Gondolatok október huszonharmadikán

Forradalom? Ellenforradalom? Felkelés? Sokféleképpen nevezték már az elmúlt hatvankét esztendőben a magyar heroizmus ékes példájaként a történelemkönyvek lapjain kiemelt betűvel íródott 1956-os eseményeket, de vajon mi az igazság a fogalmakat illetően? A Kádár-érában ellenforradalomként hivatkoztak az október 23-át követő eseményekre. Világos, hogy az ellenforradalom, mint fogalom pejoratív értelmezést nyert ebben az időszakban, de vizsgáljuk meg, mit is jelent valójában. A forradalom és ellenforradalom fogalompárosa a francia forradalomhoz köthető, mely után a jakobinus diktatúra ellen szervezkedő Vendée-i felkelők (az első ellenforradalmárok) az „ancien régime” – a régi rend – helyreállításáért szálltak harcba. A klasszikus megfogalmazás szerint tehát a forradalom a trónok és oltárok ledöntésére, míg az ellenforradalom ezek védelmére szerveződik. A magyar történelem híres ellenforradalma például a Horthy féle Nemzeti Hadsereg kommunistaellenes akciói, míg forradalmaink között például az 1848. március 15-i eseményeket vagy az őszirózsás forradalmat tartjuk számon.

Az 1956-os eseményekkel kapcsolatban fontos látni, hogy a résztvevők politikai nézeteiket tekintve rendkívül heterogének voltak. A teljes baloldali és jobboldali paletta képviseltette magát a felkelők között, így a reformkommunisták és szociáldemokraták mellett jelen voltak a „reakciósnak” nevezett konzervatívok, monarchisták, sőt még hungaristák is. Forradalmi vagy ellenforradalmi lelkületről legfeljebb egyes csoportok esetében beszélhetünk, és bár végcéljait tekintve mindenki mást fogalmazott meg, a szovjettől való függetlenség követelésében mindenki egyetértett. Így következtetésként levonhatjuk, hogy az 1956-os események egy felkelésből indultak és szabadságharcként teljesedtek be.

El kell felejtenünk teljesen a Nagy Imre kultuszt, aki csak egy reformkommunista volt, és egyáltalán nem az ‘56-os események hőse, ha már csak azt nézzük, hogy a ‘44-es debreceni ideiglenes kormány földművelésügyi minisztere volt, méghozzá a Kommunista Párt színeiben. De ez is csak a 23-i események ideológiai sokszínűségét bizonyítja.

Annyi bizonyos, hogy ’56 a magyar nép történelmének leghősiesebb pillanatai közé tartozik. A vörös rezsim elleni felkelők a csekély esélyek ellenére is helyt álltak, és az utolsó leheletükig küzdöttek. Mint már a történelem során oly sokszor, ekkor sem sietett hazánk segítségére egyik nagyhatalom sem. A szuezi válság elvonta a figyelmet az élet-halál harcot vívó budapesti felkelők elől. Az egyetlen ember, aki segítségünkre akart sietni Francisco Franco, Spanyolország vezetője volt. 100.000 katonával akarta megtámogatni a magyarok szovjetellenes küzdelmét, de az USA megtiltotta neki a segítség küldését. A felkelők napokig folytatták az elkeseredett harcot, de a több száz megsemmisített tank és ezernyi elesett szovjet katona ellenére győzött a túlerő.

Végül november negyedikén a Vörös Hadsereg eltaposta a budapesti felkelést, és pár nap alatt az összes ellenállási gócot felszámolta. Majd jöttek a megtorlások, a munkatáborokba hurcolások, a börtönévek és a rengeteg mártír kivégzése. Az események utáni terrort Mindszenty József esztergomi érsek is elszenvedte, akinek érdekes az életútja hungarista szempontból, mivel nem értett egyet a nyilas rendszerrel és lázadt is ellene, viszont a későbbiekben belátta a hibáit, és ezt bizonyította is a kommunistaellenes tevékenységével.

Bár a megszállás alóli felszabadulásra még jó pár évet várnunk kellett, az ’56-osok áldozata mégsem volt hiábavaló. Nekünk is követni kell példájukat és még mai reménytelen helyzetünkben is ki kell tartanunk és küzdenünk kell a szovjet elnyomást felváltó kulturmarxista elnyomás ellen.

Zöldinges.net – Csikós Gergő, Kállai Ferenc, Kovács Sándor