Mint valami Istentől hímzett gyönyörű szőnyeg tehát a magyar nemzet! A főrostok benne a mindig színmagyar családok, magyar hadak voltak. De azután, mint új meg új virágokkal szőtte bele Isten keze a különböző nemzetiségeket.
Dr. Karácsonyi János – Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez
Dobronyi testvér tegnapi cikke remek összefoglalója a hungarista állásfoglalásnak a mai nap kapcsán, tehát ajánlom mindenkinek elolvasásra, aki még nem tette meg. Ugyanakkor én is szükségét éreztem összefoglalni gondolataim, melyeket egyfajta kiegészítő gondolatoknak szánok Dobronyi testvér nagyszerű helyzetértékeléséhez.
100 éve immár, hogy a Kárpát-medence népei szétszakíttattak, megbomlott ezzel egy tökéletes földrajzi és gazdasági egység. Gróf Apponyi Albert hiába érvelt e mellett és hívta fel rá a döntőbírók figyelmét, igazságának nem szerezhetett érvényt. Sok minden vezetett Trianonhoz, azon túl, hogy ezeket komolyabban tárgyalnám – egyrészt messzire vinne, másrészt előttem már többen és többször is megtették–mégis szükségét érzem felületesen érinteni a témát.
Sokan a háborút, annak elvesztését, a nemzetiségi kérdést, vagy a nagyhatalmi érdekeket tennék meg a fő okoknak. Nekem azonban rá kell világítanom arra, hogy mint korunk minden bajának egyik forrásában, most is a liberalizmusban kell keresnünk a legfőbb problémát. A liberalizmus egy olyan nemzetfelfogást hozott nekünk, vagy inkább szabadított a világra, ami a nemzetet a néppel azonosítja, így a nemzetállamot mint egyetlen nép államát határozza meg. Ez a hamis gondolat, amely megmérgezte a mi, és népeink lelkét és vezetett a ’44-es magyar nyelvi törvény olyankénti elfogadásához, ami megfeledkezett a többi, velünk sors-, és társközösségben elő népről. A magyar rendek elfelejtették milyen érzés volt, mikor II. József a németet tette meg a birodalom egyedüli hivatalos nyelvévé, és ők akkor (’44-ben) ezt az érzést vetítették a velünk együtt elő nemzetiségekre.
Főleg baloldali és liberális körök hozzák fel a nemzetiségi kérdést, mondván: „El voltak nyomva”, ezzel szemben a nemzeti oldal kardoskodik, és állítja az ellenkezőjét. Igazából egyik félnek sincs igaza. A kor viszonyaihoz képest – és egy adott kor adott rendszerének adott intézkedéseit csak az adott kor kontextusában vizsgálhatjuk – a magyar állam viszonyulása a kissebségekhez egyértelműen pozitívnak mondható. Ugyanakkor valóban lehetett volna másképp is kezelni a nemzetiségek ügyét, de a magyar elit ehelyett 30 millió magyar országáról ábrándozott.
Ehhez kapcsolva meg kell említenem Szűcs Ábrahámot, önmaga meghatározásában a „pipás nemes”-t. 1843-ban adta ki „A pipás nemesek véleménye” c. művét, melyben a következőt írja, (Joó Tibor hozzátoldásaival):
A magyarosító mozgalom «a magyar nemzetiségnek nem hasznára, hanem kárára válik. A nemzetiséget ugyanis, vagy inkább a nemzeti erőt, nem az atillában, sarkantyúban, magyar nyelvben, körtáncban, s hasonlókban, hanem az ország lakosinak egyetértésében, kölcsönös bizodalmában, szeretetében, melyeket a nyelvtőli vita szétrombolt, vélném én feltalálhatni. A tót, német, oláh és rác sem tagadta azt soha, hogy ő magyar nemes ember, s mint ilyen a haza oltárán áldozni mikor kellett, mindig szintén oly kész, mint a született magyar; és ha most nyelvét féltve felriad, s ellenünk bőszül, nem tett mást, mint mi magunk Jósef halálával.» Ne higyjünk, úgymond, a tömeges magyarosodásról szóló híreknek, ne vitázzunk a nyelvről, ne erőltessük a magyar nyelvet, inkább az egyetértésen munkálkodjunk, mert «hazánk köz kára lesz, ha ennek lakosinak, polgárinak vérök szóért, nyelvért fog omlani».
Joó Tibor – A magyar nemzeteszme
A liberalizmus pusztításáig a magyar néplélekben élt a hungárus tudat, ami évszázadokon keresztül meghatározta a nemzetről, mint szellemi síkról alkotott felfogásunkat és biztosította a Kárpát-Duna Nagyhaza békéjét, a Pax Hungarica-t. Ezt a békét vette el tőlünk az istentelen és néppusztító liberalizmus. Anélkül, hogy kétségbe vonnám elődeink munkásságának a magyarságért érzett odaadását, utólag rá kell világítanunk, hogy a probléma nem volt megfelelően kezelve. De, ahogy mondtam, a kor szabta keretek közt mindenképp előremutató volt és nem hozhatunk olyan ítéletet, hogy egyedüliként őket tesszük meg hibásnak, és figyelmen kívül hagyjuk az emberi tényezőt, amit sokan megtesznek szabadságharcaink utólagos megítélése során a legitimista oldalon, mondom ezt úgy, hogy valahol én is legitimista vagyok.
Másik tényezőnek a nagyhatalmi érdekeket mondanám, érdekükben állt a Monarchia egységének megbontása, ezáltal gyenge, tehetetlen, egymással viszálykodó államok létrehozás, a „divide et impera” elv alapján. Illetve ide tartozik az oldalukon harcoló államoknak, Romániának, Szerbiának tett ígéretek és a hazugságaik, és nyilván a háború elvesztése.
Ugyanakkor úgy gondolom, egy erős, a hungárus tudat által egységben lévő nemzet (nem népnemzet!), amely a ’44-ben említett nyelvtörvény kapcsán a nemzetiségi kérdést is rendezi, akár a szabadságharcban is ellenáll a Habsburg-ház aknamunkájának, lévén nincs okuk szembeszállni velünk, az ’18-ban is erőteljesebben tud fellépni a hazánk megcsonkítására előretörő cseh, román és szerb csapatoknak. Nyílván ezek feltételezések, és nem is akarom azt a látszatott kelteni, hogy ez így lett volna, de mindenesetre úgy gondolom, másképp alakulhatott volna a történelem kereke. Elég csak a Kelet-Tót Köztársaságra gondolnunk, amely kiállt a Magyarországhoz tartozás mellett.
Ezen – talán – hosszabb úgymond kitekintés után rátérek, miben látom jelenkorunk Trianonhoz való hozzáállásának problémáját. Fontos tudnunk, hogy ahogy arra már Gróf Apponyi Albert is rávilágított, a Kárpát-medence egy nagy földrajzi és gazdasági egység, ennek az egységnek a megbontása egyik népnek sem érdeke. Sem a saját népiségének megőrzésének érdekében, sem gazdasági tekintetben, és sem érdekérvényesítési szempontokat tekintve. Ezen állapot csak a nagyhatalmaknak kedvez, akik olykor érdekeik szerint könnyen kijátszhatnak minket egymás ellen az egymással szembeni sérelmeket felhasználva, megosztást teremtve. Így pedig csak bábok vagyunk az éppen aktuális hatalmi érdekeik tekintetében. Illetve jelen helyzetben a nagyhatalmak hegemóniájával szembeni fellépés is nehezebb.
Amint fentebb említettem, a liberalizmus okozta zavar tehát, ami leginkább hozzájárult hazánk és a hungárus nemzet szétszakíttatásához. Ez a nemzetfelfogás ma is mérgezi népünk és nemzetünk lelkét. Talán nem fognak érte szeretni, de ki kell mondanom, hogy Trianonnak csak a magyar nép tragédiájaként való értelmezése az, ami leginkább hozzájárul, és ha így marad továbbra is hozzá fog járulni a jelenlegi állapotok fennmaradásához. Hiszen a liberalizmus adta nemzetértelmezés kizárja a nemzetből az évszázadokon keresztül velünk élő, és a veszedelmekben, szabadságharcokban velünk együtt harcoló, velünk 1920-ig sors-, és társközösségben élő népeket. Miért akarná belátni egy szlovák, vagy horvát, hogy neki is érdeke a Medence egysége, amikor az azt is magában foglalja, hogy az újonnan (ismét) létrejövő államalakulatnak csak egy másodrendű tagja, és a vezetőnép nem tekinti a nemzet részének? Minden ilyen hang az úgynevezett nemzeti oldalon, amely a nemzetállam (helyesen népnemzet állam) mellett foglal állást, kerékbe törője a revízió jövőbeni, kedvező történelmi helyzet adta lehetőségének. Ugyan ez áll Orbán és a Fidesz esetében is, amely folyton a nemzetállamok (vagyis népnemzetállamok) léte mellett tör lándzsát. Fontos látnunk, hogy a szomszédos népeknek ezzel azt (is) üzenjük, hogy nem tekintjük őket a nemzet részének, és nem is fogjuk, nekik el kell fogadniuk a másodrendű állampolgár szerepét és örülhetnek, hogyha magyar uralom alatt élhetnek. Tulajdonképpen a (nép)nemzetállam koncepciójának képviselete Trianon folyamatos, újbóli aláírása.
Ahogy Joó Tibor fogalmaz „A magyar nemzeteszme” c. művében:
A nemzetállam szükségszerűen csak egyetlen nemzet állama lehet, s ha a nemzet a néppel azonosíttatik, akkor az országlakó népek közül csakis egyetlen nép tarthat igényt a nemzet rangjára.
Másik probléma, amit látok, az az önsajnáltatás és június 4-nek gyásznapként való értelmezése. Ahogy Mussolini mondta „egy szerződés nem lehet sírbolt”, tragédiának tragédia, de nem egyenlő egy halállal, magyarok élnek még ma is, Magyarország ma is egy létező állam. Aki erre a napra gyásznapként tekint, vagy ilyenfajta nézeteket terjeszt, az azt mondja, Magyarország halott. Ez azon túl, hogy logikailag belátható módon nem igaz, egy demoralizáló gondolkodásmód, amely hozzájárul az „örök vesztes” nézet erősítéséhez. Ez pedig egyenes út az önsajnáltatáshoz, ami sehogy sem szolgálja a tragédia feldolgozását, és a probléma megoldásához szükséges lépések előmozdítását. Ezt a felfogásmódot mihamarabb el kell engednünk! Ha nem így teszünk, azt a látszatott keltjük, hogy ez megtörte erőnket, és gyengének is mutatjuk magunkat. Amit pedig a világnak látnia kell az az, hogy meggyötört, de meg nem tört!
Feladatunk tehát a nemzetállamról alkotott felfogás megreformálása. Ahogy a liberalizmus okozta zavar, mint egyik kiváltó ok vezetett idáig, akképp ezen felfogásnak való orvoslása, kedvező történelmi helyzetben lehet a probléma megoldása is. Nyílván a környező népekben az együvé tartozás gondolatának feléledése egy eléggé utópikus gondolat, ugyanakkor ennek első lépése, hogy ezt saját magunkban tegyük meg. Hiszen: légy a változás, amit a világban látni akarsz!
Fontos még beszélnünk a patriotizmus-nacionalizmus-sovinizmus hármasáról. Sokan szembeállítják a patriotizmust a nacionalizmussal, a nacionalizmust rosszul értelmezik, ill. a sovinizmussal azonosítják. Le kell szögeznünk, hogy az eszméket nem szabad csak a fizikai világban való megjelenésük szerint megítélni. Ez a felfogás az, ami többek között hozzájárul azon hamis dilemmához, hogy a szocialista gondolat egy baloldali képződmény, és ekképp a jobboldaliságot csak gazdasági tengelyen lehet értelmezni; aki szocialista, az baloldali, ezért pl. a nemzetiszocialisták is (szélső?)baloldaliak voltak. A nacionalizmus esetében is hasonló a helyzet. Főleg legitimista és ultrakonzervatív körökben, akik baloldali gondolatnak tekintik, mivel a Nagy Francia Forradalom szülte jelenlegi formáját. Azontúl, hogy a saját nép szeretete mindig is létezett, kétségtelen, hogy a ma ismert és meghatározó formája a francia forradalom szülötte. A nacionalizmus azon hozadéka, hogy minden állampolgár (a nem nemesi származású is) a politikai nemzet tagja, és ne pusztán nemesi származásúak tölthessenek be vezető pozíciókat, hanem meritokratikus úton történjék mindez, kétségtelenül üdvözlendő gondolat, amivel teljesen azonosulni tudunk. Viszont a sovinisztikus és nivellatív nacionalizmus nemzetkoncepciójával nem. Téves járuléka még az a szempont, hogy a nemzetállam egy nép állama, ami ekképp a nemzetet is megtestesíti. Ez a németek esetében különösebb problémát nem rejt magában, lévén homogén nemzetről beszélünk, a mi esetünkben viszont, ami egy soknemzetiségű birodalmat jelent(ett), e felfogás már káros. Az eszméket metafizikai síkon kell tehát elsősorban vizsgálnunk, hogy az isteni törvények és a természettörvény vonatkozásban helyesek-e, avagy mely elemük nem ütközik az imént említett szempontokkal. Vagyis a nacionalizmus nem lehet káros, ha helyesen értelmezzük. Továbbá szokás a nacionalizmust nemzetszeretetként, népszeretetként azonosítani. Ez a már említett németek esetében szintén nem problematikus, de esetünkben ugyanolyan problémákat hordoz magában, mint a már említett nép=nemzet gondolat. Egy ruszinra, aki szereti népét, de hű a Magyar Királysághoz nem mondhatjuk, hogy nacionalizmusa nemzetszeretet, mert akkor miképp nevezzük népszeretetét?
A nacionalizmus, nemzetönkép népenként eltérhet, ez az adott nép történelmi sajátosságainak függvénye. Mi akkor értelmezzük helyesen a nacionalizmust, ha arra a saját népünk szeretetének kifejezéseként tekintünk. A hazaszeretetre pedig a patriotizmus szót használjuk. Ehhez kapcsolódva még meg kell említeni a nacionalizmus sovinizmussal való összemosását. Kétségtelen, hogy a sovinizmus előfeltétele az egyén nacionalizmusa, de nem egyenes következménye. Ha tehát helyesen értelmezzük a nacionalizmust, akkor nem fog sovinisztikus elemeket tartalmazni személyiségünk. Ennek megállapítása amúgy sem okozhat különösebb gondot.
Miképp a Nemzetvezető fogalmazott:
Aki a hazáját, népét, nemzetét igazán szereti, megérti egy másik nép, nemzet, haza emberének népszeretetét, nemzetszeretetét, hazaszeretetét!
Ezek tisztázása után engedjétek meg, hogy elmeséljek egy személyes történetet. Idén december 31-én történt, hogy Csikós testvérnél szilvesztereztem. Ellátogatott hozzánk egy szerb barátja, akinél ő már volt kint korábbi években szilveszterkor. Este mikor végül nyugovóra tértünk (egy szobában aludtunk négyen) letérdeltem az ágyam mellé imádkozni, ő meglátta, ő is letérdelt a saját ágya mellé és mondta, imádkozzunk együtt. Ő is katolikus, meg én is. Mivel annyira nem tudok angolul, így szegényes nyelvtudásommal elmagyaráztam neki, hogy majd én mondom az esti imámat, jelzek, ha vége és majd neki csak Áment kell mondania, mert Isten felülírja a nyelvi akadályokat. Nagyon meghatározó pillanata volt ez az életemnek. Másnap úgy váltunk el egymástól, mikor hazaindultam, hogy „Éljen a magyar-szerb barátság!” Úgy gondolom, ez a kis történet ide kapcsolódik, látva a népeink közti viszályt és a sovinizmus mértékét, jó érzéssel töltenek el az ilyen példák, mert bizonyítják, nincsen minden veszve!
Végezetül, a 100. évforduló kapcsán ideje tehát észrevennünk, hogy a hamis nacionalizmuskép, a téves nemzetállam koncepció, az önsajnáltatás, a nap gyásznapként való megélése mind-mind megtartója és konzerválója Trianonnak. Nem a nagyhatalmak teszik ezt velünk, nem valami isteni sorscsapás, hanem mi magunk vagyunk okozója ennek!
Nemzettestvéreim!
Épp itt van már az ideje a változásnak! Láthattunk hova jutottunk a jelenleg is aktuális felfogással. Feladatunk, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy a magyar nemzet nem csak a magyar népet foglalja magában, hanem a Kárpát-medence sors,- és társközösségében élő népek összességét! Vetkőzzük le a sovinizmust és forduljunk békével és testvéri szeretettel nemzettestvéreink felé! Éreztessük velük, hogy együvé tartozunk, és csak együtt lehetünk erősek és nagyok. Édesanyám lánykori családneve Golgovszki, én lengyel felmenőkre tippelek, de annyi bizonyos, hogy szlávok voltak, tehát ők sem tekinthetők vérszerinti magyaroknak. Isten az én anyai felmenőimet is ( Dr. Karácsonyi János után szabadon) „mint új virágokat szőtte bele” a magyar nemzet testébe. Ezért jobban át tudom érezni annak a fontosságát, hogy szükséges a nemzeteszménk újraértelmezése, és a visszatérés őseink nemzetképéhez!
Lássuk a jelenben is tapasztalható pozitív példákat. Mint a szlovák történészt, aki elismerte a magyarok igazát, de akadnak pl. a románoknál is történészek, akik szembe mennek a román mainstream történetírással és felfogással. Valamint említhetném a szlovák miniszterelnök, Igor Matovič június másodikán elmondott beszédét, ami nagyon előre mutató a szlovák-magyar viszony javulásának tekintetében. Elismerte a két nép közös történelmét, és a hajdani Magyar Királyságot a szlovákok és magyarok közös hazájának nevezte, valamint királyainkat is a szlovákokénak tekintette, de nem mint szlovák királyokat, hanem mint népeink közös uralkodóit. Persze nem szabad egyből elbíznunk magunkat.
Húzzuk hát ki a fejünk a homokból, elég volt az önsajnáltatásból, elég volt a gyász hamis képéből! Mutassuk egy erős, életrevaló nép képét, amit ugyan meggyötört a tragédia, de meg nem tört!
Ne feledjük: a Kárpát-medence népei összetartoznak! Egy a föld itt, s egy az ország! Ezeréves Magyarország!
Úgy legyen!
Zöldinges.net – Bognár Albert
