(Elmélkedések a Tridenti Szentmiséről – 7.)
Liturgikus szakemberek sokasága írt könyvtárnyi anyagot a szentmise magyarázatával. Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy az előző részekkel ellentétben ne fektessek hangsúlyt a szent szövegek magyarázatára, hanem a szentmisét bemutató pap vallomását vessem papírra.
***
Lelkem gótikus katedrálisa készen áll, de még csak egy épület, amely kövekből, piktúrákból, arany és ezüst tárgyakból létesült emberi alkotás.
Mitől lesz templom egy épület? Azt válaszolhatnánk erre, hogy amikor a püspök megkeni szent krizmával 12 helyen a falakat, amikor az oltárban elhelyezi a vértanú-ereklyét, majd szintén krizmával keni meg az oltárlapot és 5 helyen tömjént éget rajta.
Nem! Akkor lesz az emberi alkotás Isten háza és a mennyország kapuja, amikor Krisztus áldozata jelenvalóvá lesz e helyen, amikor az Ő szent vére csordul rá az oltárra, amikor 5 szent sebe, állandóan égő tömjén illataként száll engesztelésül Atyja trónja elé.
Akkor lesz templom, ha egy akármilyen egyszerű kis pap odalép az oltárhoz és ráhelyezi a Golgota áldozatát.
A szentmise-elmélkedésekben eljutottunk arra a pontra, amikor bele kell kapaszkodni a pap miseruhájába – miként az asszisztencia teszi az Úrfelmutatáskor – s így vele együtt érinteni Üdvözítőnk Szent Testét és Vérét, mely életünk és üdvösségünk.
Amikor kisministránsként először tehettem meg ezt a „belekapaszkodást” – fél kézzel a legfelső oltárlépcsőre támaszkodva, alig-alig elérve hitoktatóm miseruháját – nos, akkortól számítom papi hivatásom létrejöttét. Nem én érintettem a miseruhát, hanem az oltáron jelenlévő Krisztus érintett engem. S bár engem már a novus ordo-ban szenteltek pappá, az a megmagyarázhatatlan érintés velem volt mindig.
A szentelésemkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy az utolsó vacsorán Jézus keblére hajló ifjú és szeretett tanítvány, Szent János nyomdokain minden szentmisémben az Úr keblére kell hajtani a fejem, és kihallgatni Szent Szíve dobbanását – csak úgy léphetek ki a hétköznapokba, csak úgy vihetek magammal miseruhámba kapaszkodókat az Úr elé.
Kérdezhetné most a kedves olvasó: mit érzek olyankor, amikor kimondom az átváltoztatás szavait? Ne botránkozzék meg: nem tudom… (leírni semmiképpen). Úgy hiszem azért van ez, mert akkor – gyarló emberségem ellenére – nem én beszélek, hiszen a papszentelésben Krisztus arra foglalt le, hogy Ő legyek ezekben a pillanatokban. Sok zagyvaságot beszélő, rekedtes hangom, a köznapokban bűnben koszossá váló kezem itt, ezen a ponton Jézus szelíd hangja és szögekkel sebzett keze. Már nem az én öreg és beteg szívem pumpálja a vért, hanem az Ő kebléből kihallgatott Isteni Szív.
Le lehetne ezt írni, amikor két világ a látható, teremtett, s bizony megrontott világ és a tiszta teljesség, az isteni világ találkozik bennem, és csakis annak vagyok tagja ezekben a pillanatokban? Ha megrendüléssel készül az ember a misére, ha hálaadásában a megérintettség adja ajkára a zsoltár imádságot, akkor valami botladozó emberi szó próbálkozhat az érzés megfogalmazására, de ez méltatlan dolog lenne.
Feltennék egy meglepő kérdést: kell itt érzésekről beszélni? A hétköznapokban megjelenő – az események nyomán fellépő – érzések azt tükrözik, hogy valamilyen viszonyban vagyok önmagammal. Azzal az önmagammal, akit személyesen az isteni közbeavatkozás teremtett meg, miközben fizikai valóm létrejött a foganásban. Az az „én” az idők folyamán hordozza (nagy-nagy teherként) az emberi természet bűnben való megromlását.
Ezért nem lehet érzés, mert a pap ezekben a pillanatokban, azzá a romlatlan „én”-né válik, akiben ott van a Teremtő minden kegyelmes szándéka. Az az „én” nem kell, hogy reflektáljon evilági létezésére, mert nem evilág része, hanem az örökkévalóságé – a teljes én, akit megszólított az Isten.
Mind a papban, mind a szentmisén résztvevő hívőben egyetlen érzés kaphat helyet – amelyet a szentmise elbocsátó szavainak eredeti értelme kifejez – „Ite (menjetek), missa est (küldetéstek van)” – vigyétek az örökkévalóságot, hogy megszentelje a romlott világot. Mert az örökkévalóság bennetek van az Általam adott érintésben – Jézus szavával élve.
A misekönyv piros betűvel nyomtatott szabályai, az asszisztencia szépen megkoreografált mozdulatai, a tömjénillat, a gregorián dallamok nem érzések, hanem szárnyak, melyek kiragadnak evilág romlottságából, önmagam romlottáságból, és az örökkévalóság megérintettjévé tesznek.
***
Beteljesedett… – kimondtam hát a legszentebb és legértékesebb szavakat, amely valaha elhangozhatott a „legyen” teremtő szava után. A szívemnek kell tiszta gyolcskendőnek lenni, amely az Áldozatot őrzi; a kezemnek kell Grál-serlegnek lenni, amely az életadó Szent Vért őrzi. Az oltárlépcsőre felbotorkáló lábam járjon elöl azok számára, akik belekapaszkodnak érintettségem miseruhájába. A keresztre szegezett kezem adjon megszentelő áldást. A hivatás szentségétől átdöfött szívem továbbítsa az isteni élet vérét a rámbízottak reményteli örök életéhez.
***
Kedves Olvasó!
Még több részt terveztem – egy kicsit tudóskodásnak tekinthető magyarázatokkal – de úgy vélem, hogy ebben a néhány sorban minden elmondtam amit szerettem volna.
Nincs más hátra, mint a középkor egyik nagy francia királyával felkiáltani, midőn koronázására érkezett a Reims-i katedrálisba – s bizonyára magasztos érzések viharzottak lelkében a sok ezer gyertya, a csodálatos csúcsívek, az aranyba öltözött papság láttán, a szárnyaló gregorián dallamok hallatán – „ez itt a mennyország?” „Még nem” – felelte a koronázó püspök – „ez csak az előképe”.
***
S ha „homályosan, tükörképben” látom is (vagy akár érzem is) saját lelki gótikus katedrálisomat, tegyem mennyországgá az érintettség által, amelyet személyesen kaptam Krisztustól a szentmise pillanataiban.
Zöldinges.net – Pater Anonymus
