A háború a politika folytatása más eszközökkel – az orosz-ukrán háború  margójára

Február 15-én jött a hír, hogy az oroszok megkezdték csapataik kivonását az ukrán határról. Majd 16-án, hogy a Krímből is megkezdődtek a csapatkivonások. Személy szerint én meg voltam győződve róla, hogy nem lesz háború. De azt látni kell, hogy ez a konfliktus nem fekete-fehér, nem a csúnya gonosz Oroszország áll szemben a jó és igaz Nyugattal, amihez a szegény ártatlan Ukrajna csak csatlakozni akar és a gonosz Putyin nem engedi. 8 év telt el, az Ukrán államnak 8 éve volt a konfliktus kezelésére, de nem tettek semmit, életben hagyták a nyelvtörvényt és aláírták a minszki egyezményt, melynek értelmében decentralizálni kellett volna az államot és megteremteni a jogi alapjait a két szakadár megye autonómiájának. Nincs kétségem afelől, hogy Putyin ezt a két megyét használta volna arra, hogy blokkolja Ukrajna nyugati integrációját, hisz vétójoggal rendelkeztek volna. Tehát logikus, hogy miért nem akarták az ukránok ezt teljesíteni, de akkor nem kellett volna aláírni. Másrészt, az orosz állami tévében leadott anyag Ukrajna létrejöttéről nem csak az orosz propaganda része, hanem a valóság. 1954-ig a Krím Oroszország része volt. Ukrajna egy ténylegesen mesterséges állam, na nem mintha ez önmagában jogot formálna a lerohanására.

• Vegyük végig kronológiai sorrendben az eddigi történéseket:

A konfliktus egészen 2013-ig nyúlik vissza.

• 2013. november 21. – Tüntetések kezdődnek a kijevi Majdan téren, mert az akkor regnáló Viktor Janukovics ukrán elnök visszalépett az Európai Unió társulási szerződésétől
• 2013. november 30. – A tüntetést erőszakosan feloszlatták, de tovább folytatódott
• 2014. február 22.–Viktor Janukovics elmenekülése után az ukrán parlament felmenti őt hivatalából
• 2014. február 28. – orosz fegyveresek jelentek meg Szevasztopolban
• 2014. március 3. – oroszbarát tüntetés kezdődött Donyeckben
• 2014. március 6. – a krími parlament döntést hozott az Oroszországhoz való csatlakozásról, nem ismerik el Viktor Janukovics lemondatását, és puccsról beszélnek
• 2014. március 16-18. – népszavazáson döntenek a csatlakozásról, majd az orosz parlament megszavazza az egyesülést
• 2014. április 7. Donyeckben kikiáltják a Donyecki Népköztársaságot
• 2014. április 27. Luhanszkban kikiáltják a Luhanszki Népköztársaságot
• 2014-2022 – folyamatos polgárháborús viszony Ukrajna keleti részén
• 2014. szeptember 5. – megszületik a minszki egyezmény
• 2014. szeptember 8. – megkezdődött a háromnapos fekete-tengeri közös ukrán-NATO hadgyakorlat
• 2014. szeptember 15. – tizenöt ország kb. 1300 katonájának részvételével Lemberg mellett hadgyakorlatot kezdődött
• 2015. február 12. – újabb minszki jegyzőkönyv
• 2015. július 20. – ukrán-amerikai hadgyakorlat Nyugat-Ukrajnában
• 2017. szeptember 5. – az ukrán parlament elfogadta az új oktatási törvényt, amely korlátozza az anyanyelvi oktatást, a törvény kimondja, hogy csak az első 4 osztályban engedélyezett az anyanyelvi oktatás
• 2019. április 25. – az ukrán parlament elfogadta az új nyelvtörvényt, melynek értelmében csak ukrán nyelvet lehet használni a szolgáltató szférában
• 2021. január 16. – életbe lép a nyelvtörvény
• 2021. november 11. – orosz csapatok koncentrálódnak az ukrán határ mellett
• 2022. január 22. – megérkezik az első amerikai fegyverszállítmány Ukrajnába
• 2022. február 10. – elkezdődött a fehérorosz-orosz hadgyakorlat
• 2022. február 18. – kiújulnak a harcok Kelet-Ukrajnában, a szakadárok megkezdik a lakosság evakuálást Oroszországba
• 2022. február 20. – az eredetileg 10 naposra tervezett fehérorosz-orosz hadgyakorlat Putyin döntése értelmében nem ér véget a Donbaszban kiújult konfliktus miatt
• 2022. február 21. – Oroszország elismeri a két szakadár népköztársaság függetlenségét és bekefenntartókat küld
• 2022. február 23. – a szakadárok orosz beavatkozást kérnek

• Előzmények

Aki nyomon követte az eseményeket, annak nem lesz új, amit leírok, de pár gondolatot azért hozzáfűznék az előzményekhez. A 2013-14-es események azt mutatják, hogy nem kizárhatóan egy nyugatról vezérelt felkelés döntötte meg az oroszbarát kormányt, és a helyébe egy nyugatbarát került, persze közvetett módon. Oroszországnak nem volt más választása, mint a Krím-félszigetet katonai irányítás alá vonni, jogosan tartva attól, hogy az új ukrán kormánnyal nem tudja szavatolni a Fekete-tengerre való kijárását. Vagyis a Krím kulcsfontosságú volt Oroszország számára. A döntést népszavazás szentesítette, a nyugat ezt nyilván nem ismerte el az orosz katonai jelenlétre hivatkozva, de nem is mutatott hajlandóságot arra, hogy azt ellenőrizze. Lehet vitatkozni azon, hogy ez mennyire helyes vagy sem, milyen szerződéseket sért, de a Krím többsége oroszajkú, az Ukránokhoz kvázi a véletlennek köszönhetően került, Oroszország nagyhatalom, nem veszíthette el a fekete-tengeri kijáratát. Egy nagyhatalom sem tett volna másképp.

A krími események hatására Kelet-Ukrajnában is harcok kezdődtek, amelyeknek a két szakadár állam lett az eredménye. A nyugat állítása szerint ezek mögött Oroszország áll, és nagy valószínűséggel az orosz kormány támogatta fegyverekkel és katonákkal a lázadókat. Itt most kitekintésképpen játszunk el a gondolattal, hogy Ukrajna orosz fennhatóság alatt áll, és a Nyugat célja Oroszország gyengítése. Az ukrán lakta területeken felkelések törnek ki, mivel így határos az orosz állam a NATO tagállamokkal, vajon a NATO nem juttatott volna fegyvereket az ukrán szakadárok megsegítésére, ezzel persze sértve mindenféle nemzetközi jogot, amit most számonkér az orosz kormányon?

Visszatérve, ezek után Ukrajna három nemzetközi hadgyakorlatban is részt vett, amit persze mint szuverén állam megtehet, csak olyan ez, mintha Mexikó hadgyakorlatozna Oroszországgal Mexikóban. De erről majd még később.

Az eddigi történésekből tanulva az ukrán állam két törvényt is hozott, amivel a kissebségek jogait korlátozta, az egyik a ’17-ben elfogadott oktatási törvény, a másik pedig a ’19-ben elfogadott nyelvtörvény. És ezeken felül még ott vannak a minszki egyezmények is, amelyeket Ukrajna aláírt, de teljesíteni már nem teljesített.

2021 őszén kezdődött egy nagyszabású orosz csapatmozgás, aminek eredményeképp közel 150 ezer katonát csoportosítottak az ukrán határ mellé. Az idén február 10-én kezdődött fehérorosz-orosz hadgyakorlat utánra azt ígérté Putyin, hogy csapatai elhagyják Fehéroroszországot, ami végül nem következett be. Most ennek kapcsán el lehet mélázni azon, hogy Oroszország megjátszotta a csapatok kivonását, vagy sem. Ugyanakkor az is igaz, hogy a csapatkivonások megkezdésének híre után pár nappal újrakezdődtek a harcok Kelet-Ukrajnában és erre hivatkozva nem marad abba Fehéroroszországban zajló hadgyakorlat.

Február 18-án jött a hír, hogy felrobbantották NK népi milíciája vezetőjének, Gyenyisz Szinyenkovénak a kocsiját. Könnyen lehet, hogy orosz belső munka volt, hisz pár éve ugyanígy járt a két milicista vezér, Givi és Motorola, illetve Alekszandr Vlagyimirovics Zaharcsenko, a Donyecki Népköztársaság vezetője is. Bár az orosz sajtó „ukrán nácik” által megszervezett merényletről írt, ez az ukrán titkosszolgálat erejének ismeretében elég valószínűtlen. Persze ezt nem vehetjük biztosra és ha nem ülünk fel a nyugati propaganda vonatára, akkor az is egy lehetséges forgatókönyv, hogy Oroszország valóban nem akart háborút. Azaz Oroszország valóban megkezdte a csapatai kivonását, és a hadgyakorlat valóban végetért volna február 20-án, csak a donbaszi események a cselekményeket más mederbe terelték. Most, hogy az ukránok robbantották fel a kocsit, vagy a szakadárok, hogy ürügyet találjanak, nem most fogjuk megtudni. De ahogy elképzelhető, hogy Putyin keze van a dologban, ugyanúgy elképzelhető, hogy a nyugat látva, hogy az orosz kormány nem fog támadást indítani, ürügyet akart gyártani, hogy mégis az a forgatókönyv érvényesüljön, aminek most a szemtanúi vagyunk. Természetesen az sem kizárható, hogy Oroszország hülyére vett mindenkit, és az Amerika által hangoztatott információk a támadás napjáról nem kitalációk voltak, hanem azt a cél szolgálták, hogy késleltessék az orosz kormány támadását, mert Putyin a kezdetektől fogva erre készült.

• A konfliktus érdekességei

Koszovó vs. a Krím és Kelet-Ukrajna

Emlékszünk még Koszovóra? Hogyne emlékeznénk, a konfliktus még ma is tart. Koszovó esetében kevesen aggódtak Szerbia területi integritásáért, ellenben ugye Ukrajnával. Álláspontom, hogy nagyon naivnak kell lenni, ha bárki is azt gondolja, a Nyugatot itt Ukrajna területi épsége aggasztja. A Krím Oroszország kijárata a Fekete-tengerre, ezért érdekli a Nyugatot, mert ha az nincs Oroszország kezén, akkor nyilván Oroszország pozíciója gyengül. Ugyanez igaz a két keleti megye kapcsán is, a területnek gazdasági jelentősége van, ezért nem kerülhet Putyin kezébe. De meg lehetne említeni Hongkongot is, az Apple kivonult Oroszországból, de Kína esetében kicsit másképp cselekedett.

A Kígyó-szigetet védők esete a hősiességgel

Először is fontosnak érzem tisztázni, hogy a balliberális tömbbel ellentétben én katonai oldaltól függetlenül nem teszek különbséget hősi halott és hősi halott között. Amennyiben a hírek igazak, akkor ezen ukrán katonák a bátor és hősies kiállásukkal példát mutattak és valóban hősi halált haltak. Viszont nem sokkal a történtek után kiderült, a katonák megadták magukat és fogságba estek, vagyis az orosz hadsereg nem mészárolta le őket. De az eseménynek ez a momentuma minket nem is érdekel. A dezinformáció annyira erős, hogy szinte képtelenség eldönteni mi az igaz és mi nem. Az aktus miatt tartottam fontosnak megemlíteni ezt, hisz ha nem is igaz a hír, de a felvázolt szituációban az ukrán katonák halála teljesen értelmetlen volt, mégis példamutatónak tekintették a tettük (ami az én állaspontom szerint is az), ugyanakkor Budapest ostroma esetében már teljesen más álláspontot képviselnek azok, akik nagyban hirdették ezt a valóban példaértékű, hősies pillanatot.

Menekültek, vagy migránsok?

Talán a pofátlanság a legjobb szó arra, amit balliberális oldal megenged magának az Ukrajnából érkező menekültekkel kapcsolatban. Ugyanis képesek párhuzamot vonni köztük, és a közel-keleti, vagy afrikai országokból érkezők közt és olyan állításokat tenni, hogy érdekes, hogy Magyarország képes emberségesen bánni a menekültekkel. Tegyük tisztába, hogy menekültnek addig minősül valaki, amíg az első biztonságos országig megy, ha azt elhagyja, akkor a következőben már bevándorló. Teljesen abszurd a párhuzam, de nem várhatunk sokat a balliberális médiától. Ugyanez természetesen igaz azon magyar menekültekre, akik ’56-ban hagyták el az országot. Azok, akik Ausztriába mentek menekültnek minősülnek, viszont akik tovább, mondjuk az USA-ba, már bevándorlók voltak, igaz, hogy egy fegyveres konfliktus miatt hagyták el az országot, de ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy menekültnek minősültek volna az USA-ban. Ugyanis mi következetesek vagyunk.

Továbbá arról is fontos beszélni, hogy az ukrajnai menekültek nem támadnak a határőrökre, nem próbálnak meg erőszakkal bejutni az ország területére, ellenben ugye a közel-keleti, vagy afrikai migránsokkal szemben, amit nem egy tapasztalati tény és empirikus bizonyíték megerősít. És ne hagyjuk ki a kérdés faji részét sem, jelen esetben az europid nagyrassz fehér ágába tartozó menekültekről beszélünk, tehát őshonos európaiakat kell befogadnunk. Annak ellenére, hogy sajnos köztök is találhatók afrikaiak, de ez leginkább az ukrajnai egyetemek külföldi hallgatóit jelenti.

A nacionalizmus örök kérdése

Talán ez a legérdekesebb vonatkozása a szomszédban történteknek. Ugyanis látjuk a világunkban zajló folyamatokat. A liberális világrendben a nemzetek identitásának felszámolása zajlik, tökéletes példája ennek az EU. Az egyenlősítési törekvések közepette, amikor a vér szerepe háttérbe szorul és az adott egyén népiségét (ami elsődlegesen felel a személy nemzetbeli hovatartozásáért) már nem a karaktere határozza meg, hanem erről csak a saját önmeghatározása dönt, akkor felmerül a kérdés, hogy miben keressük az ukránok hősies ellenállásának eredőjét? Mondhatnánk, hogy a hazaszeretetben. Igen, ugyanakkor a haza, mint materiális létező pusztán kivetülése egy adott népet, egy magasabbrendű idea által egybeforrasztott közös akaratnak. Vagyis a haza létezése előfeltételez egy népet, amelyet egy magasabb idea vezet egy azonos cél irányába, jelen esetben a haza védelmére. Ez az idea pedig nem más, mint a nacionalizmus.

A 444 leközölt egy cikket még a tavalyi nyári olimpia idején, a cikkben megismerhetünk egy Amerikában élő hmongot, aki aranyérmet szerzett a női torna egyéni összetettjében. Megtudhatjuk a cikkből, hogy kik is azok a hmongok és milyen hánytatott volt a sorsuk. A cikkben elhangzik a következő:

Hogy a győzelem hogyan hatott közösségére, azt a második generációs hmong-amerikai író, Phillipe Thao írta meg a Washington Postnak. Cikke elején felidézi a hmongok alapmondását: „egy hmongnak szeretnie kell a hmongokat, mert ki más szeretné a hmongokat”. Mint írja, üldözött, ország nélküli népcsoportként „a népünk szeretete az egyetlen, ha már nincs hely, amit szerethetnénk”.

A népünk szeretete pedig nem más, mint nacionalizmus, nyilván nem lehet ennyivel elintézni, de ha nagyon egyszerűen akarnánk megfogalmazni, akkor ezt kellene mondanunk. Bizonyos, hogy a hmongok népi öntudat nélkül, a saját hagyományaikhoz való ragaszkodás nélkül nem maradhattak volna meg (ahogy ez igaz a világtörténelem összes népére), tehát ha nem élt volna bennük a nacionalizmus (a népük szeretete), akkor ez a cikk nem születik meg, a 444 nem írja meg, én pedig nem tudnám ellenük használni a saját nézőpontom alátámasztására.

Következésképpen állíthatjuk, hogy az agyon üldözött nacionalizmus nélkül, az ukránok ellenállása sem lenne ekkora. A telex nem cikkezhetne Szerhij Sztahovszkijről, aki teniszezőként hazautazott, hogy védje hazáját az orosz invázióval szemben. Szerhijt a hazájának szeretete, a népe szeretete vitte haza, vagyis a nacionalizmus. Ahogy ez igaz minden egyes sportolóról, illetve legyen szó bárkiről, aki eddig, vagy a további harcok során fog elesni, mindannyian azért képesek a legdrágábbat adni, mert az életüket hajlandók egy, a saját létezésükön túlmutató célnak alárendelni. Arról is érkezett hír, hogy 66 ezer ukrán utazott haza, hogy harcoljon az orosz agresszióval szemben. Ha nem hatja át őket a nacionalista érzület, akkor távol maradnak, és nem kockáztatják az eddig felépített életüket. Ezek az áldozatok, ezek a hősies megnyilvánulások nem születnének meg a népszeretet nélkül, a nacionalizmus nélkül. Sztálin is Nagy Honvédő Háborút vívott, nem pedig kommunizmus védőt. De ennek az említését nem várhatjuk a balliberális médiától, hisz „ezt nem értheti egy vörös féreg”, hogy klasszikust idézzek.

• Trianon

A nemzeti radikális oldalon szárnyra kapott az a vágyálom, hogy itt a történelmi lehetőség Kárpátalja visszaszerzésére. Talán abban bíznak, hogy amennyiben Putyin hadserege letörte az ukrán ellenállást, akkor felosztja Ukrajnát, ebben az esetben pedig majd nagy kegyesen visszaadja nekünk Kárpátalját. Vagy esetleg a magyar hadsereg bevonul. Aki ilyen álmokat dédelget, az vagy nem figyeli, vagy nem akar tudomást venni a kormány kommunikációjáról. Ugyanis teljes vállszélességgel állunk Ukrajna mellett, és elismerjük a területi integritását, ill. elítéljük a putyini agressziót is. Ha valaki esetleg azt gondolná, hogy ez csak afféle kötelező jellegű diplomáciai lépések sorozata, és a kormány csak a kedvező alkalomra vár, akkor annak a következőt tudom mondani: dicső kormányunk hintapolitikája miatt már így is elég vaj van a füle mögött. Ha Orbán úgy döntene, bevonul Kárpátaljára, sose mosná le magáról a Putyin csatlósa címet. Akkor sem, ha maga a Jóisten jönne le az égből és mondaná, hogy ez Orbán saját, Putyin jóváhagyása nélküli döntése volt. Egyszerűen nem mutat semmi arra, hogy ez be fog következni. Az igazi kérdés pedig az, hogy mi lesz a kárpátaljai magyarság sorsa, hisz simán elképzelhető, hogy akik elhagyták otthonaik, azok nagy része nem tér vissza. Lehetséges, hogy Kárpátalja sorsa számunkra most dőlt el végérvényesen.

• Kinek van igaza?

Nehéz kérdés, mert magyarként nyomós okunk van Ukrajna vesztének örülni és egyfajta isteni igazságszolgáltatásként tekinteni a putyini invázióra, ugyanakkor ez a kép hamis. Eddig következetesen egyszer sem használtam az >>ukránok<<, vagy az >>oroszok<< szót, és az >>orosz<< előtagot sem tettem oda, amikor az invázió, vagy az agresszió szót használtam. A célom az volt ezzel, hogy érzékeltessem itt – ahogy általában – nem népek szembenállásáról van szó, hanem magasztosabb értékek képviselete nélküli materiális érdekek ütközéséról. A konfliktus maga nagy hasonlóságot mutat a II. világháború kezdetével, amikoris Lengyelországot az antant biztatása, ígérete belesodorta egy olyan háborúba, ami egyáltalán nem volt érdeke. Ugyanakkor míg a II. világháború során a harcot nem csak gazdasági érdekek, vagy népek közit ellenétek mozgatták, hanem világnézeti szembenállást is jelentett, addig ez jelen konfliktusról nem mondható el.

Ukrajna ugyanígy járt, a NATO támogatásában bízva nem törekedett a konfliktus békés rendezésére, és nem akart tudomást venni arról a tényről, hogy geopolitikailag bizony Oroszország számára egy ütközőzóna. Különösen a ’14 után elfogadott két kissebbégek jogait csorbító törvény függvényében teljesen értelmetlen, hogy mégis mit gondoltak. Egyértelműen provokációként hatott az oroszokkal szemben, de velünk szemben is, hisz Magyarország ezek miatt gátolta a NATO csatlakozását. Az már persze más kérdés, hogy mi lett volna, ha nem így tesz a kormányunk és megindulnak ezek a tárgyalások. Érthetetlen, vagyis valahol érthető, hogy a minszki egyezményeket azért írták alá, hogy az időt húzzák, viszont akkor nem érthető a csodálkozás, ami ezzel járt.

Természetesen lehet vitatkozni arról, hogy kinek hiszi magát Putyin, nem dönthet független államok sorsáról és nem szabhatja meg milyen szövetségi rendszer részei akarnak lenni. Viszont a valóságban a dolgok úgy zajlanak, hogy aki valamit meg tud tenni, és nem ütközik ellenállásba, az megfogja tenni. A NATO célja feltehetőleg az, hogy Ukrajna ne jusson arra a sorsa, mint Fehéroroszország, Oroszország célja pedig, hogy Ukrajna ne lehessen NATO tagállam.

Putyin hosszasan érvelt amellett, hogy miért szükséges a beavatkozás Ukrajnában, a Válasz Online írt erről egy hosszabb elemzést, ugyanakkor álláspontom szerint az atlantista részlehajlás érezhető. Nem gondolom, hogy Putyin beavatkozása legitim lenne és az agresszió mértéke arányos volna, illetve azt sem, hogy más út nem állt rendelkezésre az orosz kormány számára céljainak elérésére. Viszont amikor az említett cikkben a következők hangzanak el:

Délszláv háború:

„Ez nemzetközi jogi szempontból valóban vitatott beavatkozás volt: nem született ENSZ Biztonsági Tanácsi döntés, mely támogatta volna a NATO-bombázásokat. Márpedig a nemzetközi jog nem engedi meg a fegyveres erő alkalmazását a BT-felhatalmazás nélkül. Csakhogy a NATO és az ENSZ BT ebben a konstrukcióban örökké tehetetlenségre kárhoztatott szervek lesznek, akkor is, ha a humanitárius szükséghelyzet alkalmasint igazolhatja a gyors beavatkozást. A Belgrád elleni csapás helyeslői azzal érvelnek, hogy a NATO felgyorsította a népirtással vádolt Slobodan Milošević bukását.”

Az én olvasatomban úgy hangzik ez, hogy oké, rosszul csináltuk, de mi csináltuk.

Szíria:

„Való igaz, hogy az Egyesült Államok és NATO-szövetségeseinek beavatkozása Szíriában 2014 előtt a szíriai kormány beleegyezése, és ENSZ BT-felhatalmazás nélkül történt, tehát nagyrészt jogellenes volt. 2014 után ugyanakkor az Iszlám Állam elleni beavatkozásnak már volt – igaz, nagyon erősen vitatható – jogi indoklása: az iraki kormány hivatalosan felkérte az Egyesült Államokat, hogy segítsen a saját területén az Iszlám Állam elleni küzdelemben. Viszont mivel a szervezet átterjeszkedett Szíriába, a szíriai kormány pedig nem tudta semlegesíteni őket, ezért Irak az önvédelemhez való jog alapján kérhetett segítséget az USA-tól, amerikai értelmezés szerint akár Szíriában is.”

Ugyanazt tudom elmondani, nem volt jogos, de ha úgy nézzük, hogy azt nézzük, akkor azt kell látnunk, hogy elfogadható volt. Majd máskor jobban figyelünk.

Irak:

„A 2003-as amerikai beavatkozás valóban jogellenes volt, és az akkor felsorolt indokokat (iraki tömegpusztító fegyver-program, al-Kaida kapcsolat stb.) később nagyrészt cáfolták. Ugyanakkor kérdés, hogy az amerikaiak hazudtak-e, vagy pedig tévedtek. Hiszen Szaddám Husszein eltávolítása mellett több amerikai kormánytag politikailag, ideológiailag vagy akár személyesen is elkötelezett volt. Az iraki fiaskóban szerepet játszhattak az egymással versengő, a politikai vezetésnek megfelelni vágyó titkosszolgálati vezetők és egészen szimpla emberi és szervezeti hibák is. Az előre kitervelt, szándékos hazugságra nincs bizonyíték.”

Milyen rendesek, hogy feltételezik a tévedhetőséget.

Amit ezzel mondani szeretnék, hogy az USA számos alkalommal és számos helyen avatkozott már be történelme során az érdekei mentén, mégsem kapott elítélő szólamoknál többet. Oroszország jogosan érezheti azt, hogy ha az USA-nak szabad, akkor neki is. És akkor nem említettük Kászem Szolejmáni meggyilkolását a Bagdadi Nemzetközi Repülőtéren, amit az USA hajtott végre egy dróntámadás során, saját biztonságára hivatkozva. Megnézném azt is, hogy mi történne, ha a mostani események Mexikó kapcsán zajlanának le; mi lenne akkor az USA reakciója, és miről írna a felvilágosult (sic!) sajtó. Egyszerűen arról van szó, hogy az amerikai érdekek mellett több állam sorakozik fel, így az USA-nak nem kell félnie a szankcióktól.

Kétszer is írtunk már Oroszország és a putyini rezsim témájában (1., 2.). Ha valakik nem, akkor mi nem vagyunk vádolhatók Oroszország védelmével. Cikkeinkben rávilágítunk az orosz valóságra, hogy Putyin nem a fehér Európa megmentője, nem a tradicionális értékek védelmezője és nem ő fog megmenteni minket az atlantista Nyugat dekadenciájától. Ahogy arra is rávilágítottunk, hogy a Donbaszban zajló események nem feltétlen egy nacionalista hevületű harc az ukrán elnyomással szemben.

Tehát ezek fényében bizton állíthatom, hogy nem célom Oroszország védelme. Nem tartom Putyin Oroszországát a barátunknak, és személyes álláspontom szerint nem lenne szerencsés, ha Kárpátalja az orosz kormány segítségével kerülne vissza, mert Putyin adósává tennénk magunkat. Viszont ez a konfliktus lehetőséget adott arra, hogy lássuk a Nyugat kétszínűségét és lássuk a balliberális média képmutatását.

Szóval válaszolva a feltett kérdésre (Kinek van igaza?), nincs oldal ebben a konfliktusban, amelyik rendelkezne az igaz ügyért való harc jogával. Ukrajna, mint beáldozható paraszt a sakktáblán amerikai érdekeket szolgálva elérte, hogy Oroszország lerohanja. Egy korrupt és a nyugati dekadenciának utat nyitó országról beszélünk. Oroszország pedig minden bizonnyal elszámolta magát, még akkor is, ha a neokohn által írtaknak van igazságalapja. Mert a szankciók egyre súlyosabbak és már törvényt is kellett hozni, hogy a háború elleni tüntetések megfékezésére kísérletet tegyenek. De nem csak materiális szempontból hibázott, ugyanis elérte, hogy az általa is testvérnek tartott nép még inkább elzárkózzon a gondolattól, hogy Ukrajna egyesüljön Oroszországgal. Nem belefolyva abba a kérdésbe, hogy mennyire létezik az ukrán nép, az orosz állam inváziója megerősítette az ukrán nemzeti tudatott és biztos nagy szerepet játszott az ukránság, mint nemzet megerősödésében. Vagyis ugyan minden bizonnyal katonailag legyőzi Ukrajnát Putyin, viszont az ukránok lelkét elveszíti, akik ezek után csak a kedvező alkalmat fogják várni, hogy revansot vegyenek. Ha ezzel egyelőre meg is akadályozta Ukrajna nyugati kézbe kerülését, hosszú távon az ukránságot mégis odadobta. Ez pedig Putyin történelmi felelőssége.

• Mi lesz ezután?

A Putyin által támasztott feltételek nem engednek arra következtetni, hogy Európa lerohanására készülne. Legalábbis reménykedjünk benne, hisz ellenkező esetben a bolygó északi félteke órákon belül radioaktív pusztasággá válna. Bár az is igaz, hogy az egész világot sikerült átvernie, ugyanis alig akartuk elhinni, hogy végül megtámadja Ukrajnát. Az Oroszország ellen hozott szankciók egyelőre nem vitték teljesen földre a medvét (bár mindenképpen fájnak neki), leginkább a hatalmas, mintegy 630 milliárd dollár értékű orosz gazdasági vésztartalék miatt, aminek bár egy részét befagyasztották, de még így is sokáig kihúzzák vele. Legalábbis addig szeretnének így túlélni, amíg új gazdasági partnereket nem találnak. Oroszország szomszédságában leginkább a grúzoknak van okuk az aggodalomra, mivel az ő helyzetük csaknem egyezik Ukrajnáéval, sőt sok szempontból rosszabb. Grúziában ugyanis Kelet-Ukrajnához hasonlóan két kis orosz bábállam, Abházia és Dél-Oszétia helyezkedik el. Grúzia esetén sem a NATO, sem az EU csatlakozás nem opció, mely valamilyen védelmet biztosíthatna neki, illetve haderejük is az ukrán töredéke. Elképzelhető, hogy Putyin minden mindegy alapon lerohanja ezt a kis kaukázusi országot. Hisz ne feledjük, a karabahi háborúban elszenvedett örmény vereség jócskán meggyengítette az orosz pozíciókat a törökök javára a térségben.

Vigyázó szemetek Tajvanra vessétek! Érdemes megtekinteni a Friderikusz Podcast adását, amelyben Buda Péter nemzetbiztonsági szakértő elemzi a helyzetet.

Kétségkívül érződik rajta, hogy atlantista, ugyanakkor ettől a ténytől eltekintve sok hasznos információt tudhatunk meg. Pénteken jött a hír, hogy az eddig semleges Kína két bankja is felfüggeszti az oroszországi működését, aminek hátterében talán inkább áll gazdasági megfontolás, mintsem komolyabb állásfoglalás. Másrészt, ha megtekintjük az említett podcastet, akkor Buda Péter megemlíti, hogy a hidegháború idején élt egy olyan álláspont, hogy a Szovjetunió és Kína ellentéte csak a politika szintjén létezik, a  valóság azonban más. Ha ez igaz, vagy ha nem is igaz, elképzelhető az is, hogy Kína arra törekszik, hogy elvonja magáról a figyelmet. Buda Pétertől megtudhatjuk, hogy ha Kína akarja, akkor most van lehetősége Tajvan megszállására, mert jelenleg biztosított a katonai fölénye, ami pár év múlva már nem lesz így.

Ennek viszonylatában el kell gondolkodnunk azon, hogy a háború kirobbanása egyedül az USA érdeke volt. Ugyanis az orosz-ukrán háború destabilizálja Európát, növeli Európa függését Amerikától, –melynek egyik eleme az Északi-Áramlat 2 elindulásának megakadályozása (ami sikerült)– és Oroszországot is gyengíti. Ezzel lehetővé válik az USA-nak, hogy csak Kínára fókuszáljon. Tehát úgy gondolom, hogy ha kitör is egy 3. világháború, annak földrajzi helye nem Európa lesz, hanem a Dél-kínai tenger. Hisz a NATO világossá tette, hogy nem lesz repüléstilalmi övezet Ukrajna légtere, mert az egyértelmű háborús helyzetet teremtene. Vagyis, ha Oroszország nem támad meg egy NATO tagállamot, akkor egyelőre Európában nem lesz háború. Ezek a tények és az orosz állam kommunikációja, valamint a gazdaságuk állapota azt hiszem elég okot ad arra, hogy ezt kijelenthessük.

A gazdasági hatásról különösebben nem akarok értekezni, hisz így is hosszabbra nyúlt a cikk, mint gondoltam. Látható, hogy a Forint folyamatosan dönti meg a történelmi mélypontjait. Németországban felvetődött egy leállított atomerőmű újraindítása. Oroszországból sorra vonul ki minden is, elképzelhető, hogy Putyin ekkora mértékű szankciókkal nem számolt. Ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet az USA képmutatására a konfliktusban: a g7 február 28-i cikkéből megtudhatjuk, hogy a szankciók nem érintik azt a területet, amely a legnagyobb törést okozhatná az orosz gazdaságban, az energia-kereskedelemre ugyanis nem vonatkoznak. A szankciók hatását mi is érezni fogjuk, a g7 cikke erről is értekezik. Például Oroszország leállította a műtrágya-exportot, de a sort még hosszan lehetne folytatni. A következmények szinte beláthatatlanok, nehéz időszak vár ránk. De ezzel nem mondtam semmi újat.

• Magyarország helyzete

A már említett podcastben szó esik hazánk kettős politikájáról is. A magyar kormány ugyan megszavazta az eddigi összes szankciót –nem eltérve a korábbi gyakorlattól – viszont a fegyverszállításokat nem engedi át Magyarországon, és fegyvert sem hajlandó szállítani. Ami egyértelműen ennek a kettős játéknak a része, amit ugyan a kormány tagad, ha a napnál nem is világosabb, de ahogy a teliholdat nem lehet nem látni, úgy ezt sem. Nehéz bármilyen jóslásba bocsátkozni, a fegyverszállítások tiltása minden bizonnyal azt a célt szolgálja, hogy a háború lezárulta után úgy állhassunk Oroszország elé, hogy mi ebben nem vettünk részt. Ugyan a diplomáciai kötelezettségeket megtettük, de tevőlegesen csak a szankciókat szavaztuk meg.

Azt tudom elmondani, amit már a Nemzetvezető is elmondott ebben a kérdésben:

„A kis szövetségesnek mindig az a sorsa, hogy azt a szerepet kell vállalja, amelyet a nagy neki szán, mert ha nem úgy cselekszik, a szövetségi viszony megszűnik és a nagy tartozéka lesz.”

Ahogy a II. világháború idején, úgy geopolitikai helyzetünkből kifolyólag most sem tudjuk elkerülni, hogy kimaradjunk, ha a konfliktus megszűnik regionálisnak lenni. Értelemszerűen a NATO oldalán fogunk harcolni. Bár a két oldalt ismerve, harcolhatunk a dekadens nyugatért annak minden erkölcstelenségével és hamis szabadságával együtt, vagy megszállhat minket a posztkommunista putyini Oroszország az áltradicionalizmusával, esetleges kínai szövetségben.

Ahogy azt Domonkos Endre János nagyon jól összefoglalta „A két pogány közt egy közös hazáért” c. tanulmányában, Magyarország számára, ahogy egész Közép-Európa számára az lenne a legjobb, ha a saját útjára találna, és nem lavírozna a nyugat és a kelet között. Természtesen ez egy vágyálom marad, és valószínűleg sosem fog megvalósulni a pax hungarica, és nem jön el a konnacionalista Európa sem.

• Összegzés

Az esetlegesen emlegetett donbaszi népírtásra nem tértem ki, mert ellentmondásosak az információk, és az az Oroszország amely különös kegyetlenséggel verte le a csecsenek lázadását nincs abban az erkölcsi helyzetben, hogy felelősségre vonjon egy önálló államot a saját területén elő kisebbségek lázadásának kezelésével kapcsolatban. Az egyetlen különbség Oroszország és Ukrajna között, hogy Oroszországnak meg van a katonai potenciálja arra, hogy az akaratát erővel másokra kényszerítse.

A konfliktus nagyon jó példája annak, hogy a különböző államközi szerződések, mint a nemzetközi jog, vagy a sokat emlegetett budapesti memorandum sosem biztosítékok semmire. Nem azt mondom, hogy nem szükségesek, de a nemzetközi jogot nem csak Oroszország, hanem az USA is megszegte nem egyszer, jó hivatkozási alapok, amelyekre hivatkozva szankciókat lehet bevezetni, de akár fel is rúghatóak, ha éppen gátolják egy nagyhatalom érdekérvényesítési törekvéseit. Európa, a kontinens népei, és az elkényelmesedett dekadens tömegek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem nem állt meg, nem érkeztünk el egy aranykorba. Az is egyértelmű lehet mindenki számára, hogy a pacifizmus mindig is egy eszmény marad, a háború pedig tény, ugyanis a háború a politika folytatása más eszközökkel, a háború utáni béke pedig a háború folytatása más eszközökkel.

Akik Ukrajna miatt aggódnak, és sorra állnak ki mellette, azoknak emlékezniük kellene Jugoszlávia esetére, akit az I. világháború után a Nyugat még felemelt, majd mikor már nem volt érdeke a fennmaradása, egyszerűen beáldozott. De a sokak által nem ismert Montenegrói királyság sorsát is érdemes figyelembe venni. Az elsők között küldött csapatokat Szerbiának, hogy együtt harcoljanak az Osztrák-Magyar hegemónia ellen, de a Nagy Háború után beáldozták őket, és az újonnan megalakult Szerb-Horvát-Szlovén királyság részeivé lettek. Ne legyen kétsége senkinek, hogy Ukrajna egy ugyanilyen beáldozható sakkfigura. A háború lezárulta után idővel újra kereskedni kezdenek majd Oroszországgal, hisz ez érdekük nekik is, nem történt ez másképp a Krím annektálása után sem.

Azért szomorú ez az eset, mert életerős fehér fiatalok vesztik életüket egy értelmetlen háborúban, fehér öl fehéret. Ez az igazi tragédiája ennek a konfliktusnak. Megvolt a lehetőségünk legyőzni Oroszországot 1941-ben, de a Nyugatot akkor sem az igazi ellenség érdekelte, hát most ennek a levét isszuk.

A szélsőjobbnak pedig valószínűsíthetően még nehezebb lesz, hogy ismét egy klasszikust idézzek: „Ránk nehéz idők jönnek, ezt kár tagadni, hogy felemelkedni kéne, elég most megmaradni”.

Zöldinges.net – Bognár Albert, Kovács Sándor