő és vissza-vissza süllyedő népcsoportok nem bírják el a civilizáció által rájuk nehezedő terhet. A civilizáció ugyanis éppúgy teher, mint amennyire áldás.
A világmindenséget olyan törvények kormányozzák, amelyek szerint a semmiből nem lehet valami (vö: Aquinói Szent Tamás mozdulatlan mozgatóra vonatkozó Isten-érvét). Így értelemszerűen a civilizáció sem egy önmagában álló ok, hanem egy olyan okozat, amely az emberi erőkifejtés eredményeként jött létre. Ez az erőkifejtés a magasabb rendű kultúrák lelkületéből származik. Különböző népeknél a civilizáció színvonala addig fog emelkedni, ameddig a szóban forgó népben megvan a tehetség a kultúra előbbre vitelére, és a képesség az ezzel együtt járó teher elbírására.
Az adott kultúrkört életben tartó népcsoportok az emberi fajon belül meglevő differencia következtében kisebb alcsoportokba, azaz rasszokba tartoznak. Az egyenlőség-mítosz szemfedőjét levetve magunkról pedig a lehető legtermészetesebb a különböző rasszok közötti külső, azaz a testi és belső, azaz a szellemi képességek különbségének megállapítása. Bármennyire fáj is ezt tudatosítani a politikai korrektség világában önmagunkban, de tény, hogy a szellemi minőségek is épp úgy különböznek egymástól, mint a testiek. Példának okáért nemcsak az átlagos testmagasság, hanem az átlagos szellemi teljesítmény is igencsak változó (vö: a rasszok átlagos IQ szintje). Egy adott rasszba való születés ebből kifolyólag nem csak a koponyaformát és a termetet határozza meg, mint testi adottságok, hanem szükségképpen determinálja a szellemi sajátosságokat is.
A rassz tehát nem más, mint egy lelki-biológiai közösség. A lelki-biológiai, azaz a szellemi és anyagi valóságból következtethetünk az adott rassz két fontos tulajdonságára: egyrészről a népesség és a népesség területi vonatkozását, másrészről pedig az általuk megteremtett kulturális eszme szellemi közösségét. A külső megnyilvánulási formája egy rassznak – legyen szó akár a kultúra kézzelfogható alkotásairól, vagy a civilizációs szint vívmányairól – nem más, mint a rassz szellemi-lelki magjának a tipikus kifejezésmódja (lásd pl. a néplélek fogalmát). Ez a kifejezésmód köszön vissza a kultúra terültén és, ha elég szellemi erővel rendelkezik az adott rassz, akkor a civilizációs szint elérésében is. A rassz tehát nem független a szellemtől (ahogy semmi más sem). Következtetésképpen egy kultúra kiteljesedése, a civilizáció elérése a rassz szellemi tartalmától függ.
Zöldinges.net – Váradi Attila
