Amikor a patkányok kimásztak a csatornából

Felhívlak titeket honpolgárok, hogy egyesüljetek, és ha szükséges, áldozzatok fel mindent a bolsevizmus elleni küzdelemben. /Alekszandr Vasziljevics Kolcsak/

102 éve szabadult a világra a kommunizmus nevű betegség, amely a mai napig szedi áldozatait. 1917. november 7-én (az Oroszországban akkor használt Julián naptár szerint október 25-én) Oroszország akkori fővárosában, Petrográdban, az anekdoták szerint az Aurora cirkáló Téli Palotára leadott lövésére megkezdődött az úgynevezett nagy októberi szocialista forradalom, az a bolsevista államcsíny, amelynek levét a világ a mai napig issza.

Három évvel eme tragikus esemény előtt bonyolódott bele a teljes európai kontinens, ezzel együtt a cári Oroszország is abba a háborúba, amelyről elmondhatjuk, hogy teljesen felesleges volt. A Nagy Háború következtében megdőlt az öt nagyhatalomra támaszkodó európai egyensúly rendszere, egész országok tűntek el a süllyesztőben, Wilson elnök hangzatos ígéretei ellenére is népek szakadtak szét és dőltek rabigába. Több évszázados múlttal bíró uralkodói családokat fosztottak meg a hatalomtól és kényszerítettek emigrációba. A veszteseket kifizethetetlen jóvátételekkel sújtották a gazdasági és területi csonkítás mellett. De az Antanthatalmak is pürrhoszi győzelmet arattak. Gazdaságaik tönkrementek, aranytartalékaik az USA-ba vándoroltak, helyzetük a gyarmatokon destabilizálódott (ekkor indult például Gandhi mozgalma India függetlenségéért). A háború helyrehozhatatlan károkat okozott mind anyagiakban, mind emberéletekben és megágyazott a kilátástalan helyzetben lévő emberek fejében a világforradalom eszméjének. Közép- és Kelet-Európa felett 1918. november 11-ével nem halkultak el a fegyverek. Új államok születtek és hullottak szét szinte azonnal, a megmaradtak pedig élet-halál harcot vívtak szomszédaikkal vagy a kommunista felkelőkkel. Felsejlenek előttünk a szpartakista fegyveresek, akik az utcán eléjük kerülő civilek felkoncolásával ütötték el szabadidejüket, Szamuely halálvonata és a Lenin-fiúk, a Visztula partján az utolsó védelmi állásokat tartani próbáló lengyel katonák, vagy a cári családot brutálisan kivégző vörös forradalmárok.

Nézzük végig, hogyan száguldott az orosz trojka a szakadék felé a háború kezdetétől addig a napig, amikor Lenin és elvtársai megragadták a hatalmat. Oroszország volt a hadakozó felek között a legfejletlenebb. Félfeudális társadalmával, elmaradott gazdaságával és egy cárral, akinek hatalma korántsem volt olyan stabil, mint elődjének; Oroszország belépett abba a konfliktusba, amely a vesztét okozta. A legkevésbé modern, de cserében kimeríthetetlen emberanyaggal rendelkező cári sereg Galícia ideiglenes meghódítását és a Bruszilov-offenzívát leszámítva nem igazán könyvelhetett el nagy sikereket az idő múltával, sőt ’17 elejére a frontvonal már mélyen az ország belsejében húzódott és nem tűnt valószínűnek, hogy a végkimerülés szélén álló, milliós áldozatokat szenvedett, demoralizált hadsereg képes lesz megfordítani a háborút keleten. A nép egyre jobban éhezett és egyre elégedetlenebb lett. Az emberek már nem a nemzet érdekében vívott harcot látták a háborúban, hanem a cár magánügyét, amelynek megnyerése érdekében kész lenne mindannyiukat a német géppuskák elé terelni. Ilyen közhangulat mellett zajlott le ’17 elején a polgári demokratikus forradalom, melynek keretében a cár lemondott és ideiglenes kormány alakult. A nép sokat várt tőlük, békét és földosztást szerettek volna, de minden reményük szertefoszlott, mikor az új hatalom a háború folytatása mellett tette le a voksát. Ugyanakkor az ideiglenes kormány hatalma gyenge volt és nagyjából ugyanakkora súllyal bírt, mint az ország egészében szerveződő tanácsoké, az úgynevezett szovjeteké. Ezek a tanácsok az élet minden területén jelen voltak, legyen szó a frontvonalról, egy gyárról, vagy egy lakóközösségről. Ezekkel próbálták helyettesíteni a cári rendszer bukásával megsemmisült hatalmas bürokratikus gépezetet. Ezeken a platformokon már terjeszkedni tudott a rengeteg újonnan alakult politikai erő mellett a bolsevik párt is, amely immár legális keretek között terjeszthette tanait. Az új vezetés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az elégedetlenség csak tovább nőtt. Ezt tetézte a sikertelen nyári offenzíva a németek ellen, amely után a hadsereg bomlásnak indult. A katonaszökevények, sebesültek és felfegyverkezett civilek százezrével voltak jelen a nagyobb városokban és változást követeltek. Ezt a helyzetet megfelelőnek találta Lenin, és sleppjével együtt a petrográdi és moszkvai szovjetben szerzett többséget maguk mögött tudva, a fent említett emlékezetes napon átvette a hatalmat a már semmilyen hatáskörrel nem rendelkező polgári kormánytól.

Kimondták, hogy minden hatalom a szovjeteké, azaz kezdetét vette a vörösterror kiépítése. A földet a népnek adták, azaz elvették a parasztok földjeit és termelőszövetkezetekbe kényszerítették az immár nincstelen gazdákat. Kiadták továbbá a békéről szóló dekrétumot, amelyet csak akkor teljesítettek, mikor a németek visszautasították pofátlanul naiv békekötési ajánlatukat és elsöpörték az épp megszülető Vörös Hadsereget. Csakhogy a breszt-litovszki békével nem szűnt meg a harc Oroszország földjén, hisz az emberek kezdtek rájönni, hogy Leninék személyében nagyon rossz lóra tettek. Elkezdődött a kollektivizálás és kuláktalanítás, amely már a kezdetekkor hatalmas ellenszenvet gerjesztett. Ekkor tűntek fel azok a nagyszerű férfiak, akik életüket tették fel arra, hogy a megszülető bolsevik kígyót már a fészkében megfojtsák. Kezdetét vette az ellenforradalom.

Gyenyikin, Vrangel, Kolcsak és a fehér erők többi tábornoka hadsereget szervezett és felvette a harcot a vörösökkel. Segítségükre siettek az újonnan létrejött balti államok hadseregei és az ott szerveződő német önkéntes erők, a lengyel és ukrán hadseregek és az a kis számú intervenciós katona, akiket a győztes hatalmak segítség gyanánt küldtek a sorsdöntő küzdelmet vívó polgárháborús országba. A fehér gárdisták heroikus, sokszor (lőszer híján) szuronnyal indított tömegrohamai ellenére sem tudták kivívni a győzelmet. Az ellenforradalmi erők gyenge hátországuk és ellátási gondjaik miatt nem tudtak felülkerekedni a lenini terror és hadikommunizmus által felerősödött, Lev Trockij vezette Vörös Hadseregen. Így az európai hadszíntéren 1920-ban, a Távol-Keleten pedig ’22-ben a fehér erők letették a fegyvert.

Az immáron megszilárdult Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak teljes passzivitását élvezve erősödni kezdett. Oroszország népei rabszolgaságba kerültek, és negyed évszázad múltán a világ több más nemzete is erre a sorsra jutott. A kommunizmus nevű betegség megkezdte világhódító útját, amely éhezések és népirtások formájában több százmillió ember halálát okozta és a mai napig szedi áldozatait. Az emberi jellemet állati szintre alacsonyító marxista ideológia hatásait nem kell részleteznem, elég ha beleolvasunk a Kommunizmus Fekete Könyvébe, vagy Szolzsenyicin írásaiba. A kommunizmus szelleme pedig még mindig kísérti a világot. Bár a Szovjetunió megsemmisült, de Lenin hagyatéka tovább él a kulturmarxista ideológiák, azaz a liberalizmus, antifasizmus és LMBTQ-tanok képében. Ezek az eszmék a normális társadalom építőköveit, a családot, a hazaszeretetet és az Istenbe vetett hitet próbálják kikezdeni éppúgy, mint vörös elődeik. Habár a harc színtere áttevődött a városok utcáiról az egyetemi padsorokba és a médiába, de a cél ugyanaz maradt. Kultúránk és fajunk fennmaradásának záloga, hogy eltapossuk ezt a több, mint egy évszázada pusztító agyrémet, nemcsak kontinensünkön, hanem az egész világon.

Adjon erőt Isten a vörös pestis elleni harchoz!

Úgy legyen!

Zöldinges.net – Kovács Sándor