P. MATTHIAS GAUDRON: KATOLIKUS KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ
(FOLYTATÁS)
AZ EGYHÁZI TANÍTÓHIVATAL
- Ki a hordozója, képviselője az Egyházi Tanítóhivatalnak?
Az Egyházi Tanítóhivatal hordozója – Istentől kapott jog alapján – az egész Egyház számára a pápa és a püspökök a saját egyházmegyéjük számára.
Az ő Istentől kapott feladatuk, hogy a hit legfelsőbb tanítóiként alattvalóiknak a keresztény tanokat hirdessék, és azt tisztán megőrizzék. Ez által folytatódik a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a műve, aki a mennybemenetele óta nem tartózkodik már láthatóan közöttünk. „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg” – mondta Krisztus az apostoloknak (Lk 10,16.), és ez természetesen érvényes a püspökökre is, mivel ők az apostolok utódai.
2. Tévedhetetlen az Egyházi Tanítóhivatal?
Igen, az Egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlen; azonban ennek meghatározott feltételei vannak, és ha ezek hiányoznak, akkor előfordulhatnak tévedések. Ezért tehát nem minden állítása, kijelentése vagy prédikációja tévedhetetlen egy pápának vagy egy püspöknek, ugyanúgy a pápai enciklikák sem mindig tévedhetetlenek. A tévedhetetlenség csak akkor foganatosul (érvényesül) az állításoknál, ha a kijelentés a tévedhetetlenség igénybevételével (azaz: külön kijelentésével) történik.
3. Mikor tévedhetetlen a pápa?
A pápa tévedhetetlen, amikor „ex cathedra” nyilatkozik. Például – amikor a pápa, mint a népek legfelsőbb tanítója, egy igazságot minden hívő számára kötelezően dogmának nyilvánít, ilyenkor a Szentlélek segítsége biztosítva van, úgy hogy ő nem tévedhet. Ezentúl a teológusok általában még néhány más esetben is tévedhetetlenséget tulajdonítanak a pápának, pl. a szentté avatásoknál, általános egyházi törvényeknél, vagy ha egy pápa az összes elődjének szócsöveként nyilatkozik.
Az
I. Vatikáni Zsinat azt tanítja: „Ha a
római püspök „Ex cathedra” nyilatkozik, vagyis amikor minden keresztény
pásztoraként tanítói hivatalát gyakorolja, és legfelsőbb apostoli tekintélyével
úgy határoz, hogy egy hit vagy egy erkölcsi tan az egész Egyház számára
kötelező érvényű, akkor birtokában van a neki – Szent Péter személyében
megígért – tévedhetetlenséghez az isteni segítség, amellyel az isteni Megváltó
az
Egyházát a hit vagy az erkölcs tanainak definíciójához meg akarta ajándékozni.”
A pápai tévedhetetlenség teljesen a hit megőrzésének szolgálatában áll, mivel hogy az – amint fentebb láttuk – megváltoztathatatlan, és az örök Üdvösség elnyeréséhez mindenképpen szükséges. Ugyanez a zsinat egy másik helyen kihangsúlyozza ezt:
„Péternek és utódainak a Szentlélek ugyanis nem azért lett megígérve, hogy ők annak kinyilatkoztatása által egy új tant hirdessenek, hanem hogy annak segítségével az apostolok által közvetített kinyilatkoztatást, illetőleg az átöröklött hitet szentül megőrizzék, és hűségesen értelmezzék, magyarázzák.”
Egy hittétel dogmatizálása nem történik túl gyakran, és sok pápa egyáltalán nem vette igénybe ezt a meghatalmazást. A huszadik évszázadban csak egyetlen egy dogmatizálás volt, ugyanis XII. Piusz pápa 1950. november 1- jén Mária testben való felvételét a mennybe dogmává emelte.
4. Mikor tévedhetetlenek a püspökök?
A püspökök két esetben tévedhetetlenek. Először, amikor egy általános zsinaton a pápával – az egyházfővel – közösen egy hittételt kihirdetnek. Minden korábbi ökumenikus zsinat * ilyen módon tévedhetetlen döntéseket hozott. Fontos azonban, hogy a pápa ezeket a határozatokat helyeselje, és azokat jóváhagyja, ha személyesen nem is kell okvetlenül a zsinaton részt vennie. Ha a pápa egy zsinat határozatait nem helyeselné, akkor az a zsinat nem számíthat tévedhetetlennek.
Másodszor, a püspökök akkor tévedhetetlenek, amikor – noha a világon szétszórtan
– teljes egyetértésben hirdetnek egy hittételt. Ez az általános hithirdetés tételeire vonatkozik, amelyeket az egész Egyházban mindenütt, megtámadás nélkül már nagyon régóta hirdetnek.
* Egy ökumenikus zsinat a teljes Világegyház zsinata, amelynek a határozatai az egész Világegyházra érvényesek. „Ökumenikus”- itt
„általános”-at jelent. Ellentéte ennek, ha egy részzsinat vagy szinódus, amely az Egyház egy bizonyos részének a püspökeit foglalja magába, és a határozataik csak arra az egyházi területre érvényesek.
A pápa vagy egy zsinat tévedhetetlen nyilatkozatait a
rendkívüli Tanítóhivatala aktusának (ténykedésének) nevezzük. Ezzel szemben a
püspökök, általános tévedhetetlen tanhirdetése a rendes, szabályszerű és
általános Tanítóhivatal.
Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, jóllehet csak a tridenti zsinaton definiáltak ünnepélyesen, azonban az Egyházban ez természetesen már előtte is általánosan elfogadott dogma volt. Csak a protestánsok tagadása miatt vált szükségessé az ünnepélyes dogmatizálása. A tévtanítók támadásai gyakran okot adnak az Egyháznak arra, hogy egy hitigazságot ünnepélyesen dogmává nyilvánítson.
Ha azonban egy igazság vitatott az Egyházban, akár azáltal, hogy egy korszakban a püspökök nem mindannyian értenek egyet, vagy azáltal, hogy különböző időszakban különféle vélemények uralkodtak, akkor csak egy pápa vagy egy zsinat ünnepélyes nyilatkozata által lehet világosságot teremteni.
5. Mennyiben részesek a püspökök az egyházi krízisben?
Seper bíboros szavai szerint: „Az Egyház krízise, a püspökök krízise.”
A jelenleg kb. 4000 püspök között bizonyára vannak olyanok, akik katolikusok, és a hit szolgái akarnak lenni, azonban a legtöbb püspöknek a hite körül rosszul áll a dolog. A hit védelmezése helyett a püspökök nem csak elnézik a papoknak és a teológiai professzoroknak egy vagy több hittétel nyílt tagadását, hanem még támogatják is azt. Igen, sokan a püspökök közül maguk is olyan álláspontokat képviselnek, amelyek a katolikus hittel és erkölccsel nem egyeztethetők össze.
A tények sokaságából itt csak néhányat példaképpen mutatunk be. 1989-ben a tübingeni teológiaprofesszort, Walter Kaspert a Rottenburgi Egyházmegye püspökévé nevezték ki, és hitének helyességét az április 17-i kinevezési irat, mint kiváló, „egészséges tan”-t dicséri. Nos, hogy néz hát ki a teológus Kasper tanítása? Az „Einfürung in den Glauben” („Bevezetés a hitbe”) című munkájában ezt a mondatot olvashatjuk: „A dogmák lehetnek teljesen egyoldalúak, felületesek, önfejűek és meggondolatlanok.” Hogy lehet ezt a katolikus felfogással összeegyeztetni, amely szerint a dogmák a Szentlélek tanácsadó segítségével jönnek létre?
Azonban Kasper számára a hit nem jelenti a „csodálatos tényeknek és a tekintélyek által
bemutatott hittételek igaznak tartását”, hanem „az csak egy hajlandóság, Istennel, mint létezésének okával és céljával
kapcsolatba bocsátkozni.” Ezzel Kasper megszegte az antimodernista esküt,
amelyet pappá szentelésekor letett, mert ott elismerte: „teljes bizonyosságként hiszem, hogy a hit (…) az értelem teljes
helyeslésével a kívülről jövő, és hallás által megismert igazság elfogadása és
Isten tekintélyének alapján – aki a legfőbb szavahihetőség – igaznak tartjuk
azt, amit
nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, tanúsított és kinyilatkoztatott.”
Ha a hit nem más, mint Istennel, aki létezésünk oka és célja, „kapcsolatba bocsátkozni”, akkor minden vallásban megtálalhatja az ember az igaz hitet, és nem szükséges katolikusnak lenni, hogy annak birtokában lehessen. Nem lehet csodálkozni, hogy ilyen felfogással Kasper, a „Jesus der Christus” (Jézus a Krisztus) című művében Jézus csodáit és istenségét tagadja. Így olvassuk ott, hogy ha az Újszövetségben az Isten-fiúi rangról van szó, „nem szabad kiindulnunk a későbbi dogmatikai állításokból Jézus metafizikai istenfiúságára vonatkozóan.” Ez „az ószövetségi zsidó, valamint az újszövetségi hellenisztikus, és így, Jézus gondolkodási módján kívülálló” lenne. Más szóval: Jézus egyáltalán nem tudta volna magát Isten fiának elképzelni. Kasper továbbá azt állítja: „A szinoptikus evangéliumok (Mt, Mk, Lk) szerint Jézus soha nem nevezte magát Isten fiának”. Ezzel szemben az istenfiúság állítása egyértelműen az Egyház hitvallásának bizonyul.
Eltekintve attól, hogy Kaspernek ezt a kijelentését, tekintettel a Mt 11, 27 és az evangéliumok más helyeire vonatkozóan azonnal relativizálni kell, mégis ezzel arra utal, és azt kívánja sejtetni, hogy Krisztus valóságos istenfiúságáról szóló tan az evangéliumokban nincs megalapozva, hanem a keresztény közösségek későbbi kitalálása. Valóban hosszú oldalakra terjedő értekezésekben a Szentírás legvilágosabb kijelentéseit (még János evangéliumát is, amely pedig a legkifejezettebben tanítja Krisztus istenségét) és Niceai Zsinat tévedhetetlen definícióját addig forgatják és körülmagyarázzák, amíg nem marad más, mint hogy Jézus csak egy ember volt, aki különleges közelségben állt Istennel, és akiben Isten visszavonhatatlanul kinyilatkoztatta magát. Hasonló módszert és nyilatkozatokat ismerünk már Karl Rahnertól is.
Meg kell tehát állapítanunk, hogy Kasper a hit
tartalmától messzebbre távolodott, mint sok protestáns, akiknek Krisztus istensége
és csodái még magától értetődőek. Ezekből a tézisekből Kasper egyetlen egyet
sem vont vissza, és semmi jel nem mutat arra, hogy ma, mint püspök, másképpen
gondolkodik, éppen ellenkezőleg: 1993. szeptemberében Lehmann és Saier
püspökökkel közösen kiadott egy pásztorlevelet, amelyben az úgynevezett újra
megházasodott elváltaknak többé- kevésbé nyíltan megengedik a szentáldozáshoz
járulást, ha „lelkiismeretük szerint,
személyes felelősségük tudatában” erre feljogosítva érzik magukat. Ezek a
püspökök ilyen módon felszólítást adnak szentségtörő, méltatlan áldozásra, mert
ezek az emberek érvénytelen házasságban élnek, és ezáltal a súlyos bűn állapotában vannak. Hasonlóképpen értékelhető a regensburgi generál vikáriusnak, Gegenfurtnernek a véleménye, aki 1996. júliusában egy papra vonatkozóan – aki feladta hivatását és a barátnőjéhez költözött – azt mondta: a pap nem gyakorolhat ugyan papi tevékenységet, de mindketten mehetnek áldozni.
Úgy tűnik, hogy Kasper elődjének a Rottenburg-Stuttgart-i egyházmegyében, Georg Moser püspöknek is problémái voltak Krisztus istenségével. Ugyanis 1980- ban, a nagyböjti pásztorlevelében azt állította: „A kereszt Jézus számára sem volt átlátható; neki is érthetetlen és kegyetlen marad.” Ha a kereszt Krisztus számára érthetetlen volt, akkor nem lehetett igaz Isten.
A püspökök hitére vonatkozóan további példaként szolgálnak Karl Lehmann, a német püspöki kar elnökének, Jézus feltámadására vonatkozó nyilatkozatai. Ő szerinte a feltámadás „mindenesetre egy reális élmény.” Egyidejűleg azonban úgy véli, hogy a történelmi ténylegessége azonban „egy olyan dolog.” Szó szerint így mondja: „Jézus Krisztus feltámasztása az Atya Isten által, szigorúan véve, az isteni szféra eseménye, amely nem tartozik hitünk magvához. Azonban, mint esemény hatást gyakorol térre és időre.” Az ilyen záradékos, elhomályosító fogalmazás mögött ugyanaz áll, mint a sok teológus által használatos kifejezési mód mögött: a feltámadás, „noha valódi, de nem történelmi esemény”, tehát az a meggyőződés, hogy Krisztus holtteste nem lett ismét élő, hanem csak Krisztus tanítványainak hitében (képzeletében) támadt fel. Világosabban fogalmazta meg korábban egy protestáns, W. Marxen, aki úgy véli: azzal a mondattal, hogy „Krisztus feltámadt”, a tanítványok nem mást akartak kifejezni, minthogy „Jézus műve megy tovább.” Miközben sok protestáns nem követte őt ebben a véleményben, ma a katolikus püspököknek teljesen elfogadhatónak tűnik, jóllehet Szent Pál hangsúlyozza, hogy
„ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel.” (1 Kor 15, 14-15) A példák listáját tetszés szerint lehetne tovább folytatni. Sajnos, a tény az, hogy ma már sok püspök nem vallja a legalapvetőbb hittételeket.
FOLYTATJUK!
Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 2. évfolyam, 2. szám, 2016. augusztus
Borítókép: a Második Vatikáni Zsinat
Zöldinges.net – Csikós Gergő
