Az apartheid felemelkedése és bukása 3.

“Eendracht maakt macht.”

/”Az egység erőssé tesz.”/

Az  apartheid hanyatlása és bukása

Külpolitikailag az 1960-as évektől egyre nagyobb nyomás nehezedett Pretoriára, hogy hagyjon fel a jogsértő faji gyakorlattal. A nemzetközi tiltakozásnak nyomatékot adott az ENSZ 1962-es apartheid-ellenes határozata, még inkább az „apartheid bűncselekményeket” elítélő 1973-as New York-i nyilatkozat. Pretoria a kommunista mozgalmak elleni küzdelemben tanúsított rendíthetetlensége okán az Egyesült Államok stratégiai szövetségesének számított az afrikai térségben, a Nyugattal nem rokonszenvező, antiimperialista, antikolonialista rezsimek tengerében, azonban az 1970-es évek enyhülési időszakában, különösen a Jimmy Carter elnök hivatalba lépését követően megromlott a két ország kapcsolata. A kegyelemdöfést  mégis  belpolitikailag  kapta  a  rendszer.  Az  1976-os  sowetoi  diák mészárlás  egyik  belpolitikai  következménye  a  miniszterelnök,  Balthazar Johannes Vorster bukása volt. Az 1948-ban kezdődő apartheid rendszer  során  ő  volt  az  utolsó  kormányfő,  aki  egykor  a Harmadik Birodalommal  szimpatizált.  Vorster  annyira  nyíltan,  hogy  1944-ig  internáló  táborban  is  volt  miatta. A külpolitikai és gazdasági mozgásteret rendkívül szűkre szabó nemzetközi karanténból Pieter Willem Botha elnöksége (1978-1984) próbált kitörni. Az 1980-as években a nemzetközi politikai környezet megváltozása nagymértékben elősegítette a dél-afrikai rendszer bukását. A hidegháborús korszak hajnalán Pretoria azon érvelése, miszerint a fekete kontinensen a fehér Dél-Afrika a status quo és a keresztény értékrend bástyája a kommunista, antiimperialista mozgalmakkal szemben, politikailag súlytalanná vált. A Szovjetunió meggyengülését követően az Egyesült Államoknak taktikailag nem volt többé szüksége a Dél-afrikai Köztársaságra. A Reagan-kormány 1986-ban elszánta magát arra, hogy törvényt hozzon az apartheid-rendszer gazdasági nyomás alá helyezésére.

1. kép De Klerk és Mandela

Az apartheid felszámolása az ANC és az 1989. augusztusában miniszterelnökké választott Frederik Willem De Klerk vezette dél-afrikai kormány közötti tárgyalásokon alapuló viszonylag „békés” átmenet során következett be. Az első cselekedete az volt, hogy hatályon kívül helyezte az ANC betiltását, majd rendelkezett a börtönben lévő Nelson Mandelának, az ANC vezetőjének szabadon bocsátásáról (1. kép). De Klerk abban bízott, hogy engedmények és békés tárgyalás útján mégis megőrizhető a búr-afrikáner befolyás, ha másutt nem, legalább a gazdaságban, és elkerülhető a teljes tabula rasa, vagyis a fekete szupremácia. Habár a dél-afrikai átalakulás tárgyalásos úton ment végbe, így nem került sor polgárháborúra, amelytől – részben egyes búr szélsőjobboldali csoportok kiszámíthatatlan reakciói mint például az AWB, részben a néger radikálisok atrocitásai miatt – sokan okkal féltek. Röviden az AWB-ről, az Afrikaner Weerstandsbeweginget (afrikáner ellenállási mozgalom) 1973-ban alapították. Alapítója és vezetője Eugène Terre’Blanche volt. A mozgalom ideológiája fehér fajvédelem. Az AWB és Terre’Blanche a kezdetektől fogva az apartheid rendszer megtartásáért küzdött, majd annak bukását követően egy független búr népállam létrehozásáért küzdött (Boer Volkstaat). Sikereik csúcsán 70 ezer tagja volt a mozgalomnak, az apartheid bukása után sem szűnt meg, jelenleg is aktív. 1994. áprilisában került sor az első szabad választásokra, amely során az ANC 62%-os győzelmet aratott. Nelson Mandela lett az új parlament és Dél-Afrika első néger elnöke, és felszámolta az apartheid rendszert örökre. A bantusztánokat felszámolta és reintegrálva lettek Dél-Afrikába. A hagyományos történelmi tartományokat is megszüntette, és ezáltal létrejött kilenc szövetségi tartomány (2. ábra). Lecserélték az ország zászlaját is, mert túlságosan a fehéreket és az apartheidet szimbolizálta. Az új lobogót a búr köztársaságok színeinek (vörös, fehér, kék) és a hatalomra került Afrikai Nemzeti Kongresszus színeinek (fekete, zöld, sárga) kombinációjával alkották meg (1. ábra).

2. ábrán: 1. Nyugat-Fokföld, 2. Kelet-Fokföld, 3. Észak-Fokföld, 4. KwaZulu-Natal,
5. Szabadállam, 6. Északnyugat 7. Gauteng, 8. Mpumalanga, 9. Limpopo

Az új rendszer negatív hatásai

A fehérek nagatívan viszonyultak és viszonyulnak mindmáig az átmenet következményeihez. Többségük nem elégedett a jelenlegi állapottal, hogy miért? Néhány példa: 1994 után többszörösére nőt a néger bűnözés aminek következménye, hogy több mint 3000 fehér farmert mészároltak le brutálisan néger bűnözők. Ez egy óriási menekült hullámot váltott ki az öt és félmilliós fehérek körében, és több mint egymillió fehér ember hagyta el hazáját. Többségük Ausztráliában, Új-Zélandon, vagy Argentínában telepedett le. A fehérek hiánya a gazdaság és a közigazgatás működésében is súlyosan éreztette és érezteti a hatását. Számokban kifejezve, a néger munkanélküliek aránya több mint a kétszeresére nőtt a kilencvenes évek elejéhez képest 23%-ról 48%-ra, míg a fehérek között 4%-ról 20%-ra nőtt a munkanélküliek aránya. Ez azt jelenti, hogy 20 millió néger és 800 ezer fehér él továbbra is nyomornegyedekben, kitéve az egészségtelen körülményeknek, a bűnözésnek és az AIDS pusztításának. Mindeközben létrejött egy szuper gazdag néger politikai elit a korrupció által. Következésképpen nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egykori jóléti Dél-Afrikából mára egy teljesen élhetetlen, földi pokol jött létre. Dél-Afrika számára csak az apartheid volt az egyetlen járható út,  amely garantálta volna a fehéreknek és négereknek a saját államban saját karakterüknek megfelelő fejlődését. Ez lett volna Dél-Afrika békéje, ezt a lehetőséget vette el Mandela 1994-ben. De a harcias búrok nem adják fel, és követelik a búr népállam (Boer Volkstaat) létrehozást, amely békét és hazát nyújt a dél-afrikai fehérek számára.

A három rész során felhasznált irodalom:

  • Búr Gábor: Afrika. In: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. /szerk. Németh István/ Bp., 2005., Osiris Kiadó.
  • Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and                Buffalo, 1989., University of Toronto Press.
  • Lijphart, Arend (1985). Power-sharing in South Africa. Berkeley: Institute of International Studies, University of California. ISBN 0-87725-524-5.
  • Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó.
  • Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6.
  • Witney W. Schneideman: Postapartheid South Africa: Steps Taken, The Path Ahead. In: South Africa. Twelve Perspectives on the Transition. /edited by Helen Kitchen and J. Coleman Kitchen/ Westport, 1994., Praeger Publishers.
  • Gépeskönyv

Zöldinges.net – Magyar Nimród

Korábbi cikkek