András király sírjánál…

Szerkesztőségünk három tagja az elmúlt hétvégén egy igazán építő kirándulásra indult. Testvérünk születésnapját ünnepelve és ehhez társuló tartalmas programot keresve döntöttünk Tihany meglátogatása mellett. Bizonyára a legtöbbeknek a Balaton-part jut eszébe a városról, ám mi valami egészen más miatt látogattunk el a tóba benyúló kicsiny félszigetre. Mondhatnánk, hogy látogatóba mentünk. Látogatóba egy olyan személyhez, aki egy küzdelmes és hősies élet után a földi koronát égire cserélte. Egy férfiúhoz, aki a magyar államiság egyik legendás védelmezője volt. Valakihez, aki ezer éve nyugossza örök álmát a Tihanyi Bencés Apátság altemplomában.

Ez a valaki nem más, mint I. András (Endre) magyar király. Ki is volt ő, avagy miért érdemes róla megemlékeznünk?

Endre 1015 környékén született. Apja a Szent István király ellen lázadó és ezért megvakított Vászoly volt, kinek sikertelen lázadása nyomán Andrásnak és testvéreinek – Leventének és Bélának – menekülniük kellett, így Csehországon és Lengyelországon átfutván a kijevi nagyfejedelemségben kötöttek ki, ahol Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem vendégszeretetét élvezték. Endre 1038 táján elnyerte a fejedelem Anasztázia nevű leányának kezét is, bizánci rítus szerint megkeresztelkedett és a keresztségben az András nevet kapta. Az idegenszívű, a magyar királyságot német hűbérbe taszító (Orseolo) Velencei Péter ellen szervezkedő Szent Gellért püspök hazahívta a testvérek közül Andrást és Leventét, hogy vezessék az ellenállást, miközben Vata törzsfő pogány sereget gyűjtött a kereszténység megsemmisítésére. Gellért püspököt Vata emberei meggyilkolták, de az érdekek találkoztak és a lázadók felkérték a Vászoly-fiakat, hogy vezessék seregeiket Péter király ellen. A hercegek névleg beleegyeztek a pogány követelésekbe (ez volt az egyetlen módja az ország stabilitásának a biztosítására), így a lázadó pogányok szabadon lemészárolhatták a Péter által kinevezett német és olasz hivatalnokokat, papokat. Péter nem menekülhetett sorsa elől, legyőzetett, megvakíttatott és ezek után belehalt sebeibe a hercegek őszinte bánatára, akik vétlenek voltak halálában. Sorsa intő példa azon uralkodóknak, kik magasabb erkölcsi törvények ellen vétenek.

Andrást 1047-ben királlyá koronázta Székesfehérváron az a három püspök, akik túlélték a vészterhes időket. »Albus et Catholicus« – „fehérnek és katolikusnak” nevezték, mert népünket visszatérítette az egy igaz katolikus hitre és Szent István törvényeire. Időközben elhunyt a pogány módon élő öccse, Levente. Helyére visszahívta a hadviselésben igen jártas, és ezért a „bajnok” melléknévvel kitüntetett másik öccsét, Bélát lengyel honból, hogy vezesse az ország egyharmadát kitevő hercegséget (ducatus), így segítvén testvérbátyát az ország gyarapításában.

Uralkodása alatt két ízben (1050, 1051) is hadat vezetett III. Henrik német-római császár az ország ellen, hiszen a Péter által neki hűbérbirtokba adott országot akarta magáénak. Mindkét alkalommal csúfos, megalázó vereséget szenvedett. A felperzselt föld taktikája a Vértesbe szorult, éhező németeket megadásra késztette, a második hadjárat hőse Zothmund (Búvár Kund) pedig Pozsonynál a császári hajókat megfúrva döntötte el a csata és a hadjárat sorsát. A béketárgyalások III. Henrik halála után, 1058-ban fejeződtek be. A morvamezei békében a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támasztott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig már fel sem merült. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és a gyermek IV. Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással. Az eljegyzés előtt András királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont. Ezzel a lépéssel a belviszály magvát hintette el, hiszen a koronát már korábban, gyermektelensége végett testvéröccsére Bélára hagyta, és ezt az ígéretét fiai születése után megszegte. Dávid fia születése után András király szélütést (agyvérzést) kapott, és hátralévő életére hordszékbe kényszerült. A betegség és az atyai szeretet gyakran elhomályosítja az igazságot fürkésző szem látását. Uralkodásának tizenkettedik évében Várkonyba hívatta Bélát, és kérte, hogy a kard (hercegség) és a korona (királyság) között válasszon. Ha a koronát választja, ott helyben megölik, ha a hercegséget, életben marad. Egy hozzá hű vitéz révén megtudta a cselt és bölcsen döntött. Kapcsolatuk végérvényesen megromlott, és a menekülni kényszerülő Béla lengyel csapatokkal visszatérve Mosonnál döntő vereséget mért bátyjára, aki a csata után belehalt a fogságba és 1060-ban megtért Üdvözítőjéhez. Az általa 1055-ben alapított tihanyi, Szent Ányos oltalmába ajánlott bencés monostorban helyezték örök nyugalomra, ahol az elmúlt csaknem ezer évben háborítatlanul pihen.

A csodás altemplomi rész méltóságteljes, robosztus és egyszerű. Valóban királyhoz illő nyughely. Sokat tűnődtem, vajon a Gondviselés miért éppen András király sírját hagyta meg számunkra, és be kell lássam, kevés jobb példát kaphattunk volna, aki ezer év távlatából is oly sokra tanít bennünket. András király végleg leszámolt a pogánysággal, mely már soha többé nem tudott politikai befolyást szerezni. A végpusztulástól mentette meg a katolikus hitet azzal, hogy a pogányokat megvezetve a lázadás élére ált. Megvédte az ország egységét és szuverenitását a kor egyik legnagyobb államával szemben, és hitéhez hűen monostoralapítással gyarapította az Anyaszentegyházat.

Térdet hajtva, a korábban Szent László királynak felajánlott zászlónkkal járultunk színe elé, hálát adván a találkozásért, mely életre szóló tanítást adott számunkra. Híven fogjuk képviselni szellemiségét, hogy mi is fehérekké és katolikusokká váljunk.