Remete-levelek – 2.

Remete-levelek – 2.

Amikor remete-lakom kis konyhaablakán kinéztem két imbolygó jelenséget láttam, s tudtam, hogy leveskémben ma már nem lesz répa, hiszen Nyuszi Gyuszi az erdei postás megérdemli a „borravalót”. Ide is ért nagy nehezen, mert tekintélyes csomagot cipelt – ó, egész heti leveszöldségem odavan (!).

A nagy csomagból 25 aranyozott díszítésű, sötétlila könyv bukkant elő: Prohászka Ottokár művei. A legfelső sor egyik kötetét el is kezdtem olvasni… (tehát kifutott a leves). Ebéd és szieszta helyett születik most ez a levél Magyarország Apostola és Tanítója felé címezve a messze múltba – közel 100 évvel halála után.

***

Kegyelmes Atyám!

Amikor még csak születőben volt a papi hivatásom, egyik nap megjelent nálunk egy idős néni és átadott egy képet. Nagyméretű rézkarc örökíti meg Excellenciád utolsó pillanatait, amikor az Egyetemi-templom szószékének szegélyébe kapaszkodva, egy jóságos angyal védelmében lép az agónia útjára. Azóta íróasztalom fölött őrzöm, s különös értékét növeli, hogy a valaha híres ferences szónok, P. Réz Marián atya tulajdona volt.

Ifjúkoromban dőre álmokat kergetvén azt szerettem volna, ha így halok meg: Isten Igéjével az ajkamon, grandiózus szónoklat közben. A visszaemlékezők írják, hogy utolsó nagy tanítása előtt Excellenciád a sekrestyében friss meszelés szagát vélte felfedezni, amire azt mondják az orvosi elmék, hogy a közelgő agyvérzés előjele.

Dr. Koudela Géza atya, az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus himnuszának zeneszerzője azt kérdezte Kegyelmességedtől, hogy mit orgonáljon a prédikáció előtt, amíg Ön felér a szószékre. A válasz ez volt: a „Titanic-korált” – ez a közismert temetési dallamunk eredetileg az anglikán liturgiában az áldozásra szánt ének volt, s a történészek elbeszélése szerint a süllyedő Titanic zenekara ezt játszotta mindaddig, amíg ők is a hullámsírba nem tértek.

Hiszem, hogy nem a halál előérzete miatt kérte Excellenciád ezt az éneket, hanem az eredeti jelentéstartalma miatt: az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus közelsége számít, ezt építeni a legfontosabb mindnyájunknak. Akkor „a halál sem választ el Tőle”.

Az Ön volt kispapjai, majd munkatársai beszélték el, hogy Kegyelmességed hosszú éjszakákon át virrasztott a kápolnában. A Szentségi Jézus jelenlétében akart élni és még elnyugodni is. S a Tabernaculum fényéből akart új napot kezdeni, ahogy ismert reggeli imádságában is mondja:

„Uram, Te hívsz szolgálatodra ma reggel; én fölpattanok fekhelyemről és sietek beállni szent szolgálatodba. Tied vagyok, – mindenem a Tied; – add, hogy a teremtmények absolut hozzádtartozását kiváltsam hűségben, korrektségben, pontosságban, felebaráti szeretetben s minél tisztább, hiúságtól, látszatosságtól, emberi tekintetektől s ösztönösségtől ment tiszta szándékban. Add a Te lelkedet s életem, kialakul a Te szent, édes, erős élni-érdemes akaratod szerint. Egy ambícióm van, tetszeni Neked; egy nagy vágyam, hogy a Te tetszésed sugara pihenjen rajtam. Ah, ez az örök életnek földrevetődött visszfénye. E fényben járni, melegedni, örvendezni, dolgozni és szenvedni, s mindenek előtt és fölött, szeretni akarok. Jézus Szíve, én imádott szívem, szeretlek; add, hogy még jobban és jobban szeresselek! Amen.”

Azok a papnövendékek, akik az Ön lelki igazgatása alatt nevelkedtek, megtanulták a „szép” misemondást. Attól volt szép, hogy Krisztussal akart keresztre szállni, Krisztus ajkával akart minden szót kimondani, Krisztus kitárt karjába akart minden embert vonni.

A mi korunk papjait megfosztották ettől a lehetőségtől, mert hátat kellett fordítani az oltár-Golgota felmagasodó feszületének. Már nem a véres Krisztus-Arc van szemünk előtt, hanem egy – olykor fegyelmezetlen – emberi csoport (talán ők is minden nap „feszítsd meg”-et kiáltanak életvitelükkel). Nem Krisztus ajkaival szólunk, hanem megnyerő szóáradatot zúdítunk a hétköznapokból kilépni nem tudó hívekre. (Nem lehet e szóáradatban felfedezni a Krisztust keresztre juttató bűnt, az életút helytelen irányától való megtérést, mert sérti a jelenlévők individuális kiteljesedését, „szabadságát”.) Nem a Megfeszített ölelő karjait, hanem a sajátunkat tárjuk feléjük és olykor mi magunk kerülünk azok ölelésébe, akik keresztet ácsoltak/ácsolnak az Úr Jézusnak.

Ó, vajon melyikünk tölt akár 5 percet is szentségimádásban (egész éjjelt, ugyan már?) Hiszen az egyénieskedő „szakpasztorációk” elfárasztanak. Nem is merünk az Úr elé térdelni, mert az elaltatott lelkiismeretnek a golgotai csendben megszólaló hangja alaposan mellbe vágna.

Excellenciád írta az Élet kenyere című művében:

„Az Oltáriszentségben vett kegyelem váltja azt ki a lélekben, akinek mi kell az Isten rendelése s a Szentlélek vezetése szerint. Hiszen oly sokféleképpen mutatja be magát s oly különféle utakon vezet, aszerint, amint a tisztulás vagy a megértés s az intim közeledés s az izzó szeretet stádiumában állunk, aszerint amint a bűnbánat boldogító kínja gyötör s az alázatos bukott lelke sorában van a helyünk. Ezt a kínt szeretettel elfogadni és szeretettel győzni a szegény sor szégyenét s átérezni a szépségbe vágyó lélek kielégítetlenségét s győzni az érdemtelenség érzését!”

Igen, Kegyelmes Atyám! Mi, modern papok nem akarunk „szegény sort érezni” a bűnbánatban, mert nem vágyakozunk semmilyen „stádiumban” lenni, csak a magunkéban. A Szentlélek vezetése? Isten rendelése? Azt állítjuk ezekről, hogy amit teszünk azt azért tesszük, mert ez az „Istentől rendelt” feladatunk. Holott a „legyen meg az én akaratom” fohász többször szerepel nálunk, mint az Ő akarata teljesítésének vágya. Tetszeni akarunk a híveinknek (sajnos a mi híveink és nem az Úréi), tetszeni akarunk statisztikáinkkal a püspököknek, akik Kegyelmességednek még az árnyékában sem férhetnek meg. Tetszeni akarunk magunknak, mert a dicsérő hangok, melyek rólunk szólnak „igazolják”, hogy érdemes volt ezt a pályát választani.

No, itt a bajunk: pályát választottunk, nem isteni hívást követtünk.

***

Saját megszenvedett és személyes hangú vallomásommal biztatnám oltártestvéreimet – valóban azok legyünk: az oltár-Golgotán Krisztus oldalából kicsorduló vér és víz alkotta kegyelem őrzői, kiosztói, benne testvérek.

***

Itt van az életem lakásában az elveszett drachma, de a sok kosz és rendetlenség eltakarja. Éppen ideje a takarításnak és rendcsinálásnak, hogy az eredeti állapot, mellyel nekiindultam az útnak hiánytalanul rendbe tegye az életem irányát.

Amikor a papságra való hívás körvonalazódott akkor azt a képet láttam, hogy egy férfi megy előttem, de csak a hátát látom. A pap, aki akkor ezt már a hivatás jelének ítélte, azt mondta nincs más dolgom, mint követni. Most ugyanez a kép rajzolódik elém, de már a Jó Pásztor alakjában. Jézus előttem jár, hogy bizton­ságot adjon, ne féljek utána menni. Ő lép előbb a veszélyes ingoványra és mutatja meg a biztos irányt. Mennyiszer kitértem mögüle, nem az Ő, hanem mások arcába akartam nézni. Emberek voltak mellettem, olyanok is akik segítettek, olyanok is akik kihasználtak, de nem tértem észre, hogy nem ők a fontosak, ha­nem Aki biztonságot sugározva jár előttem. Még nem döbbentem rá, hogy Jézus agóniája nagycsütörtökön értem volt? Hullatta izzadságként a vérét, mert engem látott hűtlenül. Az éjszakai felriadásaim nem mások, mint a kakas szava, mely Pétert sírásra késztette. Nekem sincs más lehe­tőségem, mint Péterrel együtt barázdát vágatni arcomba a bűnbánat könnyeivel. Életem végéig siratnom kell eddigi minden hűtlen és gyáva tettemet, mellyel Jézust megtagadtam az életemben.

Minden hűtlenség, minden emberekhez való kötődés nem más volt az életemben, mint az értem harcoló Isten megtagadása egyetlen sátáni csábító szóra. A csábítás emberektől, érzelmektől, ösztönöktől jött és még fog is jönni, de nem az apostoli kar megfutamodását, hanem a Szeretett Tanítvány János bátorságát kell örökölnöm. – Hiszen mindig emlegettem, hogy Jánosként hajtottam fejem Jézus keblére a papszentelésben, tehát most János bátorsága kell, aki elkísérte mesterét a főpap udvarába is. Az engem ért kísértések, az én bukásaim nem mások, mint a Jézust ütlegelő katonák kegyetlenségei. János módjára együtt kell rezzennem mesteremmel és odaállni a kereszt alá is bátran. A magam keresztjét nem is én hordoztam eddig, hanem Jézus, tehát ha csak annyit teszek most, hogy a papi hivatásom felélesztésével és emberségem megtisztítá­sával mintegy Máriát támogató tanítványként odaállok mesterem mellé, akkor már kedves és szeretett ta­nítvány lehetek újra.

***

Kegyelmes Püspök Atya! Feltekintek az említett képre és az Ön alakja áll előttem. Belekapaszkodik a szószék szegélyébe, angyal vigyázza utolsó lépteit. Nekem/nekünk nem ilyen utolsó prédikációt kell mondanunk. Nekünk az éjjeli szentségimádásban kell kitapogatni excellenciád lába nyomát, hogy valóban Krisztus követésében éljünk – előbb Golgotát járva, majd akik sírunkba betekintve nem találnak minket (mert Krisztussal hazamentünk) úgy higgyenek, mint az ifjú János „hitt” húsvét hajnalán.

Zöldinges.net – Pater Anonymus