New York Times: (Publikáció ideje: Február 17.) Evangélikus (Szerkesztői megjegyzés: vagy „evangéliumi” újprotestáns, USA-ban gyakori irányzat) keresztényekként, Paul és Susan Lim hiszik, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdődik. Így mikor elhatározták, hogy harmadik gyereket szeretnének vállalni, az In Vitro Fertilizáció (I.V.F) szóba sem jöhetett, mivel az eljárás többnyire extra embriók létrejöttével jár. (Szerkesztői megjegyzés: kiknek sorsa bizonytalan, mivel jogilag nem minősülnek személynek) Más I.V.F. által létrejött embriók örökbefogadása és beültetése viszont elfogadható alternatíva számukra. Ezzel a beszámolóval indít a New York Times, utána jelentősen foglalkozik az embrió adoptáció keresztény indíttatásával, állami támogatásával, illetve hangot ad abbéli aggodalmának, hogy az egyedülállóak, illetve homoszexuális párok hátránnyal indulhatnak az ebbéli szolgáltatással foglalkozó társaságok szemében. Az egyik ilyen társaság, a Snowflake Embryo Adoption marketing és program igazgatója, Kimberly Tyson beszámolt róla, hogy az ateista és homoszexuális párokat másokhoz szokta irányítani, mint például a Dr. Craig Sweet által üzemeltetett Embryo Donation International, mely többször is kérvényt nyújtott be állami támogatásra, de még nem nyert. A H.H.S. program keretében akiknek kérvényét elfogadják, azok relatív alacsony, 1 millió dolláros támogatásban részesülnek, Trump adminisztrációja viszont így is kritizálta az elnököt, amiért a pénzt nem inkább a tinédzserkori terhesség megelőzésére, vagy HIV kutatásra fordítja. Ms. Tyson szerint az egészségügyi intézmények negatívan tekintenek az adoptálás kifejezésre, mivel azok nem tekintenek egyénként az embriókra. A cikk maradéka statisztikai kérdésekkel foglalkozik, illetve egy egyedülálló hölgy beszámolójával, akinek Sacramentoig kellett utaznia, hogy igénybe vehesse az adoptálást.
Kommentár: Semmiképpen sem mondanám, hogy ez a cikk fércmunka, egészét tekintve tényleg egy átfogó képet kíván nyújtani, de a lap társadalompolitikai elhelyezkedéséből kifolyólag érthető módon a liberális oldalt domborítja ki, nem olyan giccses HVG-s „függetlenobjektív” stílusban, csak még éppen érezhetően. A legnagyobb támadási pont a keresztények látszólagos előtérbe helyezése lehet, de szeretném emlékeztetni a Tisztelt olvasót, hogy a Planned Parenthood, ami finoman szólva is a másik oldalon helyezkedik el, mérhetően súlyosabb visszaélések mellett sérthetetlen maradt. Ha pedig rosszmájú akarok lenni, muszáj megmondanom, hogy akárcsak az abortusz, úgy a mesterséges megtermékenyítés is nagyobb részt a liberálisokhoz köthető. Ennek fényében nincs legalább egy minimális legitimitása annak a kijelentésnek, hogy előbb jár nekünk az embrió befogadása, hisz mi megmenteni akarjuk őket, míg ők bűntudat nélkül elhajítják, aki adoptálni kíván, az pedig vélhetően csak azért teszi, mert olcsóbb a beültetésnél?
Huffpost: (Publikáció ideje: Február 19.) (Szerkesztői megjegyzés: A cikk E/1. íródott, ezt a lehetőségekhez mérten megpróbálom átadni, mivel ahogy azt már a Kedves olvasó megfigyelhette, a cikkek egy részét lefordítom, a maradékot csupán tartalmilag összegzem, aztán jön a kommentár. Ennél az összegzésnél egyértelmű tónusváltás várható) 2018 márciusa volt, a kedvenc kávézóm toilet helyiségében hánytam és bőgtem, miközben a lány, akivel randevúztam, gyanútlanul fogyasztotta el kékáfonyás palacsintáját. Minden egyszerűnek tűnt, mikor távkapcsolatot alakítottam ki egy nővel, akit online ismertem meg, annak ellenére, hogy még nem volt kapcsolatom. Több mint egy évvel ezelőtt egy fundamentalista baptista gyülekezet tagja voltam, ami egy szektaként működött. A tagoktól elvárták, hogy a család fölé helyezzék a gyülekezetet, és olyan piszlicsáré ügyekért kitagadták a tagokat, mint például egy eltérő Szentírásfordítás használata. Magányosnak éreztem magam, karrierről ábrándoztam, a többi lány házasságról és gyerekekről. A 2016-os elnöki választások idején republikánus frázisok hangzottak el a pulpitusról, többé nem éreztem jól magam, elhagytam a gyülekezetet. Elhagyni egy ilyen közösséget, ahol a homoszexualitást a bestializmussal és pedofíliával társítják, olyan érzés, mint kiszabadulni egy sötét gondolatbörtönből. Három hónappal szabadulásom után felfedeztem, hogy queer vagyok. Elfogadva identitásom és agnoszticizmusom, úgy éreztem készen állok a randizásra. Most pedig ez a briliáns nő kint várakozik, míg én nem tudok leállni a hányással. Az egész hétvégén át folytatódott a szorongásom. Mikor egy ágyban aludtunk, megérezte pánikomat, s fülembe súgta, „Nem muszáj megtennünk.” Hálásan átöleltem, de képtelen voltam megérteni félelmem okát. A hétvége gyorsan eltelt, de mikor rágondoltam, mindig pánik érzése fogta el a méhemet. A barátaim azt mondták, hogy ez egy jel, miszerint szakítanom kell a barátnőmmel. Így is tettem, azóta nem éreztem hasonlót, az egészet elkönyveltem egy izolált szorongási rohamként. Nem is gondoltam minderre, mígnem hónapokkal később twitteren találtam egy bejegyzést az „I kissed dating goodbye” című 1997-ben kiadott bestsellerről, ami annak negatív üzenetével foglalkozik. Többen akik olvasták, az enyémhez hasonló szorongással küzdenek, egyeseket pedig poszttraumás stressz zavarral diagnosztizáltak. Ahogy olvastam a bejegyzést, minden emlékem visszatért a szüzességről, randizásról, queerségemről. Joshua Harris mindössze 21 éves volt könyvének megírásakor, melyben a modern ismerkedési módszerek elvetését javasolja, mivel az csak szívfájdalomhoz vezet és kísértésbe taszít. Ezek helyett egy Biblián álló modellt hangsúlyoz, mely szerint a fiúnak engedélyt kell kérnie az általa kinézett lány apjától mielőtt randevúra hívja, s ezt is csak abban az esetben, ha házasodni kíván. Mindennemű intimitás tiltott a házasság előtt. A könyv további tanításai: A nő legyen visszafogott és csöndes. A férfi szexuális lény és ha tisztátalan gondolatai támadnak egy nőről, az a nő hibája. A test vágyait mindenáron el kell nyomni. Harris gondolatai meghatározóak voltak a szüzességi kultúrában, ami olyan gyülekezetekben terjedt, melynek én is a tagja voltam…
Hannah Brashers ezek után azt taglalja, hogy tinédzserként itta a könyv minden szavát, még barátnőit is próbálta lebeszélni a fiúzásról. Ma már nem hívő, de mindez annyira pszichéjébe ivódott, hogy terapeutához kellett fordulnia. Pár hónappal ezelőtt Harris szerepelt egy dokumentumfilmben, ahol bocsánatot kért könyvének általánosító és életidegen jellegéért, de Hannah nem elégedett, mivel szerinte maga a szüzességi kultúra a probléma gyökere, amit pedig Harris nem vetett el. Hannah ma már Jamie Lee Finch párkapcsolati tanácsadó és szex boszorkány lelkes híve.
Kommentár: Nem egyszerű ebbe így belevágni, mivel egyaránt szól eltérő társadalmi közegek ütközéséről, s egy személy életútjáról. Nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, hogy ellenzem Brashers szexualitásról kialakított álláspontját, sőt, vélelmezem, hogy ha csak mellékesen is, de a publicisztika szeretné megdönteni az olyan gondolatokat, amik akár csak moderált visszafogottságra intenek a nemi élet terén. Van egy határozott világlátásom, sokan ezt szűklátókörűségnek tartják, pedig nem az, ezt pedig szeretném érzékeltetni azzal, hogy nem egyszerűsítem le ezt az esetet, hiszen több elemből áll, nem lehet frázisokkal elrendezni. Az eddig írottak lehet nem ezt sugallják, de én elhiszem, hogy Hannah krónikus szorongásban szenved, amiben közrejátszott a gyülekezeti közeg. A Huffpost ezt sajnálatos módon a kereszténység, de legalábbis a doktrinális kereszténység ellen kívánja fordítani, azt a gondolatot keltve az olvasóban, hogy mindezt csak vallástalansággal, vagy laxizmussal lehet elkerülni. Azt kell megérteni, hogy az életben rengeteg dolog, kiváltképpen az eszme és vallásrendszerek, úgy működnek, mint az ételreceptek. Nem csak az számít, hogy van benne hagyma és paprika, hanem az arányok is. Lehet benne sok hagyma, kevés paprika, fordítva, mindkettőből sok vagy kevés. Számtalan variáció, az ételek pedig még több komponensből állnak, s van egy összhatásuk! Az újprotestáns mozgalmak kb zéró hierarchiával és sekélyes teológiával rendelkeznek, (ellenben például a reformációval, pedig azt is helytelenítem) viszont kőkemény elvárásaik vannak erkölcsileg, ami ironikus módon meglátásom szerint nem egyszer a valódi erkölcsösséggel helyezkedik szembe, hasonlóan a farizeusokhoz, bár nem éppen nevezhetőek írástudóknak. Úgy hiszem mivel nem tudnak felmutatni más területeken autoritást, ösztönszerűen kompenzálnak, minden egy aspektusban koncentrálódik. Olyan dolgokra kell gondolni, hogy Dieter Boddenberg „Kérdéseim – Isten válaszai” című könyve például óva int attól, hogy ellenkező nemű egyének táncoljanak egy teremben… vajon dekadenciaként kellene tekintenünk a keringőre? Nem hinném. Nem csoda hát, hogy Hannah hiába nem hívő, egy mentális block alakult ki benne, amit egyedül nem tud leküzdeni. Érdemes megfigyelni, hogy nem tesz említést Jézusról, a hit nehézségeiről, az egész gyülekezetről csak olyan szociálpszichológiai viszonylatban beszél, ami arra enged következtetni, hogy soha nem volt hívő. Ez ellentmondásosnak tűnhet tekintetbe véve, hogy itta az ezen kör által propagált könyv szavait, de ez is azt bizonyítja számomra, hogy a hit szabályrendszerének híján az ellaposodik, s csak az ultrakonzervatív attitűd marad hátra. Kérdés, hogy ezek után miért pont a republikánus szónoklat volt az utolsó csepp a pohárban, s itt jön képbe, hogy habár nem vonom kétségbe Brashers beszámolóját, legalább részben aktuálpolitikai lejáratás lehetett a célja, vagy csak tudta, hogy a Huffpost értékelni fogja, ezért domborította ki ezt a részletet. Az a verdiktem, hogy ezen tényezők összessége vezethette arra, hogy a szüzesség megtartását egészében vesse meg, ne pedig csak az annak megtartására irányuló szélsőséges metódusokat, mindezt pedig csak fokozza a szex boszorkány. Ha katolikus lenne, akkor meggyőződésből akarta volna házasságig megtartani a szüzességét, ami kiváltképpen a mai világban rettenetesen nehéz, de nem alakult volna ki benne mentális block, s nem esett volna egyik szélsőségből a másikba.
Források: nytimes.com, huffpost.com
