Katekizmus az egyház kríziséhez I.

Ezzel a sorozattal a célunk útmutatást adni az útkereső katolikusoknak, akik nem értik az egyház modern krízisét, de érzik, látják a törést, mely a Katolikus Egyházban húzódik. Ez a kiadvány részleteiben világítja meg a hit válságát. Írói a Szent X. Piusz Papi Testvérület atyái, akiknek tradicionalista szentmiséit szerkesztőségünk több tagja is rendszeresen látogatja. A több részletben leközlendő, terjedelmes anyag szolgálja alapját a zöldinges.net hitéleti útmutatásainak, annak reményében, hogy az igazság követésére buzdítsuk kedves olvasóinkat.

KATOLIKUS KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ

Ajánlás.

„Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél Jézus Krisztust” /Jn. 17, 3./

Mindannyiszor, ha az idők viharaiban a katolikus igazság különösen szorongatott helyzetbe került, a teológusok tollat ragadtak, és értekezéseket írtak a védelmére. Az eretnekség ugyanis, mint egy rákos daganat, mindig megtámadja Krisztus testét, gyengíti és meghamisítja a hitet, tévedésbe viszi a lelkeket és az örök üdvösségüket veszélyezteti. Az ember csak az igazságból, a keresztény csak a hitből élhet, /Róm. 1, 17./ soha nem a tévedésből, és soha nem a hazugságból.

Jaidhof, 1997. május 29. Úrnapján

Pater Franz Schmidberger
A X. Szt. Piusz Papi Testvérközösség első Asszisztense

A szerző előszava:

Ez a katekizmus a legfontosabb, ma megtámadott katolikus pozíciókat akarja megmagyarázni, és a modern tévedésekkel szemben megvédelmezni. Minden kérdésre először egy rövid, világos választ ad, majd azt közelebbről megvilágítja. Jóllehet ezeknél a megindokolásoknál egyrészt lemondtunk a túlságosan tudományos nívóról, másrészt azonban megpróbáltuk nem túlságosan felületesen, de a problémáknak a lényegét megvilágítani. Tovább vezető, információt adó irodalomra gyakran a szövegben magában, vagy a megjegyzéseken utalunk. Ez a könyv szeretne igazságot tenni, hogy a zűrzavaros időkben a katolikus igazságot ismét jobban felismerjék és szeressék.

Zaitzkofen, 1997. május 8. Áldozócsütörtök ünnepén

P. Matthias Gaudron

Mi lenne kézenfekvőbb ma, a modernizmus, a kétértelműséges és a liberelis sophismen /téves következtetések / idején, mint katekizmust szerkeszteni az egyházi krízishez, amely elsősorban a filozófia és a teológia krízise, a hit terjesztésének és a hit foganatosításának, vagyis a hit megélésének a krízise. Ebből következik az erkölcsi krízis, az egyházi élet, a liturgia, a papi és szerzetesi élet, a hivatások és az eucharisztikus buzgóság és Mária-tisztelet, a diszciplin (egyházfegyelem), az egyházmegyék és plébániák összeomlása. Nos, az igazság szolgálatához hozzátartozik a gyakran hálátlan feladat, a tévedések bemutatása és a hamis érmeknek a néven nevezése. Csak úgy lehet az egyházat gyógyítani, csak úgy tudják a hívek a zűrzavart és a járványként terjedő, eretnekséghez vivő szellemet kikerülni, és azoktól megmenekülni. Isten a papságát beiktatta, és felszólította, „hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj, hogy építs és ültess” /Jer. 1. 10. / Előítélet nélkül olvasva ezt a könyvet, a tények józan leltározását az új liturgiához, az ökumenizmushoz, a vallásszabadsághoz, a pápa és a püspökök hibásságának kérdésében a II. vatikáni zsinat alatt és utána, el kell ismerni a kérdések és válaszok indokoltságát, jól megalapozottságát. Itt nem privát véleménynyilvánítás, vagy privát teóriák bemutatása történik. Itt az újítások az egyház hagyományos, átöröklött tanításának fényében kerülnek megvizsgálásra. Ezért a „Katolikus katekizmus az egyház kríziséhez” széles körben elterjedve, ennek a krízisnek a legyőzéséhez szeretne hathatósan hozzájárulni.

AZ EGYHÁZI KRÍZIS.

  1. Krízis van az egyházban?

Be kellene csukni a szemünket, hogy ne lássuk azt a súlyos krízist, amely ma a katolikus egyházat megrázkódtatja. A 60-as években, a II. vatikáni zsinat ideje alatt, az egyház új virágkorának jövetelében reménykedtek, azonban ennek éppen az ellenkezője következett be. Papok ezrei adták fel azóta hivatásukat, és szerzetesek, szerzetesnők ezrei tértek vissza a világi életbe. Új hivatások, legalábbis Európában és Észak-Amerikában alig vannak már, és ezért számtalan papi szemináriumot, kolostort, szerzetesházat be kellett zárni. Sok plébániának nem tudnak már papot adni, és a szerzetesrendeknek iskoláikból, kórházaikból, szociális otthonaikból sokat fel kellett már adniuk. „A Sátán füstje valamilyen résen át benyomult az Isten egyházába.” – így panaszkodott VI. Pál pápa 1972. június 26-án. /1/

Fabrizio de Santis, a Corriere della Sera–ban megjelent cikke szerint, Olaszországban az utolsó nyolc év alatt mintegy 7-8000 pap adta fel a hivatását. Az egész egyházban 1962 és 1972 közötti években 21.320 pap kérte a laikussá tételét. Ebben a számban nincsenek benne azok, egyáltalán nem helyeztek súlyt a hivatalos „laikussá tételre”. /2/

Tömegesen hagyják el papok az egyházat.

Az egész egyházban 1967 és 1974 között 30 – 40.000 pap adta fel szent hivatását. Ezeket a katasztrofális eseményeket, legfeljebb a XVI. századbeli, úgynevezett reformáció eseményeivel lehet összehasonlítani.

A szerzetesnők helyzetére a következő tényállással utalunk, amelyet Ratzinger bíboros hangsúlyozott: Québecben, Kanada francia nyelvű tartományában volt a hatvanas években a legtöbb szerzetesnő. „1961 és 1981 között a szerzetesnők száma kilépések, halálesetek, és az új belépések hiánya miatt 46.933-ról 26.294-re csökkent. Tehát 44%-os megfogyatkozás és ennek a folyamatnak a vége még nem látható. Az új hivatások száma ugyanabban az időszakban 98,5%-os csökkenést mutat. Ehhez jön még az, hogy a megmaradt 1,5% már nem fiatalokból, hanem az ún. kései hivatásokból tevődik össze. Egy egyszerű számítás alapján a szociológusok egy sötét, de reális prognózisban egyeznek meg: Rövidesen a női szerzetesrendek, úgy, ahogy mi azt ismerjük Kanadában, már csak a múlt emlékei lesznek. /3/

A kilátások azóta egyáltalán nem javultak. Az 1996-os év Németországban egy új negatív rekordot mutat a papjelöltek számában. A német papi szemináriumok és szerzetesházak csupán 232 új belépést jegyeztek fel, 1986-ban még 727 volt.

Mindenütt csökken az egyház iránti érdeklődés. A katolikusoknak már csak egy kis része teljesíti a vasárnapi misehallgatás kötelezettségét, és évenként ezrek lépnek ki az egyházból. Különösen nyugtalanító, hogy elsősorban a fiatalabb emberek fordítanak hátat az egyháznak. A 93.000 katolikus közül, akik az egyházból kiléptek 70% 35 évesnél fiatalabb volt. 1970-től 1993-ig 1,9 millió ember lépett ki a katolikus egyházból. A kilépés indoka legtöbbször nem gyűlölet, vagy harag, hanem egyszerűen a közömbösség. Az egyház nem jelent már semmit az embereknek, nincs már jelentősége az életükben, és ezért elhagyják pl. megspórolni az egyházi adót. A katolikus vallás azon az úton van, hogy egy csekély kisebbség vallásává váljon. Carl Rahner szavai szerint, „Németország abban a veszélyben van, hogy egy pogány országgá válik, amelynek keresztény múltja és keresztény maradványai vannak.” Ugyanez érvényes lehet a legtöbb, egykor keresztény országra vonatkozóan.

  • Ez a krízis a hit krízise?

A keresztény hit kétségtelenül eltűnőben van. A legalapvetőbb keresztény igazságokban, mint: Istenben, Jézus Krisztus istenségében, a Mennyország, a tisztítótűz, a pokol létezésében egyre kevesebben hisznek már. Ebben különösen nyugtalanító, hogy ezeket a hittételeket olyanok is tagadják, akik magukat katolikusoknak vallják és az istentiszteleteket rendszeresen látogatják.

A következő néhány idézet bizonyítja ezt. A Spiegel körkérdése szerint 1992-ben Nyugat-Németországban a lakosság 56%-a hisz Isten létezésében, 38% Isten mindenhatóságában, 30% az „eredeti bűn” exisztálásában, 29% abban, hogy Jézus az Isten fia, és 24% a pokol létezésében.

Azonban a helyzet katasztrofális a katolikusok között is. A fundamentális, alapvető dogmákban, Jézus Krisztus valóságos feltámadásában, a katolikusoknak csak 43%-a hisz. Még a vasárnapi misén résztvevők közül is csak 55% hitt Mária szűzi-anyaságában. (szűzen szült), és csak 44% tartotta a pápát tévedhetetlennek. A katolikusok közötti átlag, összességében természetesen még alacsonyabb. Itt csak 33% hitt a pápai tévedhetetlenségben.

Ebben megnyilvánul a krízis teljes nagysága, kiterjedése: Nem csak az egyházhoz tartozók száma lesz mindig kisebb, hanem azok többségének, akik még hivatalosan tagjai az egyháznak nincs már katolikus hitük! Aki ugyanis csak egy hitigazságot is tagad, elveszíti a hitet, mert a hit egy Egész, és mint egészet kell elfogadni és megvallani. Ha tehát a katolikusok 68%-a a pápa tévedhetetlenségét tagadja, akkor még nem is minden harmadik katolikusnak van már csak katolikus hite.

  • Ez a krízis erkölcsi krízis is?

A hitbeli krízissel együtt jár az erkölcsi krízis is. Ha már szent Pál is felszólítja a keresztényeket, hogy a romlott nemzedék között, életmódjuk által ragyogniuk kell, mint a csillagoknak a világmindenségben /Fil. 2. 15/ akkor ez mind jobban érvényes lesz a mai keresztények számára is, akiket az életmódjukban sajnos már semmi nem különbözteti meg a világ fiaitól, a hitetlenektől. A gyenge és üressé vált hitüknek nincs már ereje az életüket befolyásolni, a formálásáról nem is beszélve.

Az eredeti bűn által meggyengített ember mindig hajlamos ösztöneinek szabadon engedésére, és következményként az önuralom elveszítésére. A keresztény hit ezzel szemben megmutatja az embernek, mit vár el tőle Isten, és hogyan kell Isten akarata szerint élnie. A hit által tud az ember Isten ígéretéről, amelynek elnyerését remélheti, ha Isten parancsainak engedelmeskedik, és a büntetésről is, amelyet Isten ki fog rá mérni, ha elfordul tőle. A hit, és a szentségek adnak erők az embernek rossz hajlamainak legyőzésére és az Isten iránti szeretetből fakadó, jóravaló törekvésre. Ha mindez elmarad, és az ember nem hisz az erkölcsi tökéletességben és az Istenben való örök életre meghívottságában, akkor mindig jobban átadja magát a földi élet, lehetőleg féktelen és korlátlan élvezetének.

Pontosan ezt éljük meg ma. A hűség, tisztaság, igazságosság, áldozatkészség ma már a keresztények között sem vitathatatlan értékek. Minden harmadik házasság 5-10 év után válással végződik és általánosan ismert, hogy a válás és „újraházasodás” (egyházi) lehetőségének bevezetését a katolikusok közül mindig többen követelik. A Herderkorrespodenz (katolikus újság Németországban) 1984 márciusában hozott egy cikket, amelyben olvasható volt, hogy a katolikus Tirol lakosságának 88%-a a fogamzásgátlásról szóló egyházi tanítást elutasítja, és a 18-30 évesek között csak 1,8% az, aki teljesen egyetért ebben az egyház tanításával, tehát majdnem hogy 0%.

  • A Klérus krízise is ez a krízis?

A papi és a szerzetesi hivatások hiánya, valamint a kilépések mutatják világosan, hogy a krízis rájuk is nagymértékben átterjedt. A klérus tagjai közül sokan, maguk is elveszítették a hitüket, és így már nincsenek abban a helyzetben, hogy a hitet közvetítsék, átadják és az embereket a hitből való életre fellelkesíteni tudnák.

Ha már azok között a katolikusok között is – mint ahogy ezt fentebb megállapítottuk – akik még a vasárnapi misén rendszeresen részt vesznek, ilyen rosszul áll a helyzet, akkor ennek az oka, csak a hiányos hithirdetésben lehet. Ha minden pap rendszeresen az igaz katolikus hitet hirdetné, egészen más lenne a helyzet. Az emberek nem egyszerűen, maguktól vesztették el a hitüket, hanem azt a tanszékeken és a szószékekről elvették tőlük. Ha a prédikációkban éveken keresztül a hittételeket megkérdőjelezik, relativizálják, sőt nyíltan tagadják, akkor nem csoda, ha az egyszerű hívek elveszítik hitüket. A fiatalok gyakran egyáltalán meg sem ismerték. Így pl. ma már alig tudják a gyermekek, akik elsőáldozók lesznek, hogy az Eucharisztiában, a mi Urunk Jézus Krisztus igazán, valóságosan és lényegileg jelen van, mivel a plébános maga sem hisz már ebben a hittitokban. A hittankönyvben „Hogyan élünk mi emberek?” ezt lehet olvasni: „Ha a keresztények lakomát tartanak Jézussal, odamennek az oltárhoz. A pap ad nekik egy darabka kenyeret.” /6/ Ez a hittankönyv megkapta az egyházi „Imprimaturát” és a német püspöki kar jóváhagyását!
Jézus Krisztus feltámadásáról így ír Ernst Kirchgässner; „Senki nem látta Jézus feltámadását. Ha egy filmkamera Jézus sírja előtt fel lett volna állítva, az nem vett volna fel semmit. Az üres sírról, a férfiakról és az asszonyokról, akik a sírhoz siettek, – szóló történet – nem akar semmit bizonyítani. Jézus halála által tanítványai mélységesen meg voltak zavarodva. Hogyan tudtak volna megküzdeni lelkileg azzal, hogy: Uruk és Mesterük-ben való reményük meghiúsult, és az, mint egy gonosztevő a kereszten meghalt? Csalódásnak estek volna áldozatul? „Mi azonban azt reméltük…” Így panaszkodtak. A kimondhatatlan csalódás ellenére, amit Jézussal kapcsolatban átéltek titokban még mindig ragaszkodtak hozzá. Senki nem tudja, de talán így történt: a kevesen maradt hűségesek találkoztak ismét és mindig újra elmentek a sírjához, aztán kezdett bennük a hit növekedni, terjedni és bizonyosságot kaptak ajándékba: hogy Jézus él /7/. Ezért nem csoda, hogy az ún. „egyházi népkívánság…” –ot, amely 1995-ben az egyház erkölcsi tanítását elvetette, és a nők pappá szentelésének lehetőségét követelte, sok pap is aláírta és még püspökök is egyetértően nyilatkoztak erről a követelésről, noha azt állították, hogy az eljárás jellegével és módjával nem értenek egyet. Tudni kell azonban, hogy az „egyház népe” ezt nem követelte volna, ha őket a papjaik éveken keresztül nem heccelték volna a (leg)magától értetődő(bb) katolikus elvek ellen.

Természetesen, egy ilyen gyenge hitű klérusnak már nincs ereje a cölibátust betartani, mert ezt csak az tudja, akinek a hite élő és Krisztushoz való szeretete nagy. Nem titok, hogy ma már sok pap többé-kevésbé nyíltan bűnös viszonyt folytat egy nővel, és mindig újra tapasztaljuk, hogy azzal a beismeréssel adja fel a hivatását egy pap, hogy a cölibátust már évek óta nem tartja. A cölibátus nyilvánvalóan visszariaszt sok fiatal férfit a papságtól; azonban a cölibátus elleni polemizálás helyett inkább fel kellene tenni a kérdést, miért van az, hogy régen nagy számban voltak férfiak, akik szívesen hozták meg ezt az áldozatot, ma azonban már nem”

  • Miben különbözik a mai egyházi krízis a korábbi egyházi krízisektől?

A jelenlegi egyházi krízis mindenekelőtt abban különbözik a korábbi krízisektől, hogy a legfelső egyházi tekintélyek (elöljárók) maguk azok, akik ennek a krízisnek létrejöttében közreműködtek, támogatják és a hatásos ellenintézkedéseket megakadályozzák. Az egyházban mindig voltak krízisek. A papok, a püspökök, sőt maguk a pápák sem folytattak mindig erkölcsileg tiszta, az Evangélium normáinak megfelelő életet. A klérus erkölcstelensége és féktelensége így gyakran vezetett az egyház hanyatlásához. Mindig újra és újra voltak papok és püspökök, akik az igaz hittől eltértek. Azonban még soha nem volt olyan időszak, amikor a tévedéseket és a hitigazságok nyílt tagadását, a megtűrésükkel és támogatásukkal, a római tekintélyek és az egész episkopát (a világ püspökeinek összessége) terjesztette volna el. Ez az, ami páratlan a mai egyházi krízisben, hogy ezt az egyház legfelsőbb vezetői – a pápát sem kivéve támogatják. Nem kisebb, mint VI. Pál pápa mondta 1968-ban a híressé vált szót, hogy az egyházban „önpusztítás” zajlik. „Az egyház a nyugtalanság, az önkritika állapotában van, amelynek már magának az önpusztításnak lehetne nevezni. Ez egy belső megrendülés, amelyet senki nem várt volna a zsinat után.” /8/

FOLYTATJUK!

Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa 1. évfolyam, 5. szám, 2015. december

Zöldinges.net – Csikós Gergő

Korábbi cikkek