Nemrég jelent meg Simon Gábor atya legújabb videója, melyben sajnos felülve a most divatos tendenciáknak, sikerült egy egészségeset nyilasoznia. A kérdéses részben röviden megemlékezik Mindszenty bíboros hungaristákkal szembeni kiállásáról.
Mindenképpen szeretnénk leszögezni, hogy a jelenkori hungarista közösség teljes mellszélességgel kiáll a hagyományhű katolikusság érdekeiért, tagjaink régi rítusú szentmisékre járnak, részt vesznek a szent X. Piusz Papi Testvérület közösségi életében is. Emellett érdeklődve figyeljük Simon Gábor atya online tevékenységét is, azt támogatjuk és elismerjük. Mindezek ellenére megszólítottnak érezzük magunkat, így nemzettestvéri szeretettől vezérelve szeretnénk eloszlatni a homályt ebben a kérdésben. Ez a rendkívül részletes tanulmány a kitartás.hu hasábjain jelent meg 2011-ben. Ajánljuk szeretettel nem csak a megszólítottnak, hanem minden érdeklődő olvasónak.
*
A cikk négy részből épül fel: 1. áttekintő vázlatot adunk a Horthy-korszak általános szélsőjobboldaliságának gyökereiről; 2. a fasizmus, nemzetiszocializmus és „nyilasság” 1930-as évekbeli hazai adaptációját és a kereszténységhez való viszonyalatát vizsgáljuk; 3. ezután a hungarizmusnak a kereszténységhez való viszonyát tisztázzuk; valamint ezekhez kapcsolódóan 4. Mindszentynek a helyzetét és szerepét a hungarista hatalomátvétel és országmentés időszakában.
1. A Horthy-korszak általános szélsőjobboldalának gyökerei
A Horthy-korszak maga mint ellenforradalom egy kvázi „szélsőjobboldali” irányzatként indult, amennyiben a „szegedi gondolat” mint keresztény, nemzeti és szociális gondolat szembeállt mind az 1867 utáni és 1918-ban kiteljesedő liberalizmussal és az 1919-ben kiteljesedő bolsevizmussal.
A bethleni konszolidáció előtti ellenforradalom szellemi elődeként a késő-dualizmus konzervatív (keresztény, nemzeti és szociális) ellenzékét jelölte meg, elsősorban a Katholikus Néppártot és a Keresztényszocialista Néppártot. A Katholikus Néppárt megalakulásakor jelentette be Istóczy Győző hivatalosan az Országos Antiszemita Párt megszűnését, mondván, hogy az ő általa megkezdett szabadságharc ennek a pártnak a zászlaja alatt folyik tovább.
Az 1919-es ellenforradalom három kezdeti központtal bírt. Az első a bécsi Antibolsevista Comité (ABC) illetőleg az ebből kialakult gráci parancsnokság, illetve dunántúli parancsnokság. Jelentős alakja volt ennek báró Lehár Antal, Szmercsányi György, őrgróf Pallavicini György és Ostenburg-Morawek Gyula (különítményének tagja volt Kovarcz Emil). Ezt az irányzatot támogatta maga Pehm (Mindszenty) József is, mivel ez az irányzat teljes mértékben a közjogi szukcesszionális legitimizmust, más néven karlizmust képviselte. A budapesti központ mérsékeltebb, többségében liberálkonzervatív elemekkel alakult, akik között a közjogi legitimisták és a szabadkirályválasztók vegyesen voltak megtalálhatók. A román bevonulás után kormányt alakító Friedrich István vezette „Fehér Ház Bajtársi Egyesület” alkotta a budapesti központ radikálisabb szárnyát, olyan emberekkel, mint a későbbi nyilas Csilléry András. József Ágost főherceg mint „homo regius” – kényszerű lemondatásáig – is támogatta ezt a csoportot. A harmadik központ az Aradon, majd Szegeden francia védnökség alatt megalakult ellenforradalmi kormány és a Horthy Miklós fővezérsége alatt fölálló Nemzeti Hadsereg köré szerveződött. Ez utóbbi állománya többségében szabadkirályválasztó közjogi alapon állókból tevődött össze.
Az Entente eredetileg azt akarta, hogy Magyarország az 1918-as, köztársasági alapra térjen vissza. Ezzel szemben az ellenforradalom mindezt elutasította, és teljes közjogi restaurációt akart, megoszlás csupán a karlisták és a szabadkirályválasztók között volt. A karlisták a Dunántúlon, a katolikus főpapság, a városi katolikus „dzsentri” és a katolikus parasztság körében voltak túlsúlyban. A szabadkirályválasztók „a Dunán innen” voltak túlsúlyban illetőleg a protestáns elitben és kisgazda rétegben.
Fölmerült több név kormányzóként, többek között a szabadkirályválasztó Gömbös Gyula, a közjogilag ingadozó Prohászka Ottokár és a legitimista Apponyi Albert neve. Horthy angol orientációja révén elnyerte az Entente támogatását és (többek által vitatott módon) a nemzetgyűlési többség bizalmát. Így 1920. március 1-én mint kormányzó megkezdte negyedszázados közjogi főségét. Az Entente az anglomán Horthytól két dolgot kért: 1. akadályozza meg IV. Károly király esetleges restaurációs kísérletét; 2. vessen véget a fehérterrornak, azaz számolja föl a „szegedi gondolat” tényleges követelőit. Horthy Miklós az Orbán-féle piros-fehér-zöldre mázolt „fülkeforradalomhoz” hasonlóan kiegyezett a zsidó nagytőkével, a nagybirtokos arisztokráciával, az egyébként legitimista többségű katolikus főpapsággal. Parlamenti látszat-ellenzékiséget biztosított a zömmel protestáns kisgazdáknak, a szociáldemokratáknak, polgári liberálisoknak, és a katolikus keresztény-konzervatívoknak. Beindult a „Legyen úgy, mint régen volt”, és mindenért kizárólag Trianont kezdték vádolni… A tényleges nemzeti ellenzék, akik a „szegedi gondolat” következetes keresztülvitelét óhajtották, és Trianon mellett a „kohnszolidációt” is hibáztatták, kiszoríttattak. Az Ébredő Magyarok Egyesületében (ÉME) mondta keserűen erről az árulásról Prohászka Ottokár püspök, a hungarizmus apostola: „keresztény kurzus, kereszténység és keresztények nélkül”. A Bangha Béla által 1920-ban még nagy reményekkel vizionált „keresztény, nemzeti és szociális” ellenforradalom végül elárultatott.
A Horthy-rendszer parlamenti ketrecen kívüli ellenzékéhez a konszolidáció után két jobboldali tömörülés tartozott: a szabadkirályválasztó Gömbös köré csoportosuló „fajvédők”, és az első, nevükben „fascista” klubok, csoportok, melyek közjogi legitimizmusa – a gyermekként liberalizmussal még el nem hülyített örökös királyt, II. Ottót támogatva – olasz mintára akart változást. E szerint II. Ottó hazahozatalával az ellenforradalmat eláruló Horthyt és a hatalmát támogató „konszolidált” klikkeket elsöprik egy „Marcia su Budapest”-tel, és az olasz „Viktor Emánuel-Mussolini” modell szerint berendezett államot hoznak létre. Mindszenty – követve főpásztorait – a parlamenti ketrecen belüli liberálkonzervatív legitimista ellenzéket támogatta. Közjogi legitimizmusa prédikációin és írásain kívül abban is megnyilvánult, hogy március 15-én gyásznapot hirdetett, köznapi misét tartott az elrendelt ünnepi mise helyett a kormányzó névnapján. Mindszenty így a hagyományos, ókonzervatív, részleges keresztényszociális elemekkel kiegészített keresztény politikát támogatta, azonban ez nem kizárólagos szelete volt a ténylegesen hárompólusúnak tekinthető keresztény közéletiségnek. Abszurd állítás az is, hogy az olasz fasizmus hatalomra jutásától kezdve szembeszállt Mindszenty a „keresztény értékékek védelmében” az 1920-as évek hazai legitimista fasizmusával. Semmilyen keresztény értéket nem kérdőjeleztek meg ezek az irányzatok, ők az angolszász liberálkonzervativizmust tartották összeegyeztethetetlennek az egyébként autoriter, sőt totalitárius felépítésű Katolikus Egyházzal. A korábbi szabadkőműves, polgáriasan liberálkonzervatív ifj. Andrássy Gyula a legitimisták angolszász orientációjú (főnemesi) szárnyát vezette, Mindszenty ehhez húzott. Bár a cikk témája nem ez, de nem árt megjegyezni, hogy bár az olasz fasizmus antiklerikális gyökerekkel is bírt (a XIX. századi olasz nacionalizmus révén), mégis XI. Piusz pápa 1929-ben joggal mondhatta: „Mussolini visszaadta Olaszországot Istennek, és Istent Olaszországnak”. A pápa konstruktív kritikát gyakorolt az olasz rendszer fölött (a szubszidiaritás hiányára hivatkozva) 1931-ben, de végül megtörtént a kiegyezés helyreállítása. A kötelező egyházi esküvőt bevezették, a feszületeket visszahelyeztették az iskolákba, bevezették a kötelező hittant, valamint a parancsolt egyházi ünnepek munkaszüneti napok lettek. A két háború közötti világméretű katolikus felvirágzás nem jöhetett volna létre a szuverén pápai állam helyreállítása nélkül, az eredetében antikelrikális olasz nacionalizmusnak és olasz királyságnak a fasizmus által a katolikus állásponthoz való közelítése nélkül.
2. A keresztény politika alakváltozásai az 1930-as években
A Károlyi Gyula vezette kormány idején (1931-32) reformtörekvések indultak meg a Keresztény Gazdasági és Szociális Párton belül, elsődlegesen az ekkor napvilágot látott Quadragesimo anno kezdetű enciklika nyomán. Azonban a bársonyszékbe belesimult „konstruktív ellenzékiségben” elsikkadt ennek keresztülvitele. Bár a KGSZP konzervatív túlsúlya (megtámogatva a Tobler János vezette Keresztényszocialista Dolgozók Pártcsoportja által) Gömbös Gyula kormányzata alatt szembefordult az autoriter rendszerre való törekvéssel, mégsem tudta megakadályozni a Griger Miklós vezette Nemzeti Legitimista Néppárt kiválását, melynek „szociális népkirályság” jelszava lényegében a keresztényszociális eszmeiség és a közjogi legitimizmus sajátos szintézisére való törekvéseként jelentkezett. Az 1935. évi országgyűlési választásokon a KGSZP 14 mandátumnyira zsugorodott képviselőcsoportja mellett a Nemzeti Legitimista Néppárt és a Keresztény Ellenzék csupán 1-1 képviselőhelyet szerzett. Gömbös halála után Ernszt Sándor abban reménykedett, hogy a NEP, az 1930-ban újraszerveződött kisgazdák (FKGP) és a KGSZP részvételével nagykoalíció alakul. A Darányi-kormány megalakulása után azonban bejelentette Ernszt, hogy továbbra is a „konstruktív ellenzékiség” álláspontján marad pártja.
A választási kudarc és a nagykoalíció meghiúsulása után a kereszténypárti ellenzék összefogására történt kísérlet. Ennek eredményeképp a Nemzeti Legitimista Néppárt (Griger), a Keresztény Ellenzék (Friedrich), a KGSZP (Zichy-Ernszt) és végül a KKP (Csilléry András) fúziójával létrejött az Egyesült Keresztény Párt (EKP), mely alcímében a Keresztény Gazdasági és Szociális Néppárt elnevezést használta. A pártnak két szakítópróbát kellett kiállnia rögtön megalakulása után: a Kékkeresztes Mozgalom elindulását, és – legitimistaként – kormányzói jogkör kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatot. A kékkeresztesség a Wolff halála után a KKP-ban (így az EKP budapesti szervezeteiben) túlsúlyba jutó fiatalos, radikális, Bangha eszméin nevelkedett értelmiségiektől indult ki. Szerintük a Quadragesimo anno alapján hivatásrendi, autoriter, nemzeti és keresztényszociális rendszert kell kiépíteni, aminek képviseletére a KGSZP elöregedett és a néptől elidegenedett vezérkara képtelen. A mozgalom még januárban, tehát az EKP hivatalos megalakulása előtt bontott zászlót, Csilléry András és Közi-Horváth József országos AC titkár támogatásával, vitéz Csík László olimpikon vezetésével. Sokáig a KKP ifjúsági mozgalmaként értelmezték azt az „öregek”, de később elhatárolódtak tőle. Az EKP-ban csalódott, energikus és társadalmi reformokra nyitott csoport zöme a „vigadói egységfronthoz” csatlakozott, amelyben a gróf Pálffy Fidél, gróf Festetich Sándor, Salló János, Szálasi Ferenc és Marton Béla vezette szerveződések is részt vettek. Az EKP 1939-es választási vereségéhez (4 képviselő) a megújulásra való képtelensége, a Gömbös-kormány óta folytatott teoretikus alkotmányvédelme, és mozgalmiságtól való idegenkedése is hozzájárult. Teleki ezért a nyilasokkal szembeni társadalmi fellépés lehetőségét nem az életidegen EKP-val való szövetségben, hanem az ekkora már megerősödött katolikus hivatásrendi mozgalmakkal való összefogásban látta.
A keresztény párt szétesése világosan megmutatta azokat a folyamatokat, amelyek már az évtized elején megindultak. Lényegében véve három irányzat markáns elkülönülését kell látnunk: a konzervatívokét, a kereszténydemokratákét, és a hivatásrendiség pártján állókét. A konzervatívok szemben álltak mind 1918/19 örököseivel, mind a jobboldali radikalizmus épp aktuális megjelenési formáival. Belpolitikailag legitimisták, nagybirtokpártiak, míg külpolitikailag a szentistváni gondolat alapján megvalósuló területi revízió hívei. Szemben álltak a determinista osztály- és fajelméletekkel. A kereszténydemokraták irányzata egyrészt a régi múltra visszatekintő keresztényszocialista szakaszervezeteket, másrészt a francia neokatolikus vonal felé igazodó, Balla Borisz és Mihelics Vid nevével fémjelzett fiatal katolikus értelmiségiek körét foglalta magába, akik 1918/19 örököseitől nem zárkóztak el radikálisan. A hivatásrendiséget támogatók nem alkottak egységes arcvonalat, hanem részben a pártpolitikától elszigetelten, részben a Teleki-kormányt támogatva, részben a szélsőjobboldali mozgalmakhoz kapcsolódva próbálták megvalósítani reformelképzeléseiket.
Nyisztor Zoltán – Bangha Béla jobbkeze – már az 1936-os karácsonyi cikkében figyelmeztetett, hogyha a keresztény párt radikálisan meg nem újul, akkor a nyilasok fogják átvenni a helyét. Ő maga több nemzetiszocialista szervezet vezetőjével tárgyalt, és 1937-ben levelet intézett Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, amiben arra kérte, támogassa abban, hogy a – szerinte csak külsőségeiben – nemzetiszocialista (azaz hitlerista) nyilasmozgalmat a keresztény társadalmi tanítás által megreformálják. Kifejtette Nyisztor, hogy egykori keresztényszocialisták tömege csatlakozott a nyilasokhoz. Ezt az országosan először titkos 1939-es választások eredményei is megerősítették. Az EKP-ból 1938-ban disszidált Maróthy-Meizler Károly és Tauffer Gábor a Keresztény Nemzetiszocialista Front képviselőjeként jutottak mandátumhoz. A hungarista Nyilaskeresztes Párt képviselője lett Abonyi Ferenc vasúti segédtiszt, a Keresztényszocialista Villamos- és HÉV-alkalmazottak Szövetségének alapító tagja és alelnöke, valamint Wirth Károly nyomdai gépmester, aki a Keresztényszocialista Grafikai Munkások Egyesületének alelnöke volt. Wirth 1938-ban csatlakozott Szálasihoz, aki a munkásszervezés országos vezetőjének nevezte ki. Az a „csáklyás” magatartás, amit az EKP valamint elődpártjai a Gömbös- és az Imrédy-kormány megújítási politikája ellen viseltek vezetett ahhoz, hogy a különböző nyilaspártok táborába hajtották az egykor a konszolidáció által megtorpant, Bangha-féle rekonstruktív keresztény világnézet számos hívét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a nyilaspártokon kívül gyakorlatilag csak a protestáns kisparasztságra épülő FKGP maradt talpon 1939-ben.
3. Nemzetiszocializmus, hungarizmus, kereszténység
Péterfy-Nagy László szerint a „hungarizmus nem egyeztethető össze az istenhittel”. Bácsfi Boglár Diána ezoterizmusa biztosan nem. Egy olyan feminin alkat, aki mindig nőket követve „tér meg” (így lett bácsfista, anarcho-kommunista, majd bemerítkezett), nem is vehető ilyen kijelentések terén komolyan. Ezért ez a kijelentése is tudatos csúsztatásként, vagy megfeleléskényszerként értelmezhető csupán.
Első fontos pont a nemzetiszocializmus és a kereszténység általános viszonyának tisztázása.
Ezután tisztázandó a nemzetiszocializmus és a kereszténység fogalma. A hungarizmus (mint a nemzetiszocialista korszellem magyar gyakorlata) a „nemzetiszocializmus” alatt egy sajátos, létviszonybeli ellentétek (kollektivizmus-individualizmus, anyag-szellem, test-lélek, nacionalizmus-szocializmus) életösszhangjára épülő világnézetet ért, amelynek különböző megtestesülései vannak, három alaptípus szerint.
Kereszténység alatt azt a „legkisebb közös többszöröst” értendő, ami a kereszténység lényegét adja, s amiben az ún. „történelmi” keresztény közösségek mind megegyeznek:
a) A sugalmazott Szentírás alapján lévő üdvtörténet megvallását. (Előkészítési idő a zsidó nép keretében => Isten megtestesülése és az emberi nem megváltása a keresztáldozat által => a zsidó nép mint üdvrendi hordközösség elvetése a megígért Megváltó elvetése miatt => a keresztény közösség – egyház – mint minden ember számára alapított, végső üdvrendi közösség, amibe a keresztség szentségével lép be az ember.)
b) Ennek megfelelő megvallását Istennek mint Szentháromságos Egységnek; a második isteni Személy megtestesülését és megváltó húsvéti áldozatát; a keresztség szentségének elismerését.
c) Az előbb felsoroltakat a történelmi ókeleti, keleti keresztény közösségek; a történelmi nyugati protestáns közösségek; és a katolikusság is vallja.
d) A krisztusi erkölcs alapján levonható, a keresztények körében általánosan igaznak tartott, tételes (pozitív) erkölcsi tézisek alapján való politizálást. A társadalomerkölcs (szociáletika) krisztusi alapon történő kezelését.
A nemzeteknek három történeti sorsformáló tényezője van: a népiség (népfajiság), a térség (ország), és az államszerkezet. A „népiség” (népfajiság) alatt egy sajátos karakterrel bíró közösséget érthetünk, amelyet szellemi kultúrája, és a vérségi átöröklés által meghatározott, általánosan az egyedeire jellemző anyagi testisége egymást kölcsönösen feltételezve alakít ki. A „térség” (ország) a sajátos földrajzi jellemzők (klimatikus, tájrajzi és nyersanyag, valamint közlekedésföldrajzi) összességét jelenti, ami egy nemzet karakterének kialakításában szerepet játszik. Az államszerkezet alatt egy jogi, bürokratikus keretet érthetünk, amely meghatározza a kormányzás alakját és módját.
Az itáliai gyökerű fasizmus az állam elsődlegességét hirdeti a nemzet kialakításában. A német gyökerű hitlerizmus a népiség elsődlegességét hirdeti a nemzet kialakításában. A magyar gyökerű hungarizmus a térség elsődlegességét hirdeti a nemzet kialakításában.
Az életösszhangot kialakító ideológiák heterogén gyökerűek voltak ugyan, és már egy szekularizált világban léptek föl, mégis érték-rehabilitációt hirdettek. Ezért mondták azt a legjelentősebb, e rendszerekkel kapcsolatban építő kritikát gyakorló jobboldali konzervatív gondolkodók, hogy a kereszténység társadalometikai alapelvei a legjobban e rendszerekhez illeszthetőek (szemben a „keleti-ázsiai” bolsevista és „nyugati-atlantista” liberális társadalmi rendszerekkel).
A fő nézeteltérés az ún. „faji gondolat” kérdésköre körül alakult ki, és gyakorlatilag ehhez kapcsolódik az ún. „újpogányság” kérdése is. Ennek megértéséhez egy nagyobb szellemtörténeti ívet kell fölvázolnunk, s ehhez segítségül hívjuk a témában Mindszentynél ezerszer tájékozottabb Nyéki (Klemm) Kálmánt, aki a Központi Szemináriumban az Alapvető Hittan tanszékének vezetője volt 1941-től. Ebben az évben tette közzé „Vallás és faj” c. munkáját, amelyet a katolikus „finom megkülönböztetés” (distinctio subtilis) jellemez. Az újkor hajnalától kezdve a reneszánsz platonizmus, majd a protestáns (lutheri, kálvini) emberkép hatására (amely tovább élt a descartes-i kartezianizmusban is) a test és lélek viszonyáról egy szélsőséges dualista modell alakult ki. Ez volt a testellenesség és a liberalizmus hamis dogmájának is az alapja: mivel minden emberben azonos lélek lakik testi átöröklésétől függetlenül, ezért neveléssel bármi elérhető. Ennek ellenhatásaként jöttek létre a XIX. században a különböző materálmonista emberképek és azok kilengése, részben természettudományos felfedezések következtében. Ekkor fejlődött ki a testkultusz, a naturalizmus is. Ez forrása volt mind a marxista materiálmonista emberképnek, mind a faji determinisztikus elméleteknek. Ennek a kilengésnek volt az eredménye a szélsőségesen determinisztikus fajelméletek megjelenése. A „Mit brenneder Sorge” enciklikában ezt ítélte el a pápa, és nem magát a hülémorfisztikus megalapozottságú fajelméletet. Az enciklika a „nemzetiszocializmus” szót sehol sem használja! Ebben szerepet játszott Alois Hudal püspök könyve is (Grundlagen des Nationalsozialismus), ahol ágostoni perspektívával látta – mint egykor a nagy egyházatya a pogány Római Birodalomban – a keresztény újjászületés lehetőségét a nemzetiszocializmus által, feltéve, ha „gyermekbetegségeiből” kigyógyítást nyer.
Mit tanít a két szélsőséges állásponttal szemben a kereszténység? Azt, amit világosan leírt Schütz Antal a „Charakterologia és aristotelesi metafizika” c. munkájában. Vagy amit leírt Kecskés Pál az „A modern lélektan és a skolasztika” c. munkájában, vagy amit Nyéki (Klemm) Kálmán két művében is leírt. Ők nem a gyereket öntötték ki a fürdővízzel hisztérikus primitív és emocionatív érvképtelenségben. A faji kérdés hibás értelmezéseinek helyretétele, valamint a faji probléma megoldása és integrálása egyedül a valós keresztény antropológia fényében lehetséges, amely teljes összhangban van a hungarista emberképpel. Az ember test és lélek állagi (szubsztanciális) egységét képezi, ahol a lélek az állagadó alak. Így a fiziognómiai, karakterológiai különbségek egyben lelki különbségek is. Az egységes emberi nemen belül nemcsak különböző egyedek, hanem specifikus jellegű karakterrel bíró rasszok és népfajok is vannak, amelyek egyes egyedeire (a kivételek csak erősítik a szabályt) is jellemzőek e karakterek. Az emberre, mint testi lényre általános nembeli (genus proximum), sajátos faji (differentia specifica) és egyedi (individuum) tulajdonságok is jellemzőek. Ezt az Angyali Doktor, Aquinói Szent Tamás is megerősíti:
A lélek nem általában van szabva a testhez, hanem kifejezetten ehhez a testhez, ennek a testnek sajátos diszpozícióihoz és adottságaihoz. (Quaest. disp. de spir. Creat. A 9 ad 4)
Mivel minden lélek egy meghatározott testhez van rendelve és szabva már eredetében, vagyis teremtésének pillanatában, azért sajátos vonásainak a test sajátosságaival teljes összhangban kell lenniük.
Mennél jobban van a test diszponálva, annál jobb lélekben részesül.
Quanto corpus est melius dispositum, tanto meliorem sortitur animam. (STh I 85 a 7)
A gyermekek hasonlítanak szüleikhez lelki téren is. (II. C. G. 81)
A jó testalkatnak következménye a lélek nemessége, mivel minden forma hozzá van mérve anyagához. Ad bonam autem complexionem corporis sequitur nobilitas animae, quia omnis forma est proportionata suae materiae. (Liber II de anima, lectio 19)
Miért nem egyforma a rendetlen kívánság mindenkiben?
„Mikor föloldódott az eredeti igazság köteléke, mely mindenkiben egyforma, elszabadult az addig lekötött természet, mely már nem egyforma mindenkiben, hanem a test belső alkata szerint különböző.” (A. Szent Tamás)
A hülémorfisztikus antropológia igazságát, mely a determinisztikus materializmus és az indeterminisztikus idealizmus csapdáit kikerüli, megerősítik a legújabb kognitív és genetikai kutatások is. Ezt igazolják vissza, szemben az emberek szélsőséges egyenlősdiségét és individualizmusát hirdető liberális dogmákkal. Mivel egy nép sajátos karakterének „conditio sine qua non”-ja a népteste, így meghatározza annak jellemét, mentalitását. Ezért a faji népvédelem bizonyos etikai normák megtartásával nem ellentétes a keresztény világszemlélettel.
Az újpogányság kérdése szintén egy szerteágazó probléma. A XIX. századi felvilágosodás szerint Isten nem képes kinyilatkoztatni, így természetfeletti megismerés lehetetlen. Ezért csupán tisztán természetes istenismeret (theologia naturalis) lehetséges. A különböző vallások lényegazonosak, az eltérések közöttük egyedül az emberi kifejezések különbségéből adódnak. Ezt erősítette meg a kanti ismeretelméleti agnoszticizmus, a vallásnak csupán pragmatikus jelleget tulajdonító áramlat. Rousseau naturalizmusa szerint az embernek tisztán természetes hajlamai szerint kell kialakítania vallásosságát. Ha ez így van, a kereszténység is csupán természetes képződmény, nem Isten természetfeletti kinyilatkoztatása, egy vallás a sok közül. Itt jött be a felvilágosult liberális zsidóság „jézusozása”, hogy jaj, hát ő ideális reformzsidó volt csupán, de tisztán természetes ember. Azt hitték, hogy ettől a Rotschildok, Warburgok által uralt kapitalista rabszolgabirodalmukban majd az elhülyített keresztény tömegek szent tehénként fognak tekinteni a zsidókra. Épp ellenkező hatást értek el. Ha nincs természetfeletti kinyilatkoztatás és vallás, akkor Jézus emberi természete szerint nem lehet zsidó, vagy el kell vetni akkor a kereszténységet! Az újpogányság oka a felvilágosodásban és egy hamis zsidó mesterkedésben rejlik. Ezért mondta azt Szálasi: „Nálunk újpogányság nincs, s újpogányság is csak azért lehet, mert van újfarizeizmus!” A keresztény igazhit megvallása szerint Jézus Krisztus egy, méghozzá isteni Személy, aki emberi természetet (és nem személyt!) vett föl. Aquinói Szent Tamás nyomán pedig tudjuk: „Gratia divina non destruit naturam humanam, sed supponit et perficit eam”. (Az isteni kegyelem nem roncsolja le az emberi természetet, hanem föltételezi azt és tökéletesíti.) Ezért az emberi természetet, így a faji jelleget nem semmisíti meg a kereszténység, hanem a kegyelem fényébe öltözteti, ahogy történt a középkori Európában, ahol a germánság a pogánysághoz képest hatalmas virágzást könyvelhetett el.
Itt érkeztünk el a hungarizmus kérdéséhez. Szálasi a német hitlerista rendszerben elsődlegesen azt kritizálta, hogy alapvetően egy válaszreakciós program és nem minden szempontból koherens ideológia. Ennek tudhatók be eklektikus jellegei fontos (akár faji, akár vallási) kérdésekben is. Ennyiben tekintette Szálasi a saját hungarizmusát magasabbnak a német nemzetiszocialista gyakorlattól. Három pontot kritizált konkrétan: a) az erkölcsi alap tekintetében a megjelenő újpogányságot (elsősorban Rosenbergre tekintettel); b) a szellemi alap tekintetében a konnacionalizmussal össze nem egyeztethető imperialisztikus tendenciákat; c) az anyagi alap tekintetében a szociálnacionálé nem teljes kiépülését. Ezért mondta azt Szálasi 1944. augusztus 20-án Veesenmayer előtt, hogy „a nemzetiszocialista rendszer Németországnak eddig kétféle embert nevelt Európában; vagy partizánokat vagy pedig a német hatalom előtti hasoncsúszókat; a harmadikat, mely őszintén és becsületesen, félreérthetetlenül és egyértelműen akarta és akarja szolgálni az igazi Európa-Közösséget, eddig mindig elutasította.”
Mielőtt Mindszenty totális árnyékbokszolására és obskúrus magatartására kitérnék, olyan papokat idéznék, akik Szálasival személyesen találkoztak is, és beszéltek is, nem pedig kígyót-békát hazudtak róla. Ifj. Tompó László nemzettestvér tárcáját idézném először, ahol Bangha Béla legközelebbi harcostársa, Nyisztor Zoltán atya ír Szálasiról:
A huszadik század első felének magyar szellemi és politikai életének kulisszatitkaiba bevezető, ezért kortörténeti emlékiratként is kiváló két vallomáskötetéből idézünk. Az egyikben (Vallomás magamról és kortársaimról, 1969) leírja Szálasival való személyes (1935) találkozásának tapasztalatát:
„Hosszasan elbeszélgettem vele, hogy mélyebben belelássak a lelkületébe, s meg kellett állapítanom, hogy egy nemes lelkű és tiszta szándékú férfiúval állok szemben, akit nem valami hóbort vagy becsvágy, hanem az abban az időben százezrek által érzett hazafias aggodalom vezetett a nemzet jövőjéért.”
A másikban (Ami a vallomásból kimaradt, 1971) szintén megemlékezik személyéről és politikájáról, egyben tanulságos adalékkal szolgálva életrajzához:
„Minden jel arra mutatott, hogy a Szálasi Ferenc által kezdeményezett Hungarista Mozgalom kezdi kitermelni az első öntudatos magyar munkásokat, akik a szocializmus mellett a hazafiságot és kereszténységet is egyformán tudták vállalni. Ilyenekkel lehetett találkozni a második világháború után a börtönökben s aztán szétszóródva, de öntudatosan összetartva, eszmevilágukért minden áldozatot meghozva az emigrációban.
Sulyok Dezső Szálasi mind erősebben terjedő mozgalmát gondolta megtorpedózhatni, ha Szálasi személyét állítja pellengérre. De mert Szálasi múltjában vagy jellemében a legkisebb foltot sem tudta felfedezni, a támadás nagyágyújának örmény eredetét szánta. A tyúkperekhez szokott kis vidéki fiskális alacsony értelmi nívója nyilatkozott meg. Még utólag is nevetséges elképzelni, hogy valaki ilyen váddal állhasson ki és tudjon visszhangot kelteni. Ezen a címen a magyar közéleti férfiak tekintélyes részét lehetett volna vádolni, mert idegen hangzású nevük és családi származásuk volt. De Sulyok támadása nem is a józan ész hiányán bukott meg, hanem mint egy sajtóperből kiderült, a felmutatott keresztlevélen, ami egy jámbor erzsébetvárosi örmény pap megtévesztésén alapuló csalási manőver volt. Örményül és nem magyarul állíttatták ki a keresztlevelet, s az örmény nyelvben a férfi neve mellé odateszik a „jan” szócskát, s így lett Szálasiból Szalasjan. Sulyok annak idején levelet írt nekem s felkért, hogy a Szálasi ellen indított harcában álljak melléje. Megvetően csak annyit válaszoltam, hogy csak tiszta fegyverekkel szoktam harcolni!”
Mint említettük, Nyisztor a hercegprímásnak is írt levelet, amiben világosan leírta, hogy minden formai és programbeli hasonlóság ellenére a Szálasi vezette mozgalomban semmiféle újpogányság nincs, sőt szemben a hivatalos „keresztény párt” képmutatásával, ez a párt valóban az Egyház társadalmi tanítását hirdeti és képviseli, hatására a proletártömegek rekrisztianizálása, és bolsevik-zsidó agitátorok kezéből való kikerülésük megkezdődött.
A püspökkar későbbi értekezletén fölmerült a kérdés, vajon szabad-e csatlakozni a híveknek nyilaspárthoz, mivel buzgó katolikusok kérdezték ezt. A határozat szerint nem tilthatók el ettől a hívek, és nem tilthatók el tagságuk miatt a szentségek felvételétől sem.
Péterffy Gedeon berncés tanár (az 1945/46-os fogsága alatt Szálasi gyóntatója) mondta, hogy nincs benne semmi bűn sem, amivel vádolják: nemzetéért büszkén és tisztán lép Isten trónja elé, vállalva a vértanúságot. Hász István tábori püspök mondta, hogy Szálasit egyszer szentté fogják avatni. Szigeti József, részben zsidó származású dominikánus atya, szociáletikával is foglalkozó kiváló tomista teológus mondta, hogy Szálasi hungarizmusa illeszkedett legjobban a keresztény társadalmi tanításhoz valamennyi XX. századi magyar politikai irányzat közül.
Fontos dokumentum e kérdésben Szálasi Ferenc és Angelo Rotta pápai nuncius 1944. október 21-ei találkozásának jegyzőkönyve. Pár rész ide kívánkozik, a teljesebb megértés végett:
„Rosenberggel, a nemzeti szocializmus nagy theoretikusával, ismételten vitái voltak a vallás nevelő hatásáról, aki e kérdésben más álláspontot foglal el, ő azonban, mivel Krisztus tanaiban teljes kielégülést talál, úgy véli, hogy a keresztény eszmét a nevelésnél mellőzni nem lehet. Ezért a Hungarizmus a nacionalista és szocialista nevelés elveit összhangba akarja hozni a kereszténység eszméjével, amiben eltér a német nemzeti szocializmustól. A miniszterelnök úr utal arra, hogy a Hungarista Mozgalmat általában pogánynak bélyegzik, bár nem tudja, hogy Magyarországon foglalkozott-e bárki is ezzel a problémával, hogy miként történjék a középiskolából kikerült ember vallási továbbnevelése; ma ugyanis a helyzet az, hogy 18 éves koruk után az emberek valláserkölcsi tanítása megszűnik és egészen a halálig többé senki nem foglalkozik rendszeresen velük. A hungarista országépítés egyik programjába tartozik ennek megoldása, amelyre vonatkozó tervet a mozgalom lelkésztestvérei, közöttük jezsuiták, dolgoztak ki.”
„A Hungarista Mozgalom nem kételkedik abban, hogy a legjobb oldalon harcol, mert ugyanazokon az eszméken alapuló világot akar felépíteni, mint aminőket a Pápa Őszentsége szeptember 1-én tartott beszédében kifejezésre juttatott. E beszédben elhangzott magasztos elvek azok az építőkockák, amelyekre a Hungarista Mozgalom is a magyar jövőt felépíteni kívánja.”
„A kormány nem kívánja a zsidókat elpusztítani, azonban a Magyar Nemzetet ettől az elemtől meg akarja szabadítani. A zsidók tehát Magyarország területén kívül, ha akarják, megtalálhatják boldogulásukat, Magyarország területén azonban nem.”
Erre válaszolt Verolino uditore:
„Elismeri azt, hogy az államnak joga van meghatározni azt, hogy kit fogad el állampolgárának vagy kiket zár ki abból.”
Ezután azt fejtegette, mégsem ért egyet a miniszterelnök úr álláspontjával. Szerinte asszimilációval, kikeresztelkedéssel ez a kérdés megoldható. Azonban elég fölütni egy cionista írást, az antiszemitizmussal nem vádolható Fejér Lajos vagy Werner Sombart műveit, avagy Szörényi Andor kiváló biblikus professzor írását, hogy lássuk, ritka kivételektől eltekintve az asszimiláció mindenhol csak látszólagos volt. A ritka kivételeket (pl. Erhard Milch tábornok, Göring szárnysegédje) még az ezerszer elátkozott hitleri Németországban is árjásították. A zsidóság nem csupán vallás, hanem népiség is, sokszor a gazdanéptől eltérő lelki habitussal, belső összetartással, és nagyobb szolidaritással egy másik nemzet zsidója felé. Nincs kettős identitás, bajban ismerszik meg a barát. Egy félig zsidó embertől magam hallottam, hogyha konfliktus lenne Izrael és Magyarország között, ő nem lőne zsidóra. Ő mondta, hogy a zsidók 90%-a így gondolkodik. Ez pedig nemzetbiztonsági kockázat. Damjanich a saját testvére ellen is harcolt, így lett magyar vértanú. Ezt elismerte Szálasi is:
„A miniszterelnök úr megjegyzi, hogy ezt az álláspontot nem oszthatja, mert ha a zsidó magyarul is beszél, azért magyarnak nem tekinthető, mert a beszéd nem változtatja meg az egyén lelkét. A keresztség felvételével úgy hiszi, szintén nem változik meg a zsidó.”
Szálasi pontosan tisztában volt a hülémorfisztikus emberképpel, amely a katolikus Egyház hivatalos tanítása is. Sokan fölvetik, hogy Szálasinak voltak tanbelileg is kritizálható megjegyzései, elsődlegesen a saját használatra írt magánnaplójában. Azonban ezek nem „kőbe vésett” gondolatok voltak a részéről, hanem egy belső dialógusban élő, mély lelkű ember vívódásai. Ő hitét mindig alávetette gyóntatójának, megfelelő teológusokkal, papokkal egyeztetett, s ennek szellemében sokszor revideálta is egyes nézeteit. Így ez nemhogy Szálasi ellen bizonyít, hanem mellette. Egy őszintén gondolkodó ember képe rajzolódik ki előttünk.
Itt kell röviden érintenünk a „nyilas terror” bunkósbotját és hamis extrapolációját. Aquinói Szent Tamás is leírja, hogy közmunkára kötelezhetőek az ország területén élő zsidók. Voltak egyéni kegyetlenkedések, visszaélések. Azonban a háborús viszonyok közepette, amennyire ez lehetséges volt, próbálta ezt a hungarista kormányzat mérsékelni. Az pedig Szálasin igazán nem kérhető számon, hogy elsődlegesen a magyarok sorsa érdekelte, nem a zsidóké. Ahogy egy izraeli zsidó ember sem fog krokodilkönnyeket hullatni kiirtott palesztin falvak láttán. Sőt, ezért ki is tüntetik. Ezzel ellentétben Szálasi uralma alatt letartóztatták a Maros utcai vérengzésben részt vett pártszolgálatosokat, sőt statáriális kivégzések is történtek a hatalmukkal visszaélők esetén. Szálasinak köszönhető a gettó védelmének biztosítása. Az pedig már megint egy más kérdés, hogy a hazug kommunista (és kapitalista) nyilasképpel ellentétben a pártszolgálatosok többségét védelmi feladatokra rendelték ki. („Budapesten összesen 4000 nyilas teljesített valamilyen fegyveres szolgálatot. Az ostrom kezdetétől nagy részük a védelem erőinek részese lett, így a ‘belső ellenség’ felkutatásával csak a ‘testvérek’ egy része foglalkozhatott.” Rubicon, 2004/11. szám, 34. oldal.) Ezek után még minket vádolnak képmutatóan általánosítással?
A Budapesti Zsidó Tanács vezetője, Berend Béla is jól látta mindezt. Ő tanúsította, hogy közvetlenül nem felelős a kilengésekért Szálasi, illetőleg a hungarista kormányzat. Nem volt hungarista intenció bármiféle kegyetlenkedés. Szálasi saját perében is súlyos megtorlást kért a kilengőkre, és tőlük a hiteles hungarista emigráció is mindig elhatárolódott.
Dr. Timár István, aki Szálasi kihallgatásában részt vett, így nyilatkozott:
„Szálasi egyébként azon ritka kivételek közé tartozott, aki általában nem habozott elismerni a tényeket, sőt gyakran olyan részleteket is feltárt, amelyek akkor még nem voltak ismeretesek előttem. Mégis egy kérdésben megmakacsolta magát, mégpedig az asszonyok bécsi országúti halálmenetével kapcsolatban. Ismételten azt állította, hogy erre nem adott utasítást, sőt csak akkor szerzett róla tudomást, amikor felesége, Lutz Gizella november vége felé autón meglátogatta vidéken élő szüleit, és hazatérőben találkozott a bécsi úton halálba hajszolt menettel. Szálasi vallomása szerint felesége tájékoztatása után azonnal intézkedett, hogy szüntessék be ezt az akciót, amit szerinte az ő tudta nélkül kezdeményeztek és hajtottak végre. Bár Szálasi szörnyű bűnei mellett ez a kérdés természetesen eltörpült, mégis utánanéztem és megállapítottam, hogy valóban közvetlenül Szálasi által közölt dátum után szüntették be a budapesti zsidó nők bécsi országúti gyalogmenetét. Így úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben is a valóságnak megfelelően tett vallomást.”
Föl szokták még hozni Salkaházi Sára esetét. Azt elfelejtik, hogy a Bokréta utcai otthonból mint ott tartózkodó felelősöket kizárólag őt és Bernovits Vilmát, valamint négy, magát igazolni nem tudó zsidót vittek el. A többi igazolt személyt nem vitték el. Ráadásul ez az eseti statáriális eljárás sem Szálasi közvetlen parancsa volt. Önkényeskedés minden rendszerben volt. Salkaházi Sárát nem katolikus hite miatt vitték el, hanem azért, mert igazolatlan személyeket rejtegetett. Hogy mennyiben volt alaki jogilag és természetjogilag az adott helyzetben ez helyes, nincs oksági összefüggésben Szálasival vagy a hungarista eszmével.
Azt hiszem, ízelítőnek ennyi is elég ehhez a részhez.
4. Mindszenty és a hungarizmus viszonya
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Mindszenty emlékirataiban meglehetősen szépített, vagy az eltelt idő miatt nem emlékezett vissza tisztán erre az időszakra. Három kérdést kell tisztáznunk. A „Juranemtum non” c. írását, a letartóztatása előtti viszonylatát, valamint a letartóztatásának és fogva tartásának valódi körülményeit. Erről részleteiben olvashatunk Holtzer Lóránt írásában. Most csak a fontosabb tényeket emelem ki írásából.
A „Juramentum non” annyira bátor írás volt 1944. novemberében, hogy megmaradt az asztalfiókban, valószínűleg azért is, mert nevetségessé vált volna. Kiderül belőle, egy sort sem olvasott soha Szálasitól, nem is ismerte személyesen. A hazaáruló, szabadkőműves, anglomán, kávéházi legitimisták kritikátlan palástolója sikeresen összemossa a német nemzetiszocializmus bizonyos irányzatainak keresztényellenességét a keresztény Hungarista Mozgalommal. A dimitrovi citatológiát meghazudtoló ollózást csinál ebben a dühöngő, de nem érvelő levelében Mindszenty. Ráadásul arról, úgy látszik, fogalma sem volt, hogy a „nyilas” (magyar nemzetiszocialista) tábor korántsem volt egységes, annak egy szegmense volt a Szálasi vezette hungarista irányzat. Mindszentytől mint nem-közalkalmazottól természetesen esküt nem kértek. Ráadásul a Szálasi-Rotta találkozó fényében abszurditások az olyan kirohanások, hogy a hungaristák szétdúlják az Egyházat, a család szentségét. Szálasi be akarta vezetni a kötelező egyházi esküvőt. Egyéb dokumentumok, pl. az ún. „Concordatum Hungaricum”, azaz a hungarista konkordátum-tervezet, amely az osztrák hivatásrendi állam – a szentszéki szempontból a korban legjobbra értékelt – konkordátumát követte, végleg nevetségessé teszik Mindszenty érvtelen puffogását.
A hungarista hatalomátvétel előtt, a Sztójay-kormány idején volt egy incidens, mikor a zsidók kitelepítése végett hálaadó szentmisét akartak a helyi nyilasok mondatni a veszprémi ferences templomban. Mindszenty szerint ő ezt személyesen megakadályozta, ami természetesen nem igaz. Nem is tudta megakadályozni, mivel a Ferences Rend közvetlenül pápai alárendeltségű rend. Megjelentek a plakátok is, a szentmisét megtartották a ferencesek templomában, és megjelentek egyenruhában a szentmisén a nyilasok is. Mindszenty ekkor az ajkai iparvidéken tartózkodott. Később berendelte a ferences házfőnököt, ám a kettejük vitáján kívül nem történt semmi ezen a találkozón. A visszaemlékezések szerint az esetről nem prédikált nyilvánosan, és nem ítélte el más nyilvános formában sem az esetet Mindszenty.
A hungarista hatalomátvétel után – leszámítva az asztalfióknak írt, már említett pamfletjét – az első fellépése egy teljes hadászati és világnézeti dilettantizmusról árulkodó lépés volt. A „dunántúli püspökök memoranduma” néven ismert dokumentumot sem a pécsi, sem a szombathelyi megyéspüspök nem írta alá, noha mindkettő elérhető volt. Aláírását Serédi hercegprímás is visszautasította. A tábori püspökök sem írták alá. Az abszurd ötlet az volt, hogy álljunk át a nyíltan és teljes világnézeti mellszélességgel ateista bolsevisták oldalára. Az merő naivitás, hogy egy „feltétel nélküli megadást” hirdető háborúban csak úgy ki lehessen ugrani. A front akkor is átvonult volna a Dunántúlon, ha gyáván meghunyászkodunk, és óvodás szinten „nem ér a nevemet” kiáltunk. Eközben a tábori püspökök igaz kapisztráni szellemben buzdítottak a kitartásra. Pár év múlva keserűen tapasztalhatta meg Mindszenty, kikhez való átállásra buzdított közvetve.
Ehhez kapcsolódik még egy mítosz, miszerint azért Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes vette át a memorandumot, mert „nem volt hajlandó Szálasival” találkozni Mindszenty. Ez szintén hazugság. Szöllősi vitte gyakorlatilag a miniszterelnöki kabinet ügyintézését már Szálasi nemzetvezetővé választása előtt, tehát más esetben és más személyek esetén sem valósult volna meg a közvetlen átvétel.
A mítoszok csúcsa, hogy emiatt tartóztatták le Mindszentyt. Egy hónap múlva került sor letartóztatására, s ekkor is ő maga kereste mint „bátor ellenálló” a konfliktust, miközben a liberál-„legitimista” üdvöskéi (Kettőskereszt Vérszövetség árulói) az illegális kommunistákkal egyetemben üdvözlő memorandumot intéztek Sztálinhoz. Biztos Churchill sátánizmusa lebegett őrgróf Pallavicini előtt, miszerint a Sátánnal is összefogna Hitler ellen. (Megjegyzendő, hogy az atlantista-bolsevista szövetségesekkel kokettálók „Kettőskereszt Szövetség” néven kiváltak, és úgy léptek szégyenükre egységfrontra az FKGP-vel, szociáldemokratákkal, a Nemzeti Parasztpárttal, a kommunistákkal. Akik az 1919-es legitimista irányzathoz és magyar becsülethez hűen a hungarista kormányzatot támogatták, segítettek a hazaárulók lebuktatásában.)
Mindszenty nem volt hajlandó a kitelepülő kormányszervekkel együtt érkező katonaság beszállásolására. Ekkor Schiberna Ferenc főispán parancsára letartóztatták. A hungarista kormányzat dokumentumai között sehol sem található olyan, hogy Szálasi megparancsolta volna letartóztatását, a letartóztatása okaként sehol sem került elő a bagatel memoranduma. A hungarista kormányzatnak mint keresztény kormányzatnak rendkívül kínos volt az egész eset. Ezért a sajtó sem írt róla. Ha igaz lenne a kommunistákkal való párhuzam, akkor már öles betűkkel vezércikkek jelentek volna meg a másnapi újságokban a „klerikális Mindszentyről”. Fájdalmas volt az igaz keresztény hungaristáknak Mindszenty obskúrus csökönyössége. Házi őrizete össze sem hasonlítható a bolsevista börtönnel, ahol megalázták papi és emberi mivoltában. Itt semmiféle fizikai erőszaktevés vagy vallásában való meggyalázás nem érte őt.
Mindszentyt nem központi utasításra, hanem magánakció keretében tartóztatták le, és nem világnézeti okok miatt. Sőt, az őt letartóztató Schiberna Ferencet tisztségéből fölmentették később.
Ennél érdekesebbek Mindszentynek a kormányzat számára írt levelei, ahol legitimnek ismeri el a kormányzatot, és Szálasi vallásos meggyőződését dicséri. Vagy őszintén írta, vagy hízelegve hazudott, de akkor hol volt hatalmas és nyílt ellenállás? Itt idézünk szó szerint Holtzer tényfeltáró írásából:
Vajna Gábor belügyminiszternek (1944. XII. 29): Mindszenty szerint XI. 27-én szemlét tartottak a püspöki palotában, mert menekülteket és katonákat akartak ott elszállásolni. „A házszemlével kapcsolatban semmiféle ellenállás nem volt.” Amikor a szemle végén a beszállásolást megtagadó két papjának őrizetbe vétele ellen Mindszenty tiltakozott, Schiberna őt is letartóztatta. „Ott állt a főispán által elszállításomra küldött magánautója. Jogos és szükséges önérzetem tiltotta, hogy igénybe vegyem a történtek után felajánlott főispáni autót. Más lett volna, ha saját autómat küldik értem.”
Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek (1945. I. 12): Az őt letartóztató Schiberna Ferenc „vallási magatartásával nem illik bele abba a kormányzatba, amelynek élén áll az az államfő [Szálasi – H. L.], aki lelkigyakorlatokon vett részt és buzgó katolikus életet él és a kormány tagjai is egyre jobban hangsúlyozzák, hogy nemcsak nem üldözik a vallást, de egyenesen a vallástalan elemek ellen vannak”.
Vajna Gábor belügyminiszternek (1945. I. 16): Most, hogy felmentették tisztségéből, és le is tartóztatták Schibernát, már nem okozna presztízsveszteséget a nyilas kormánynak ő és kispapjai szabadon engedése.
Rajniss Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszternek (1945. I. 22): A német ellentámadás sikere miatt „…most felszabadulóban van egyházmegyém somogyi része, 120 plébániája, 180 papja, 303 000 híve. Mi mindenen mentek keresztül másfél hónapon át ezek a szerencsétlenek! A férfiak bizonyára elhajtva, a nők meggyalázva.”
Dr. Megyesi Schwartz Róbert az egyházmegyei hivatal vezetője, veszprémi kanonok, kancellár levele „Kedves Felügyelő Úrnak” címezve (1945. II. 11): „Főpásztorunk letartóztatása mögött privát bosszú és anyagi érdekek húzódnak meg. (…) Épp tegnap hallottam, hogy a Kormány az orosz megszállás alól felszabadult falvakban az ott történt szörnyűségekről jegyzőkönyveket akar felvetetni és azokat az illetékes papokkal akarja hitelesítetni. (…) E téren püspökünk igen nagy szolgálatot tehetne.”
Mindszenty a háború utáni „népbíráskodást” elítélte és törvénytelennek minősítette. Kommunisták általi letartóztatása után az emigráns hungarista sajtó az elsők között biztosította Mindszentyt a hungaristák szolidaritásáról.
Mindszenty a XX. századi magyar egyháztörténelem egyik legnagyobb alakja volt. Ember volt, a maga korlátaival, de a végtelen szentségre nyitott szívvel, és őszinte buzgósággal hazája iránt. Akkor is, ha néha „baráti tüzet” nyitott buzgóságában, mint Szálasi esetén. A szentek nem tökéletes, hanem Istenben élő emberek. Hiszem, hogy Mindszenty közbejár már Magyarországért a mártír Nemzetvezető, Szálasi Ferenc társaságában. Adja Isten, hogy egykor együtt tisztelhessük őket oltárainkon! Soraimat Szálasi utolsó üzenetével zárom, amit 1946. máricus 12-én vetett papirosra:
„Atyám! Eljött az óra, dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Én téged megdicsőítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rám bíztál, hogy azt megtegyem.” (Jn 17: 1, 4)
Veridicus – Kitartás.hu
