Nemrég szerencsém volt ellátogatni Európa keleti felébe, azaz Fehéroroszországba és Oroszországba, ahol testközelből ismerhettem meg ezt a két elmaradott posztszovjet államot. Tapasztalataim még inkább megerősítették azt, amit már ‘Az orosz valóság‘ című cikkemben leírtam.
- Fehéroroszország
Utam első állomása Fehéroroszország, ezen belül is a főváros, Minszk volt. Az első belorusz faluba érve szembetűnő volt a kontraszt a lengyel falvakkal. Míg utóbbiak rendezettek és hasonlatosak a mi falvainkhoz, addig a fehérorosz települések borzasztó látványt nyújtottak. Az utak minősége vidéken rettenetes, a települések szélén lévő omladozó közös gazdaságok tükrözték a gazdasági helyzetet. A főváros alapvetően rendezett és tiszta. A nagy felvonulási terek és utcák a sok zöld területtel és az elmúlt rendszerben fel nem robbantott ortodox templomok ellensúlyozzák a sztálinbarokk stílusú panelrengeteg látványát. Nagyon szemet szúr viszont a rengeteg kommunista jelkép, ami a dicső múltat próbálja reprezentálni. Ezen célból van minden sarkon sarló-kalapácsos plakát, zászló, címer vagy Lenin szobor, amely többek között a parlament előtt is „díszeleg”. Itt meg kell jegyezni, hogy egy olyan országról beszélünk, melynek semmiféle létjogosultsága nincs történelem és saját nyelv híján, ráadásul ugyanolyan oroszok lakják, mint akik a határ túlfelén élnek. Éppen ezért a vezetésnek nagyon nehéz egyben tartani ezt a még Szlovákiánál is csekélyebb múltú tákolmányt. Persze mint minden nem létező nép ők is gyártottak maguknak történelmet és hősöket, de ne lepődjünk meg ha ezek között nem találunk ezeréves államot és Hunyadi Jánosokat. Történelmüket, mint minden valamirevaló keleti szláv állam, a Kijevi Ruszhoz vezetik vissza. És bizony itt következik majd 900 év tücsökciripelés, hisz a cári Oroszország bukásáig Belorusznak se híre, se hamva. Az ország Belorusz Népköztársaság néven 1918-ban bukkan elő német bábállamként, amit aztán a szovjetek év végére elfoglalnak és létrehozzák a mai Fehéroroszország jogelődjét, a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot. Innen kezdődik a dicső múlt, amit a Nagy Honvédő Háború Múzeumában meg is tekinthetünk. Mint már írtam, sajnos a belorusz nép híján van a Szent Lászlóknak vagy Széchenyi Istvánoknak, viszont van valamijük ami ezeknél sokkal dicsőbb: partizánok. Bizony, partizánok. Mindenféle minőségben és mennyiségben.
Van rádiós partizán, orvlövész partizán, natúr partizán és még lehetne sorolni. Közös bennük, hogy háborús hősök, ami azt jelenti, hogy lelőttek egy-két Güntert és Hansot, akik az erdő szélén vizeltek. Igen, ennyi, ne várjunk se többet se kevesebbet. Megtalálható még a múzeumban pár tipikus második világháborús eszköz: Messerschmitt vadászgép, Panzer III., T-34-es, IS-2-es, Katyusa rakétavető stb.
És persze minden második világháborúval foglalkozó történelmi múzeum kihagyhatatlan eleme, a holokausztemlékhely. A partizánokon kívül rendelkeznek még két költővel, Jakub Kolasszal és Janka Kupalával, akiknek szobrai (mivel mindketten derék kommunisták voltak) minden városban fellelhetőek. Ők az úgynevezett belorusz irodalom megalkotói, jelentsen ez bármit is. A belorusz nyelvet (amely igazából az orosz egy dialektusa, akármennyire is hivatkoznak arra, hogy teljesen más) csak az emberek kb. negyede beszéli vidéken, de az orosz ezt is kezdi kiszorítani. Az ország gazdasága teljesen szovjet típusú. A közös termelőszövetkezetek, a gyárakban lévő rejtett munkanélküliség, a Minszk központját díszítő Hazai Áruk Boltja mind-mind ismerősek lehetnek számunkra az elmúlt évszázadból. A gazdaság egyébként csak azért működik, mert Oroszország piaci áron alul ad el az országnak kőolajat és földgázt, amit helyben feldolgoznak, majd továbbküldik Nyugatra piaci áron. Munkanélküliség természetesen nem létezik, az aluljáróban kéregető hajléktalanok pedig csak holmi délibábok, melyeket a kedves turista csak behallucinál. Az országban még mindig gőzerővel működik a KGB és a besúgóhálózat, ami szintén Rákosit és Kádárt idézi. Hogy valami pozitívat is említsek, nagyon vallásosak az emberek, több mint 80%-uk rendszeres templomlátogató. Bár arra nem sikerült rájönnöm, hogy a CCCP póló és az ortodox templom hogyan fér össze egyeseknek, de miután Oroszországban is ugyanezt tapasztaltam inkább elengedtem a dolgot.
- Oroszország
Oroszország nagyon sok tekintetben olyan, mint Belorusz. A vidék itt is elmaradott, a nagyvárosok panelrengetegén kívül nem sok látnivalóval találkozik az ember útja során. Azon út során, amely meglehetősen hosszú, rossz minőségű utakon történik és az ember gyakran elgondolkodik, hogy anno miért volt olyan nehéz elődeinknek előretörni ebben a hatalmas pusztaságban. Aztán végül feltűnnek Moszkva paneltömbjei, végeláthatatlanul elnyúlva a horizonton. Ekkor realizálódik az emberben, hogy épp egy 12 millió fős (agglomerációval 17 milliós) nagyvárosba készül belépni, amely már monumentális mivoltával lenyűgözi a látogatót. A távolságok hihetetlenek, de a városon belül szerencsére 13 metróvonal, több ezer busz és villamos gondoskodik arról, hogy a delikvens eljusson A-ból B-be. A metrón ráadásul ingyenes WiFi hálózat is található, bár van egy olyan balsejtelmem, hogy ez nemcsak a polgárok kényelmének biztosítására készült, hanem komoly segítséget nyújt az FSZB-s (a KGB utódszervezete) kollégáknak is. A moszkvai várostervezőknek óriási szerencséjük van, hisz a sztyeppén minden akadály nélkül koncentrikusan építhetik a várost a végtelenségig. A külváros gyártelepei és paneljei óriási kontrasztot alkotnak a belváros amerikai stílusú felhőkarcolóival. A belsőbb részeken rengeteg nyugati márkájú drága autóval lehet találkozni: BMW-k, Audik, de nem ritka a Porsche vagy Lamborghini sem. A külvárosban ezzel szemben az olcsó autók dominálnak. Ez a különbség meglátszik a társadalom tagolódásán is, csakúgy, mint Belorussziában. Van egy hatalmas munkásréteg, melynek jó része állami alkalmazott (értsd pl. nem privatizált gyárban dolgozik). Középosztály szinte nem létezik. A felső réteg viszont annál inkább szembetűnő jelenség. Gyakori a lamborghinis, öltönyös ficsúr, vagy a GUM áruház egyik kávézójában a 4000 forintos kávéját a szupermodell párja társaságában szürcsölő sugardaddy látványa. Mint már fentebb említettem itt is működik a KGB, azzal a különbséggel, hogy itt cselesen átnevezték FSZB-re. Maga a főváros itt is szép és rendezett, bár ezt az állapotot elég könnyű elérni a minden sarkon ott tanyázó rendőrök és katonák segítségével.
Itt is tombol a kommunista nosztalgia. Hosszú sorok kígyóznak a Mauzóleum előtt, hogy lássák a nagy vezetőt, rengeteg kommunista jelkép található városszerte (ezen a téren a metró tarol, ami bár gyönyörű, de minden állomáson van Lenin mellszobor, partizánok meg proletárok). A végére már beleuntam a fasizmus sárkányát leszúró, proletárt ábrázoló szobrok számolásába, szóval el lehet képzelni mennyi van belőle. Ami ezt is übereli az a Lenin szobrok száma. Egy egész erdőnyi Lenin van elszórtan Moszkvában, minden téren találkozni legalább eggyel. Az Acélember sincs elfeledve, a Mauzóleum mellett lévő sírját rengeteg koszorú díszíti. De akkor sem kell csüggedni, ha nincs időnk vagy erőnk kivárni a sort a Mauzóleum előtt, hisz pár rubel fejében akármikor lőhetünk egy fotót a Vörös Téren mászkáló Lenin hasonmásokkal. Ha az összeget megfejeljük még néhány rubellel, akkor akár vörös zászlót is kaphatunk háttérnek a fotóhoz.
Az otthon maradt családra is gondolnak a derék orosz szuvenírárusok, hisz a kommunista étkészlettől (ez tényleg egy létező dolog, Sztálin van a mélytányéron, Zsukov a laposon és Lenin a csészén) kezdve a CCCP pólón át (ami jópár emberen megtalálható, akár a templomban is) a putyinos matrjoska babáig és a Miklós cár ikonig minden kapható, mindez ráadásul kompakt módon egy üzletben. A gazdasági növekedés évek óta nulla, bár ez ránézésre nem kimondottan zavarja a kedves honpolgárokat. Az ország elleni szankciók hosszú távon fognak majd ütni. Igaz, hogy például miután nem kaptak import pulykát a szankciók következtében, önellátóak lettek belőle, de a technológia terén nagyon megsínylik majd a korlátozásokat. Az ország gazdasága teljesen exportorientált, azaz nagyon kevés nyersanyagot dolgoznak fel, a legtöbbet feldolgozatlanul adják tovább. Ez nem a legjobb módja a hosszútávú tervezésnek, dehát amíg van olaj meg földgáz, addig nem halnak éhen és ez pont elégséges az orosz népléleknek. Fehéroroszországgal ellentétben a liberalizmus itt be próbál törni az országba, de ahogy azt a mostani moszkvai kerületi választások alkalmával is láthattuk, nem okoz problémát a rezsimnek leszerelni ezeket az erőket. Emellett a rengeteg negatívum mellett elmondható, hogy még mindig sokkal jobb az élet mint Beloruszban, ami azon is látszik, hogy sok fehérorosz jár át dolgozni, illetve a sorkatonaság elől is előszeretettel szöknek orosz földre a belorusz fiatalok. Mindkét országban nehéz továbbtanulni, ezért is nem képződött az idők során egy egészséges méretű középosztály. Cserében viszont hihetetlenül olcsó az alkohol és a cigaretta, illetve az élelmiszer is teljesen megfizethető.
Hogy mi lesz ezeknek az országoknak a sorsa? Beloruszt lehet, hogy bekebelezi a medve, mivel hamarosan lejár Putyin 8 éves ciklusa. Életben van a két ország között egy, még az öreg Jelcin és Lukasenka elnökök közötti szerződés, amely Oroszország és Belorusszia egyesítését célozza meg. Lukasenka terve ezzel az volt, hogy a népszerűtlen Jelcin helyébe lépjen, hisz a Kreml mégiscsak kényelmesebb, mint a minszki parlament. Viszont számításait keresztülhúzta a fiatal Vlagyimir, ezért a szerződést lejegelték. Most viszont Putyin előveheti ütőkártyaként, és ha sikerül megszereznie Fehéroroszországot, akkor egy új állam elnökeként további nyolc évig töltheti be pozícióját. Oroszország továbbra is Putyinisztán marad, valószínűleg a Generalisszimusz haláláig. A gazdaság tovább fog stagnálni és az életszínvonal nem indul növekedésnek mostanában. Az orosz népléleknek (tisztelet a kivételnek) viszont ez az állapot megfelelő, hisz az állam atyáskodik felette és egy stabil életet kínál. Nem szépet, nem is gazdagot, de fix, hogy stabilat. És ez a 70 év kommunizmus után megfelel a tömegek igényszintjének. Semelyik országban sem várható nemzeti fordulat, ugyanúgy üldözik majd az extrémizmust, mint az elmúlt évszázadban. Ellenben reméljük, hogy a jövőben valamikor mindkét ország népe kitántorog a vörös ködből és megindul a nemzeti újjászületés útján. Addig is kitartást és erőt kívánunk keleti bajtársainknak.
Zöldinges.net – Kovács Sándor
