Cikksorozatunkban az európai expanzió kezdeti szakaszára fókuszálunk. Anélkül, hogy teljes, átfogó képet akarnánk adni, bemutatjuk a Dél-Amerikát birtokba vevő konkvisztádorok társadalmi helyzetét, motivációit, valamint ugyan így az államok helyzetét és motivációit. Eseménytörténeti szinten az egyik leghíresebb hódító, Hernan Cortés hadjáratát ismertetjük, majd az így megismert spanyol gyarmatosítást összevetjük a portugál expanziós politikával, ezzel bemutatva, hogy a „bűnös fehér emberek” módszerei is mennyire eltérnek és nem képeznek homogén egységet. Legvégül pedig az egyház szerepét ismertetjük az Újvilág birtokbavételének kapcsán.
2. rész: Cortés hadjárata
Sorozatunk előző részében megismerhettük nagy általánosságban a gyarmatosítás külső és belső okait Európa és országai szemszögéből. Röviden megismertük az expedícióra induló kalandorok társadalmi helyzetét és felszereltségét, valamint ennek a cikknek a főszereplőjét, Hernan Cortést. Innen folytatjuk.
Azonban még mielőtt belevágnánk, már most előre bocsáthatom, hogy nem fogunk szabadkozni, bocsánatot kérni és hamut szórni a fejünkre a történtek miatt, noha vannak olyan momentumok, ami számunkra is kifogásolható erkölcsileg. Manapság nagyon divatos úgy eljátszani a humanistát, hogy a háborút a béke mércéjével mérjük, amely abszurd és abszolút történelmietlen is. A másik ilyen mánia, amikor ezek a jótét lelkek retrospektíven, olyan korokra vetítenek vissza 19-20. századi gondolatokat, eszméket, ahol ezeknek még sem csírája, sem létjogosultsága nem volt. Az „emberi jogok” intézménye – amelyek a jelen korban is nagyon sok kérdést vetnek fel, és sok ilyen „vívmánynak” a létjogosultsága vitatható – tipikusan egy ilyen dolog. Ennek a tendenciának eklatáns példája az amerikai kontinensen való szobordöntögetés. A városalapító spanyolok, kormányzók és felfedezők szobrainak ledöntése, annak apropóján, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” gondolatát kérik számon 16-17. századi személyeken. Ezeknek a mai korban is bornírtságként elkönyvelhető ideáknak a visszavetítése a koraújkorra eszmetörténetileg és szociológiailag is nevetséges.
Természetesen vannak olyan momentumok, amik a keresztény felfogás alapján nem helytállóak erkölcsileg: alapjába véve ilyen a háború is. (Természetesen van igazságos háború, erről majd lesz szó az egyház szerepét tárgyaló befejezőcikkben). Azonban nem fogunk jelen cikkünkbe olyan polemizálásokba belemenni, hogy mennyiben volt ez jogos háború. Ugyanígy azok is csalódni fognak, akik azt várják, hogy védelmünkbe vegyük a konkvisztádorokat, miszerint „a spanyolok csak kereskedni akartak és a bennszülött támadt először”, hogy „a spanyolok csak az aztékok által elnyomott egyéb népeket szabadították fel”, hogy „örülhetnének a civilizáció kiterjesztésének” stb. Amit ez a cikk nyújt az egy az objektivitást célzó (bár tudjuk, hogy nincs objektív történetírás), Cortes hadjáratát néhol felszínesen, néhol részletesen áttekintő írás.
A 16. század elején a spanyolok már szilárdan jelen voltak a térségben, Hispanióla és Kuba szigetén kormányzóság működött. Az amerikai kontinensről nem tudtak, de úgy hitték, az Antilláktól nyugatabbra is lesznek még szigetek. 1517-ben végül expedíció indult ezek felkutatására. Ekkor Francisco Hernández de Córdoba nevű kapitány és négy hajója bukkant rá a Yucatán-félszigetre. Már a tengerről látták a maják építményeit, akik kenukon odaeveztek hozzájuk, és gyöngyöket ajándékoztak nekik. Pár napig vendégeskedtek a majáknál, míg végül tovább indultak. A kontinensre is átterjedhetett a spanyol szigethódítások híre, ugyanis egy másik törzs, kérdés nélkül megtámadta őket, alig bírtak visszamenekülni.
Kuba kormányzója Diego Velázquez felismerte a térségben rejlő potenciált, és megbízta unokaöccsét Juan de Grijalvát egy újabb expedícióval. Ő 1518-ban szállt partra, és a totonák indiánoktól hallott először az aztékok birodalmáról és gazdagságáról. Ez a hír aztán szétterjedt, Kubában, és nagyon sokakat vonzott különböző expedíciókra.
Miután Grijalva visszatért, Velázquez már az újabb felfedezőutat tervezte. Erre Cortést választotta vezetőnek, ám ez nem megtiszteltetés volt, sokkal inkább büntetés, és lehetőség Velázquez számára, hogy megszabaduljon tőle. Cortés elfogadta a megbízatást, azonban csak utána derült ki, hogy Velázquez milyen megkötéseket adott: Cortés nem kereskedhetett, nem hatolhatott be a szárazföld belsejébe, nem avatkozhatott harcba, pusztán a partvonal feltérképezése volt az expedíció célja. A kormányzó mindössze három hajót finanszírozott Cortés 11 hajós flottájából ( ez kb. 500 ember jelent), így az út nagy részét Cortés fedezte. Velázquez ebből a sok hajóból rájött, hogy itt valószínűleg parancsmegtagadás következik, és Cortés a gyors meggazdagodásra törekszik. Mivel Velázqueznek is volt befektetése a vállalkozásban, félt, hogy ha Cortésen múlik, akkor nem fog a nyereségből oly mértékben részesedni, így leváltotta Cortést a parancsnokságról. Azonban a futárt, aki a leváltást tartalmazó dokumentumot vitte, Cortés egyik embere megölte, és értesítette kapitányát a kormányzó tervéről. Cortés erre a kikötőben fellelhető összes húst elkobozta, és gyorsan vitorlát bontott 1518. február 18-án.
Ő is a Yucatán-félszigethez jutott el először. Itt megtudta a helyiektől, hogy van két keresztény, aki még egy előző expedícióból maradt itt. Cortés ezeket gyorsan magához rendelte, így már volt embere, aki tudott spanyolról majára fordítani. Miután tovább hajózott a félszigetet megkerülve északnak, a Tabasco folyónál kötött ki. Az itteni indiánok is ajándékokat vittek neki, valamint rabszolgákat, akik között Cortés talált egy igen értékeset. Ez egy Malinche nevű nő volt, aki pedig majáról aztékra tudott fordítani. Később Cortés ágyasa is lett, ennek köszönhetően kapta Cortés embereitől a Donna Marina nevet. Így már Cortésnek megvolt a tolmácsa is, és bár lassú és nehézkes volt, hiszen a spanyolt először majára, majd azt aztékra kellett fordítani, Cortés ennél jobbat aligha találhatott volna.
Cortésék, miután partot értek – jó spanyol szokáshoz híven – rögtön egy települést alapítottak, ez lett Veracruz. Itt Cortés a jogi tapasztalataira hagyatkozva lemondott a kapitányi posztról, és az új település polgármesterének választtatta magát. Ezzel elérte, hogy mint egy új terület kormányzója, függetlenítse magát Velazqueztől, és csak a királynak tartozzon elszámolással. Következő lépése a hajóinak partra futtatása volt, ugyanis volt pár embere, akinek nem tetszett ez az önállósodás, és zendülést fontolgattak. Cortés ezzel a húzásával elvágott minden esetleges menekülési utat, és a zendülők dezertálásának lehetőségét.
Húsvét szombatján egy követ érkezett Mexikó királyától, aki élelmet hozott a spanyoloknak. II. Montezuma követeként köszöntötte a spanyolokat, míg Cortés a „világ nagyobbik felét uraló király” követeként mutatkozott be. Itt az aztékok elhalmozták a spanyolokat különböző arany ékszerekkel, a spanyolok pedig egy rögtönzött katonai bemutatóval ráijesztettek a bennszülöttekre. A lovasrohamok és ágyúdörgés félelemmel töltötte el az aztékokat, és pontosan ez is volt a célja Cortésnek.
Ezt követően Cortésék tovább haladtak a part mentén és elérték Zempoala települését. Az itteniek is szívesen fogadták Cortést, aki keresztény hitre térítette őket, és létfontosságú információkat tudott meg az aztékokról. Kiderült, hogy az azték egy nagy birodalom sok ellenséggel, de senki nem mer ellene fellázadni. Tulajdonképpen ezek a leigázott népek tartják el a birodalmat, mert a főváros Tenochtitlan, egy tó közepén lévő szigeten fekszik, így az élelem és nyersanyag utánpótlást a leigázott népek biztosítják számukra. Cortés fejében ekkor ki is rajzolódott a stratéga, amivel legyőzheti az azték birodalmat: az elnyomott őslakosokat mind maga mellé állítja, így a létfontosságú utánpótlástól elvágott Tenochtitlan magára marad a spanyolokkal és tengernyi bennszülöttel szemben.
Cortés az első szövetségesével Zempolaval karöltve, megindult a szárazföld belseje felé. Sok törzzsel kapcsolatba léptek, akik mind a megmentőt látták bennük az aztékokkal szemben. Azonban Tenochtitlan legnagyobb ellensége, Tlaxcala a spanyolokban is ellenséget látott. Kapcsolatuk rögtön egy ütközettel kezdődött, egy lankás felföldön. A spanyol haditechnika bár óriási veszteségeket okozott, nem tudott felülkerekedni a hatalmas létszámfölényben lévő ellenségen. Cortés visszaemlékezésében – ami elég propagandisztikus jellegű – 150.000 indiánról számol be, ami óriási túlzás. Ennek a tizede elképzelhetőbb, ugyanakkor a félezer spanyollal szemben ez is óriási túlerő, még ha volt is néhány szövetségese. A spanyolok kénytelenek voltak visszavonulni a közeli hegytetőre, ahonnan azonban nem tudták kiszorítani őket a Tlaxcalaiak. Sok sikertelen támadás után ajándékokat vittek a hódítóknak, és előbb békét majd szövetséget kötöttek velük. Így egy hatalmas szövetségesre tettek szert a spanyolok.
Tenochtitlan felé tovább haladva egy Cholula nevű település keresztezte a spanyolok útját. A tlaxcalaiak olyan híreket juttattak el Cortésnak, hogy őt tőrbe akarják csalni. Nem lehet tudni, hogy ez valós veszély volt, vagy csak a spanyolok újdonsült szövetségesei akarták kijátszani Cortést egy rivális várossal való leszámolás okán. Ami biztos, az az, hogy Cortés nem kockáztatott. A városba érve, a főtéren összegyűlt tömeg ellen kiadta a parancsot, és egy óriási mészárlás vette kezdetét, spanyolok és bennszülöttek, valamint bennszülöttek és bennszülöttek között.
A következő csúcson átkelve már megpillanthatták a Texcoco tavat, aminek a közepén állt Tenochtitlan városa.
Mivel a város egy tó közepén feküdt, így csak három – északi, nyugati, és déli – töltésről lehetett megközelíteni. 1519 november 8-án a spanyolok az utóbbin vonultak be a városba, ami elképesztő, 8 km hosszúságban vezetett át a tavon. A spanyolok elámultak a város mérnöki vívmányaitól, és gazdagságától, az aztékok pedig a spanyolok lovaitól, fényes fegyverzetétől és fehér bőrétől. A király, Montezuma partnerként kezelte a spanyolokat, és újabb ajándékokkal halmozta el őket. Sok azték főembert tiltakozott a spanyolok vendégül látása ellen. Kezdetben minden rendben ment, mígnem Cortés parancsot adott Montezuma túszul ejtésére. A terv az volt, hogy bábként felhasználva az azték uralkodót majd a spanyolok uralkodnak a városban, rátéve kezüket az összes aranyra. Azonban Montezuma hatalma egyre csökkent, valószínűleg az aztékok is rájöttek mi folyik a háttérben. Egyre nagyobb erőre kapott a spanyolellenes frakció, amit Cortés is érzékelt. Felismerte, hogy körbe vannak véve, és ha a hidakat felhúzzák, akkor benn rekednek a városban, így novemberben hajók építését rendelte el vész esetére.
Azonban a vész másként érkezett el, mint ahogy Cortés hitte: 1520 áprilisában egy Velázquez által küldött expedíciós alakulat szállt partra, Narvaez vezetésével, aminek az volt a feladata, hogy felkutassa Cortést, és függelemsértés bűnéért fogja el. Azonban ő sem tétlenkedett sokáig. 120 embert hátra hagyott a városban Pedro de Alvarado parancsnoksága alatt, és ő maga, a bennszülött szövetségeseivel rajtaütött a spanyolokon. A vezetőket elfogatta, és az embereiket megvesztegette. Így újabb tagokkal bővült a serege, és már több mint 1000 főt számlált.
Azonban ezalatt, a kis létszámú helyőrséget látva, az aztékok mozgolódni kezdtek, aminek megfékezésére Alvarado több főembert elfogott, és kivégeztetett, ám ez csak olaj volt a tűzre. A dolog akkor vált visszafordíthatatlanná, amikor az aztékok összes főembere összegyűlt egy vallási ünnep miatt egy szentélyben. Alvarado elérkezettnek látta az időt, hogy lefejezze az azték társadalmat, és embereit a tömeg lemészárlására vezényelte. Ez az ingadozókat is a spanyol ellenes frakcióhoz sodorta. Cortés június 25-én ért vissza a városba, ahol az érezhető feszültség miatt, annak elhagyásáról döntött. Még utoljára megpróbálta Montezumát felhasználni, ám a feldühödött nép saját királyát is megdobálta, aki ebbe halt bele. A sietős evakuáció kapkodásba és fejetlenségbe csapott át, amint az aztékok átvágták a töltéseket. A spanyolok június 1-én az éj leple alatt próbáltak meg kiszökni a városból, az aranyat és pontonhidakat magukkal cipelve, valamint rabszolgáik és szövetségeseik kíséretében, ami végül katasztrófába fulladt. A menekülő spanyolokat felfedezték az aztékok és kenukról, valamint a töltésen utánuk rohanva támadták őket. Egy közel 200 fős spanyol egység benn rekedt a városban. Elképzelhető, hogy a nagy kapkodásban elfelejtették őket értesíteni a menekülésről. Végül Cortés és a fontosabb személyek – Dona Marina, Alvarado, és a hajóács Martín López – túlélték, de a sereg háromnegyede odaveszett. Mivel a menekülésre a legrövidebb, nyugati töltést választották, az egész tavat megkerülve tudtak csak visszavonulni Tlaxcalába. Az aztékok tovább üldözték a spanyolokat, akikkel meg is ütköztek Otumbánál, ám csodával határos módon a spanyolok megmenekültek ott is a végzetes vereségtől.
Amíg a spanyolok a soraikat rendezték, szeptemberben egy hatalmas himlőjárvány bontakozott ki Tenochtitlanban, ami majd két hónapig tombolt. A himlő terjedése a bennszülöttek körében jól nyomon követhető, ugyanis Hispaniólában 1518-ban, Kubában 1519-ben végül Tenochtitlanban 1520-ban csapott le. Tovább nehezítette az aztékok életét a belső viszály, ami a spanyolok távoztával sem csillapodott. Végül az új király – Cuauhtemoc – személyében a spanyol ellenes háborúpárti oldal nyert.
Ezalatt a spanyolok ősszel újabb erősítést kaptak: közel 500 gyalogossal, 80 számszeríjásszal, 40 lóval, és kilenc ágyúval, valamint 10.000 tlaxcallaival kiegészülve várták az ostromot. Azonban a legfontosabb az a 13 kétárbocos hajó volt, amit a Texcoco tó vizére bocsátottak, hogy arról is fedezni tudják, a töltést helyreállító embereiket.
Az ostrom kezdetén az aztékok a tó mélyére elhelyezett cölöpökkel próbálták a spanyol hajókat távol tartani, azonban a kenus egységeik tehetetlenek voltak a hajókkal szemben. Ismeretlen volt számukra a hadakozásnak ez a formája: a város körül vétele, éheztetése, nyomás alá helyezése európai stratégia volt. Az azték „lovagiasság” szabályai még azt is megengedték, hogy élelemmel látják el a támadót. Azonban a spanyolok „inkorrektsége” annyira felháborította őket, hogy semmilyen körülmények között nem voltak hajlandóak megadni magukat. Ez pedig a spanyolokat háborította föl, hiszen egy borítékolható győzelem volt, de ennek ellenére mégis több időt és energiát kellett áldozni az ostromra az aztékok makacsága miatt.
A spanyol utászok, a bennszülött szövetségesek segítségével, gyorsan haladtak a töltés helyreállításával, amit az éj leple alatt nem tudtak az aztékok olyan gyorsan visszabontani, mint ahogy az épült. Az aztékok sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a vízellátástól is elvágták a várost. Az éhező és a tó sós vizén élő lakosok mégis kitartottak. A városi harcok is megkezdődtek: északon és délen is betörtek a városba a támadók, ebből csak a déli bizonyult tartósnak. A sziget déli részébe épült Tenochtitlanból hamar kiszorultak a védők, és az északnyugati Tlatelolcoba szorultak vissza. Később ezt is kénytelenek voltak feladni, és az északkeleti Yacacoloba, egy templom, és palotakörzetben rekedtek. 1521 október 13-án a város elesett, és a diadalittas tlaxalcaiak és a spanyolok többi szövetségese hatalmas vérengzést rendezett a legyőzött városban. Az azték birodalom elpusztult.
A következő részben a portugál gyarmatosítás formáját ismertetjük és vetjük össze a spanyollal.
A 2. részhez felhasznált irdalom:
- Michael Wood: Konkvisztádorok. Pécs, Alexandra, 2008
- Felipe Fernandez-Armesto: Hernán Cortés. In: Hadviselés művészete – Nagy hadvezérek az ókorban és középkorban. Szerk.: Andrew Roberts. Budapest, Kossuth Kiadó, 2010. 372-379. p.
Zöldinges.net – Pethő László
