A Remény Napja – Ünnepi írások a hatalomátvétel 75. évfordulójára I. Rész

Múlt és jelen összeér, mikor visszatekintünk immár 75 év távlatából a Hungarista Mozgalom történetének legjelentősebb eseményére. Erre a jeles alkalomra mi is nagy várakozással készültünk, hiszen generációkon átívelő íráscsokrot közlünk le folytatásokban, melyben a hungarizmus három generációja szólal meg. Az emigrációsokat még személyesen ismerő testvérünk, a XXI. századi „nagy mozgalom”, a PHM vezetője és holdudvarába tartozó értelmiségének néhány tagja, illetve a legújabb generáció, a Zöldinges szerkesztősége egyaránt kifejti gondolatait az évforduló kapcsán. Hirdesse az elkészült íráscsokor a hungarizmus jelen- és örökkévalóságát a XXI. század zivataros esztendeiben is.

  • Domokos Endre János, PHM alapító:

Hungarista virágvasárnap

Amikor 75 év távlatából visszatekintünk 1944 október 15. eseményeire, mi már – a végkifejlet ismeretében – tudjuk azt, amit azokban a napokban nagyon kevesen, talán Szálasi Ferencet leszámítva, aki vezérkari tisztként valószínűleg pontosan tisztában volt a helyzettel és a kilátásokkal, de katonaként, magyarként és hungaristaként nem tehetett mást, minthogy a kevés reménnyel kecsegtető élet-halál harc élére áll. De a fegyveres nemzet utolsó nekibuzdulása és az ünneplő hívek lelkesedése mögött már felsejlett a bitófák komor árnyéka. Ahogy a virágvasárnap Jeruzsálembe bevonuló Krisztus is tisztában volt vele, hogy az a tömeg, ami most pálmaágakat lengetve ünnepli, nemsokára „feszítsd meg!”-et üvöltve követeli majd a vesztét, Szálasinak sem voltak illúziói a sorsát illetően.

1944 október 15. a Hungarista Mozgalom virágvasárnapja, melytől egyenes út vezet március 12-éig, ahogy – a hitünk szerint ’44 októberéből erőt és inspirációt merítő  – 1956 október 23-ra is ráveti árnyékát a november 4-i végkifejlet. Többek között ez a szimbolikus kapocs köti össze elválaszthatatlanul a nemzet élniakarásának és szabadságvágyának két utolsó fellángolását, a magyar októbereket. Emberi számítás szerint – főleg így utólag – mindkettő eleve kudarcra volt ítélve, hisz a nemzet legjava mindkét esetben sokkal nagyobb és sötétebb erők ellen kelt fel, ’44 októberében a hanyatló Német Birodalommal a háta mögött, ’56-ban viszont az egész világ által magára hagyottan és elárulva.

De aki minden józan számítás és emberi bölcsesség ellenére beleállt a harcba, s utolsó leheletéig védte a nemzet becsületét és – mindkétszer ugyanazon ellenségtől – ezt az árva, elárult, véráztatta földet, az Szálasi Ferenccel együtt méltán mondhatja el:

 „Számomra teljesen elegendő Isten kegyelme, amit határozottan érzek is. Tudom, hogy velem van és nem fog elhagyni utolsó óráimban sem, utolsó lépéseimnél sem, melyeket földi életemben fogok tenni, és amelyek az első, kezdő lépések az öröklétbe, és vallom és tudom és hiszem: a halhatatlanságba.”

  • Retkes Tamás, író, történész:

A T. Szerkesztőség által központilag kiadott – és eléggé el nem ítélhető módon nem demokratikus úton megszavazott – cím oly mértékig ereszti szabadjára sokat pihent tollamat, hogy ilyen alkalommal szinte lehetőséget érzek a történelmi tényeken alapuló, most mégis kissé talán szubjektív meglátásom közlésére. Egyetérteni természetesen nem kötelező, bár az elgondolkodás erősen javallott.

Egyetlen mondatban összesűrítve tehát: számomra 1944. Október 15-e az az agyongyalázott és elferdített dátum, melynek során a magyar nép legjobbjai a hont és annak becsületét védelmezve kiáltották oda a külső és belső ellenségnek, hogy van még bennünk tartás, és van még bennünk erő.

A sokszor szidott német szövetségnek valóban számos árnyoldala volt, tehát ezért sem lehetett szerelmi házasság, de legalább minden téren működött.

A kérdéses időszakban velünk szemben ott állt egy véreskezű nagyhatalom, mely nem mellesleg alig néhány évvel korábban bonyolított egy diplomáciai köntösbe bújtatott csereügyletet: nem sokkal korábban juttattak vissza számunkra felbecsülhetetlen jelentőségű 1848-as honvédzászlókat, amikért cserébe csak számunkra kifejezetten káros személyeket, Rákosi elvtársat és néhány bűntársát adtuk. Itt még legalább azt érezhettük, hogy minden szempontból mi jártunk jól. Az első és egyben utolsó eset is volt ez. 

Miként történelmünkben már ily sokszor, hazánk most sem maradhatott semleges, a két ellentétes nagyhatalom ütközőzónájában elhelyezkedve pedig harmadik utat sem választhatott.

A politikailag naiv, ugyanakkor hatalmához és rendszeréhez ragaszkodó Horthy Miklós végül naftalinba rakta antibolsevista alapelveit, és szabályosan meghunyászkodott J. V. Sztálin előtt. Mentségére szolgálhat(na) élemedett kora, és a szeretteit sorozatosan sújtó csapások. Ugyanakkor Adolf Hitler vezér és kancellár bizalmát is már jóval korábban eljátszotta hintapolitikájával, miközben a nemzetközi katonai és diplomáciai helyzet aligha lehetett volna kedvezőtlenebb. Ennek kapcsán sem elhanyagolható tény, hogy később Horthyt csak mint tanút hallgatta meg a Népbíróság.

A mérleg másik serpenyőjében a németek által sokáig mellőzött, meg nem értett, sőt időnként egyenesen utált, még a rendszer üldözése ellenére is az utolsó percig kompromisszumkész Szálasi Ferencet találjuk. Ő – ameddig csak emberi számítás szerint lehetséges volt – hűségesen próbált szót érteni bálványozott államfőjével, de ezen törekvései nem hoztak eredményt.

Szálasi személyében ugyanakkor az egységteremtőt is tisztelhetjük, hiszen sikerült működő koalícióba tömörítenie a hazai szélsőjobb krémjeit – márpedig egységre az ilyen vészterhes időkben is égbekiáltóan nagy szükség volt. A németek katonai és diplomáciai segítségét elfogadva Szálasi az ország élére állt. Később vállalta is annak minden kockázatát és minden következményeit, vagyis számos hívével együtt az életével fizetett kiállásáért. 

A fent vázolt vállalásokat még manapság is divat 180 fokban átfordítva ábrázolni, azaz a megalkuvás és árulás politikáját józannak, reális honmentő magatartásnak, a hűséget és az áldozatvállalást pedig nemzetvesztésnek beállítani.

Érdekes például, hogy anno 1849-ben a kivérzett honvédeket két birodalom hadereje ellen is harcra biztató, majd emigráló katonai analfabéta Kossuth Lajost senki sem kárhoztatja dilettantizmusáért. Még a vitathatatlanul hősies 1956-os felkelő vagányokat is csak óvatosan illetik a “felelőtlen” jelzővel. Esetükben az ellenség is ugyanaz volt, szövetségest pedig katonai értelemben nem tudhattak maguk mögött. Jóllehet a felhozott példák képviselői nem gaz nyilasok voltak… 

Minden elképzelhető módon és csatornán árad tehát a hazugság szennyáradata, tehát ez lehet 1944. Október 15-e végső üzenete és figyelmeztetés is: az erkölcsi-szellemi-anyagi alapú küzdelem nem ért véget, csak a harcmodor változik. Rajtunk áll vagy bukik tehát, hogy október 15-e üzenetét miként is értelmezzük, védjük és gyakoroljuk. 

  • Váradi Attila, Zöldinges.net főszerkesztő:

„Kötelességünket teljesíteni fogjuk a vértanúságig…”

Első nekifutásra talán kissé furán hangozhat az olvasó számára egy „zöldingestől” ilyet hallani, de október 15-e számomra a legkevésbé a nyilaskeresztes párt és hungarista mozgalom hatalomátvételről szól. Október 15-e számomra a becsület és a hűség erényébe vetett hit zabolátlan erejének a megnyilvánulásáról szól. A kötelességtudatról és az önfeláldozásról. Arról, hogy a reményveszettség korában egy örökké égő fáklyaként még mindig utat mutat elődeink heroikus küzdelmének felrázó példája.

Október 15-e a hungarizmus erkölcsi fölényének a megmutatkozása. Az államvezetés „klikk-érdekeinek” érvényesítése helyett a nemzet érdekének az akaratának a kinyilvánítása. Az erkölcsi és szellemi értékek melletti elhivatottság magasabbrendűségének szükségszerű diadala. Amikor a hitvány árulás gyalázatos mocskától az önfeláldozás és a kötelességtudat bátor harcosai a parancsoló szükség folytán még idejében megtisztították hazánk megtépázott testét, mert tudták, hogy a nemzet szolgálata mit követel meg tőlük. Tudták, hogy ha a nemzet érdekéről van szó, akkor nem lebeghetett a szemük előtt csak egy hitvallás: meghalni lehet, de elfáradni soha. Ennek a tudatában mondtak igent hősi lélekkel a nemzeti akarat hívószavára és mondtak nemet Isten és a nemzet megtagadására, elárulására.

Az elénk tárulkozó feladat a XXI. század értékevesztett, kiüresedett pöcegödrében sem más, mint akkor: bátran kiállni és a felelősség teljes tudatában mindig és mindenkor az igazat és jót választani. Istent és nemzetet választani. A változáshoz csupán egy újabb október 15-ére van szükségünk. Az e napot átható szellemiségből táplálkozó parázs újbóli fellángolására. Egy újabb hatalomátvételre, de ezúttal nem állam, hanem a lelkek felett.

  • K.D., Zöldinges.net szerkesztő

Október 15. Dicsőséges nap, ami több szempontból állhat példaként előttünk, legyen szó a nemzet élni akarásáról, a Horthy rendszer elkerülhetetlen bukásáról, Budapest heroikus védelméről, vagy ’56-ra gyakorolt hatásáról. Számomra mégis egyetlen szó kifejezi ennek a dátumnak lényegét, ez a szó pedig a remény. Remény Édesanyánkként szeretett nemzetünk dicsőségének visszatéréséhez, ahol a vezető magyar nép és a nemzetiségek békében együtt élhetnek. Remény egy igazságos társadalom kialakítására, eltörölve mind a rangkórságot, mind a proletár fertőt, helyettük egy valódi munkaállam biztosítása, ahol minden hivatásrendnek megvan a helye. Remény, hogy a Krisztus Urunk iránt érzett hódolat egy emberként hassa át a Kárpát-medence lakosainak szívét és elméjét, nemzetünk oltalmát pedig ismételten felajánljuk Szűz Mária Édesanyánknak. Ennek a reménynek megnyilvánulása, mikor a paraszt rendületlenül műveli a földet és ápolja a kultúrát, szembenézve a kulákká nyilvánítással, s a nagyvállalatok térnyerésével egyaránt. A munkás verítékes szolgálata, sosem lankadván, pedig csak beszélő szerszámként kezelik. Az igaz értelmiségi állhatatos harca az igazság kivívásáért, nem törődve az államapparátus üldöztetésével, sem saját, mindig megalkuvást kereső körének megvető tekintetével.  A nő, azaz anya, ki a legszentebb hivatást követve emberéleteket ád hazájának, dacolván sötét erőkkel, kik a Sátán ármányával élve hamis szabadsággal kecsegtetik őket, amit milliónyi néma sikoly kísért. Az ifjúság, kik mindig is a nemzet zálogát fogják képviselni, mert bizony, az erős fa értéktelen magok nélkül, mindig a mag hordozza valami lényegét és jövőjét. A katona élet-halál harca szeretteinek védelmében, esküjét sosem megszegve, álljon akár kínvallatás előtt, akár hálátlan asszonyként viselkedő hazai bíróság előtt, ahol háborús bűnösnek nyilvánítják.

Kedves Testvérek! A reményt mi hordozzuk, egy új világ reményét, mert mi vagyunk az eszme! Legyetek hát büszkék, amiért tudjátok, hogy a helyes úton jártok, de alázattal és áhítattal hordozva a magyar októberek lángját, tisztelegve őseink előtt, kiknek köszönhetjük a remény napját!

  • Kállai Ferenc, Zöldinges.net szerkesztő:

Október 15. számomra a reményt jelenti, hogy meg lehetett csinálni, a hungarizmus végre hatalomra jutott, az igazság vezette országunkat, és meg is lehet még csinálni, mert meg is fogjuk csinálni, ha nem mi, majd utánunk, de meglesz. Akkor a háború adta a lehetőséget eszménknek, de sajnos az is vette el. Viszont az elődeinkkel való bánásmód is csak minket igazol, azt hogy nem akarják, hogy az igazság egy nemzetet vezethessen, vagy hogy egyáltalán megismerhető legyen bárki által. Még a hatalomátvétel óta 75 évvel is folytatják a hazugságok terjesztését és a mértéktelen mocskolódást, de eljön majd a nap, mikor újra eljön egy október 15., a remény és a zöldingesek napja.

Zöldinges.net – Szerkesztőség