Az előző részekben láthattuk, hogy a civilizációs fejlettségi szint a kulturális minőségtől függ, a kulturális minőség pedig az adott rassz szellemi adottságain múlik, valamint a rassz által adott magasabb rendű embertípus akarati tevékenységén. Ebből logikailag következne, hogy ha a magasabb rendű rasszok újra és újra ki tudnák termelni magukból az elegendő számú magasabb értékű egyedek aránylagos számát, akkor gyakorlatilag a civilizáció halhatatlanná lenne. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez mégis miért nem történt meg eddig soha?
Jelen állás szerint ugyanis úgy tűnik, hogy maga a nyugati típusú európai civilizáció is csak az egyik láncszem a civilizációk történetének hosszú sorozatában, amelyek előbb dicsőségben virágoztak, majd hanyatlásnak indultak, s végül megsemmisültek. A szétesés alapvető oka pedig mindig a belső hanyatlásban keresendő. A népcsoport, jelen esetben pedig az egy egész rassz szellemi minőségéből táplálkozó az emberi minőség elkorcsosulásában.
Ha ugyanis a civilizációt éltető emberi alapok felsőbb rétegei elhervadnak a civilizáció alacsonyabb szintre süllyed, majd tökéletesen romba dől. A rasszbéli minőség, ha visszaesik és hátrafelé halad, akkor a civilizáció is ugyanezt az utat követi. Ha a civilizáció erkölcsi és szellemi tekintetben halálos sebet kapott, akkor kétséges, hogy tud e elég tehetséget és erőt produkálni, hogy helyrehozza a végzetes hibát és visszafordítsa az összeomlást. Ha mind észben, mind pedig lélekben kiadta az erejét, akkor többé nem éledhet újjá és eltűnik a történelem süllyesztőjében. Napjainkban is két idea küzd egymás ellen ezen a síkon: a normalitást képviselő, az emberi lelki minőség helyreállítását akaró ideológiai irányzatok és az emberi minőséget az alapjaitól elszakító forradalmi irányzatok (marxizmus, liberalizmus).
A emberi minőség rasszhoz köthető szellemi elkorcsosulásának pedig az egyik legkiemelkedőbb problémája a rassztudat elvesztése. A kultúra lelke, a rassz lelkületéből származó szellemi erő ugyanis mit sem ér, ha az nem társul egy erős rassztudattal. Nemcsak a nyugati kultúra belső eszméje (kereszténység), hanem a rassztudatból eredő erős szellemi akarat is volt az oka annak, hogy a nyugati kultúra gondolati és cselekvési területen is egyaránt erőteljesen megnyilvánult az egész világban. Ennek elhagyása pedig végzetes lehet, mivel az egészséges rassztudat nélküli emberek egy akarat nélküli rasszot eredményeznek, amely a kulturális eszmék elhagyásával párhuzamosan felgyorsítja a civilizációs pusztulást.
Minden civilizációban a belső dekadencia a külső támadás belső szövetségese. A rassztudat elhalása az egyének lelkéből, a normalitást képviselő gondolat elsorvadása, mint egyfajta lelki betegség jelentkeznek népeink, nemzeteink körében. Ez az életellenes tendencia pedig olyan ideológiák szolgálatában áll, amelyek megmagyarázzák, hogy a fekete az valójában fehér, az általunk hanyatlásként érzékelt mechanizmus valójában haladás.
Mindig az adott rassz szellemi elitjei írják a történelem lapjait, és ha a dekadencia megrontja a rasszot, akkor nem tudja többé a meglévő belső szellemiségét sem kinyilvánítani. Minél erősebb a nép rasszbeli ösztöne, annál nagyobb a kultúra virágzásának és civilizációs haladásának ígérete. Következésképpen mindaz, ami ezeknek az ösztönöknek az életerejét gyengíteni akarja ellensége a rassz létének.
Ezzel a rassz és a politika közötti utolsó és legmélyebb vonatkozáshoz érkeztünk el. A politikának az a történelmi küldetése, hogy a nyugati civilizációt megvédje a belső dekadenciától és a kívülről fenyegető támadástól. Ennek sikere a még éppen pislákoló, de megmaradt rassztudat erősségétől, valamint a rasszunk által hordozott és a nyugati kultúrában és civilizációban sikeresen kibontakoztatott egyetemes igazságok megtalálásától, az erkölcsi és szellemi vákuum betöltésétől függ.
Minden csoport vagy eszme, amely nem azonosul ezzel a küldetéstudattal, nem részese ennek az érzésnek és a saját öncélú céljait Európa kárára akarja megvalósítani, az belső ellenség. Minden csoport vagy eszme, amely bármilyen módon gyengíti a rassz erejét és aláássa a normalitás talaján nyugvó erkölcsi-szellemi alapokat, belső ellenség. Levetkőzni a korszellemről és távol tartani a közgondolkodástól ezeket a dekadens formákat annyit jelent, mint megőrizni a rassz erejét. Engedni azokat szabadon garázdálkodni nem más, mint a rassz halálának elősegítése. A politikának az a nagy kettős feladata van, hogy kigyomlálja a belső ellenséget, annak érdekében, hogy megmentse a nyugat rassz tudatát, rasszbeli ösztöneit és ezt a rasszot egy biztos és erős egységgé kovácsolja és felkészítse a harcra. Mert csak így állíthatjuk helyre az emberi lelki minőséget és csak így jöhet el a feltámadás is. Ne várjuk meg a nagypénteket.
Zöldinges.net – Váradi Attila
