Kisebb-nagyobb megszakításokkal már majdnem öt éve folyik a kelet-ukrajnai háború, amely eddig több tízezer katonai és több százezer civil életet követelt. Az etnikai tisztogatások/pogromok és a háborús zóna lakhatatlanná válása következtében milliók hagyták el otthonukat és menekültek el.
A konfliktus alapvetően érdekszférák ütközőpontja mentén alakult ki. Az orosz befolyás határa a Szovjetunió felbomlása után folyamatosan kelet felé tolódott. 2014-ben az ukrán nép elüldözte az oroszbarát kormányt és Európa nyugati része felé nyitott, ezáltal az EU és a NATO irányába. Ezzel az orosz vezetés nem tudott megbékélni, hisz így a rivális fél fenyegetőközelségbe került volna. Moszkva az ukrajnai orosz kisebbséget felhasználva, azokat fegyverzettel és tisztekkel ellátva felkelést robbantott ki és Novorosszia (Új-Oroszország) néven bábállamot hozott létre. A konfliktus 2014 és 2016 között volt intenzitásának csúcsán, azóta állóháború alakult ki. Bár elképzelhető, hogy Kijev az ország gazdasági és katonai kimerülését látva még egy próbát tesz az ipari szempontból kulcsfontosságú területek visszaszerzésére, mielőtt feladná azokat.
A mi szempontunkból a háború két dolog miatt érdemel figyelmet: az egyik ok a kárpátaljai magyar kisebbség helyzete, a másik pedig a frontokon és a hátországokban zajló ideológiai küzdelem. A Poroshenko-kormány célja az egyre csüggedtebb lakosság figyelmének elterelése a gazdasági problémákról és a hiábavaló harcról, amit erős soviniszta retorikával ér el. A célkeresztben elsősorban az orosz kisebbség van, de a nyelvrendelet és az ehhez hasonló intézkedések a magyar közösségre is hatással vannak, nem is beszélve a különböző soviniszta szervezetek akcióiról melyekkel a mieinket vegzálják. Gondoljunk csak az interneten terjedő listázásokra, a beregszászi konzulátus felgyújtására és különböző erőszakos akciókra, melyekkel a magyarokat akarják ellehetetleníteni. Ezek a megmozdulások teljes mértékben elítélendők, melyekkel szemben fel kell lépnünk. Azonban sokan esnek abba a hibába, hogy a soviniszta jelzőt az egész ukrán szélsőjobboldalra ráhúzzák, ami tévedés. A magyarok elleni atrocitásokat legtöbbször az ukrán kormány által támogatott, magukat tévesen nacionalistának hívó csoportok hajtják végre, vagy a társadalom alsó rétegeiből verbuválódott csőcselék tölti ki dühét ily módon. Az igazi ukrán nacionalisták nem követnek el támadásokat külhoni testvéreink ellen, sőt szervezeteik együtt emlékeznek meg, a Poroshenkoék által olyannyira gyűlölt, magyarokkal a budapesti kitörés során elesett hősökről.
Az ideológiai küzdelem már a háború kitörésekor megmutatkozott. Az orosz kisebbség a „dicső” múlthoz visszanyúlva már a konfliktus kezdetén kommunista jelképeket használt. Ezt tovább tetézte az Oroszországban jelenleg divatos szovjet nosztalgia hatása. Így magától értetődő volt, hogy Novorosszia oldalán a szélsőbaloldali brigádok és önkéntesek sorakoztak fel. Ez a hatás-ellenhatás törvénye alapján az ukrán oldalon a szélsőjobboldal megerősödését idézte elő. Ez alapból nem lenne probléma, csakhogy az ukrán kormány a megvezethető embereket fegyverként használja a kisebbségek ellen, ezáltal a nacionalizmus helyett a soviniszta irányba terelve őket. Ez a folyamat rettentően káros mind a magyar és ukrán nép kapcsolata mind a szélsőjobboldal megítélése szempontjából. Bár több kezdeményezés is indult már magyar és ukrán szervezetektől a helyzet konszolidálása érdekében, de sajnos ezek a kijevi politika miatt zátonyra futottak. A helyzet jelenleg is nagyon feszült és úgy tűnik, hogy mostanában nem fog megoldódni ez a probléma, legalábbis a Poroshenko-kormány regnálása alatt semmiképpen. Összegzésként levonhatjuk, hogy a háború teljes mértékben értelmetlen, hisz testvérnépek irtják egymást és teszik tönkre szülőföldjüket, miközben a sakkfigurákat mozgató pénzügyi-politikai elit óriási összegeket kaszál a fegyverkereskedelemnek köszönhetően (hisz ne feledjük: a két fél mögött a világ két vezető nagyhatalma, az USA és Oroszország áll, akik a világ fegyverarzenáljának legjavával rendelkeznek). A megfelelő megoldás a határok békés rendezése, etnikai megoszlás szerinti meghúzása, autonómia és kölcsönös együttműködés lenne, amit egyik harcoló fél vezetése sem akar. A háború addig folytatódik, míg valamelyik fél a végletekig ki nem merül, és tönkre nem megy, így a konfliktus még évtizedekig érezteti majd hatását társadalmi és gazdasági téren. A békéig vezető úton pedig még rengeteg európai vér fog ömleni a politika és pénz érdekében.
Kovács Sándor – Zöldinges.net
