P. MATTHIAS GAUDRON: KATOLIKUS KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ
(FOLYTATÁS)
6. Részese a pápa is az egyházi krízisnek?
Ahogy már említettük, a jelenlegi egyházi krízis
sajátossága, hogy azt a legfelsőbb egyházi tekintélyek maguk is elősegítik és
támogatják. A pápák az egyházi krízist mostanáig az által segítettek elő, hogy:
- a modernista teológusokat támogatták,
- maguk is olyan véleményeket képviseltek, és olyan cselekedeteket hajtottak végre, amelyek a katolikus hittel nem egyeztethetők össze
- és azzal, hogy a hit védelmezőit munkájukban akadályozták és megrendszabályozták.
Néhány ténnyel bizonyítjuk ezt itt és a vizsgálódásunk folyamán még továbbiak is napfényre fognak kerülni. XXIII. János pápával kezdődött el ez a krízis. Figyelmeztető, ellenzéki szavazatok ellenére egybehívta a II. Vatikáni Zsinatot, az
„aggiornamento”-val megadta a vezényszót az Egyház korlátlan átformálására, és megnyitotta az Egyházat a világi szellem behatolásának. A Zsinat megnyitó beszédében azt mondta: „Az Egyház ezeknek a tévedéseknek mindig ellent mondott. Gyakran a legnagyobb szigorúsággal elítélte azokat. Ezzel szemben Krisztus jegyese ma inkább a könyörületesség, mint a szigor gyógyszerét alkalmazza. A jelenlegi világnak azzal szeretne segíteni szükségleteiben, hogy ahelyett, hogy kárhoztatásokat és elítéléseket mondana ki, bemutatja tanainak érvényességét.”
A pápa szembefordult a vészjóslókkal, és úgy vélte, a tévtanok el fognak tűnni maguktól, mint a „köd a nap hatására”. A dolgoknak ez a naiv szemlélete semmi esetre sem reális. A buddhizmus, az iszlám és a protestantizmus már évszázadok óta létező tévtanok, és egyáltalán nem tűntek el maguktól, ellenkezőleg – mind jobban elterjednek, mert ma az Egyház megtagadja ezeknek a tévtanoknak az elítélését. Mindenekelőtt – ellentétben János pápa optimizmusával, optimista prognózisával – magában az Egyházban sem ragyogott fel az igazság a II. Vatikáni Zsinat következtében, hanem a tévedések, tévtanok tömege terjedt el.
Egy epizód, amelyet Msgr. Lefebvre, mint a Zsinat előkészítő bizottságának tagja tapasztalt, mutatja meg világosabban, milyen irányelvek érvényesültek a Zsinaton. Egy ülés alkalmával, amelyen a zsinati tanácsadókat (szakértőket) választották, Msgr. Lefebvre csodálkozását fejezte ki afelett, hogy a szabályok ellenére a javasoltak listáján legalább három olyan teológus neve szerepelt, akiket Roma a tanaik miatt elítélt. Az ülés után Ottaviani bíboros félrevonta Lefebvre érseket, és közölte vele, hogy ez a pápa kifejezett kívánsága volt. A pápa tehát olyan tanácsadókat kívánt a Zsinaton, akiknek az igaz hithűsége nem volt kifogástalan.
VI. Pál pápa, aki XXIII. János pápa halála után a zsinatot folytatta,
nyilvánvalóan a liberálisokat támogatta. Négy bíborost ugyanis, – Döpfnert,
Suenenst, Lercarát és
Agagianianit – akik közül az első három közismerten liberális beállítottságú, a negyedik pedig nem különösen erős egyéniség volt, zsinati moderátornak (kommentárnak) nevezte ki. Noha VI. Pál pápa néhány, kevés esetben az extrém liberálisok ellen eljárást intézett, mégsem vitatható, hogy a konzervatív zsinati atyák helyzete azért volt olyan reménytelen, mert a pápa támogatását szemmel láthatóan a liberálisok élvezték.
A Zsinat befejezésekor, 1965. december 7-én a pápa az összegyűlt atyákhoz intézett beszédében a következőket mondta: „Az emberré lett Isten vallása találkozott az ember vallásával (mert ez azonos), aki magát istenné teszi. Nos, mi történt tehát? Egy összeütközés, egy harc (egy kiközösítés?), egy egyházi átok? Ez megtörténhetett volna, azonban nem következett be. A könyörületes szamaritánusról szóló régi történet volt a példaképe a Zsinat lelki magatartásának. Határtalan szimpátia hatotta át az összességet… Ti, modern humanisták, legalább ezt az érdemet adjátok meg neki, ti, akik a legfelsőbb dolgok természetfeletti jellegéről lemondotok, ismerjétek el a mi új humanizmusunkat: nekünk is van – jobban, mint másoknak – emberkultuszunk (emberi vallásunk?).”
Megdöbbentő, hogy itt egy pápa hirdeti az ember kultuszát. A szabadkőműveseknek – akik a katolikus Egyház megsemmisítését tűzték ki céljuknak – van emberkultuszuk, nem pedig a katolikus vallásnak. A szabadkőművesek mindenesetre ujjonghattak ilyen szavak hallatára. Nem az ő terveik valósultak itt meg? Nem az ő terveik, amelyeket már a múlt században kovácsoltak, és XVI. Gergely pápa kezébe kerültek? Az akkor felfedezett levélváltásból kitűnik, hogy a szabadkőművesek már akkor azon fáradoztak, és azt akarták elérni, hogy egyszer egy, „az ő igényeiknek megfelelő” pápa foglalja el Szent Péter trónját. A szöveg így szól ott: „Ez a pápa és a kortársainak nagy része szükségszerűen, többé-kevésbé át lesznek hatva az olasz és emberbaráti elvekkel, amelyeket mi most kezdünk a köztudatba vinni… Egy forradalom, tiarában és karingben, lesz a hálózatotokban, ahol kereszttel és templomi zászlókkal fognak menetelni. Egy forradalom, amelyet csak egészen kicsit serkenteni kell ahhoz, hogy a világot mind a négy sarkán tűzbe borítsa.”
A
következő himnusz, amelyet VI. Pál egy holdutazás alkalmával intonált, jöhetett
volna egy szabadkőműves szájából is: „Dicsőség
az embernek, dicsőség a gondolkodásnak, dicsőség a tudománynak, dicsőség a
technikának. dicsőség a munkának, dicsőség az emberi merészségnek, dicsőség az
embernek, a föld királyának és ma az ég fejedelmének.”
VI. Pál, az a pápa, aki az új miserítust bevezette, amelynek ártalmasságát majd még szemügyre vesszük, és akinek az uralkodása alatt kezdődött meg azoknak a papoknak az üldözése, akik még következetesen katolikusok akartak maradni, és megtagadták a rájuk bízott hívek kiszolgáltatását a protestantizmusnak.
II. János Pál végül néhány olyan cselekedetet hajtott végre, amelyeket korábban hitehagyásnak, vagy legalábbis az eretnekségre gyanúsnak értékeltek volna. Csak néhány példát hozunk itt fel: 1982. május 29-én az anglikán érsekkel, Runcie-vel, a Canterbury katedrálisban közösen imádkozta a hitvallást „Hiszek egy”-et, és vele együtt, közösen osztott áldást. Ennél az eseménynél az anglikán teljes püspöki ornátust viselt, holott az anglikán papszentelés érvénytelensége miatt ő csak egy laikus. 1986. febr.2-án, az indiai utazása közben egy hindu pogány papnő által, felrajzoltatta a saját homlokara Shiva, a pusztító isten, Tilac jelét, és Madagaszkárban február 5-én egy asszony keze által felavatott hamut engedett a saját homlokára kenni, amely a hindu kultusz beavató rítusát jelképezi.
Ezeknek a tevékenységeknek a szomorú csúcspontja a vallástalálkozó volt. 1986. október 27-én Assisiben, ahol a pápa felszólítására pogány rítusokat gyakoroltak, és ezekhez katolikus templomokat bocsátottak a rendelkezésükre, sőt, a Szent Péter templomban egy Buddha szobrot még az oltárra is helyeztek. Végül mit lehet még mondani ahhoz, ha egy pápa a beszédét egy olyan országban, ahol a keresztények véres üldözést szenvednek – „Alalh-Alah” („áldd meg Szudánt”) – áldáskéréssel fejezi be, ahogy ezt 1993. február. 10-én Khartum-ban tette. Mentségként az sem hozható fel, hogy „Allah” nem mást jelent, mint Isten.
Prof. Johannes Dormann ezt írja ehhez: „Lehetséges lett volna minden további nélkül angol nyelven folytatni, és keresztény értelemben odakiáltani Isten nevét, a szörnyű szudáni események miatt”, így azonban a mohamedán hallgatók megerősítve érezhették magukat hamis vallásukban.
7. Miért számítanak ezek a pápák mégis mindezek ellenére konzervatívnak?
A zsinati pápák általánosságban konzervatívnak számítanak, mert erkölcsi
kérdésekben az Egyház tanításához általában hűek maradtak, és néha dogmatikai
kérdésekben is az igaz tant védelmezik. Meggondolandó azonban, hogy manapság a
katolikus Egyházban a véleményeknek és a szemléleteknek olyan összevisszasága
uralkodik, hogy mindenki, aki még egyik-másik katolikus álláspontot menteni
akarja, és nem hirdet nyíltan eretnekséget, az már konzervatívnak számít. Tehát ez a megnevezés nem sokat mond.
VI. Pál pápa híres enciklikája, a „Humanae Vitae”, egy példa a pápák katolikus elvekhez való ragaszkodására. A pápa ebben egyértelműen képviseli a katolikus tanítást a fogamzásgátló szerekről, és ezáltal magára vonta sokak gyűlöletét, akik a fogamzásgátló szerek használatát szívesen szabaddá tették volna. Ismeretes, hogy a német püspökök a „königsteini nyilatkozatban” indirekt módon a pápai enciklika ellen foglaltak állást, miközben a lehetőséget nyitva hagyták a házaspárok szabad, lelkiismereti döntésük szerinti cselekvéséhez.
A házassági morál és a cölibátus kérdéseiben való világos állásfoglalása miatt II. János Pál pápát a világ „merev, konzervatív”-nak kiáltotta ki. Ez azonban nem téveszthet meg senkit, és nem enged szemet hunyni afölött, hogy azért itt a tanokban bizonyos fellazítás történik. A pápa kijelentései azt a benyomást keltik, hogy noha a mesterséges fogamzásgátlás tiltott ugyan, de a természetes gátlás minden további nélkül megengedett, holott ez a katolikus tanítás szerint csak abban az esetben érvényes, ha egy házaspárnak súlyos okok miatt egy ideig – vagy egyáltalán – több gyermeke nem lehet. A keresztény morál megindokolásánál is egy jelentős hangsúlyeltolódás mutatkozik, mivel ott mindenekelőtt, és mindig újra az emberi méltósággal érvelnek. A Katolikus Egyház katekizmusában (Németországban a II. Vatikáni Zsinat után szerkesztett új katekizmus) ez áll: „Egy ember meggyilkolása súlyosan megsérti az emberi méltóságot és a Teremtő szentségét.” A rend ilyen jellegű felborítása mutatja, milyen messzire megy a humanizmus manapság az Egyházban. Emlékezzünk VI. Pál szavaira, hogy az Egyháznak „ember kultusza” is van. A tradicionális tanítás, dogmatikai területen való védelmezésnek példái: az „Isten népének credója” VI. Pál pápától, és II. János Pál pápától az apostoli levél „Ordinatio Sacerdotalis” (1994. május 22.). Ebben II. János Pál pápa egyértelműen kijelenti, hogy nők pappá szentelése alapvetően kizárt dolog.
Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy ezek a
pápák sok esetben a modernizmust támogatták, és a katolikus ügy védelmezőit
cserben hagyták, sőt elítélték. A fent említett tényekhez még példaképpen
hozzáfűzzük és utalunk arra, hogy II. János Pál pápa Henry de Lubacot bíborossá
kreálta, valakit, aki a természetnek a természetfölöttitől való alapvető
megkülönböztetését elveti, amit azonban XII. Piusz a „Humani generis” című enciklikájában – Lubac-ot is beleértve –
elítélt. Ugyancsak bíborossá tette a francia domonkos rendi Yves Congart, aki a
következő nyilatkozatra
ragadtatta magát: „Luther az egyik legnagyobb vallási zseni az egész történelemben. Ebben a tekintetben egy szintre helyezem Szent Ágostonnal, Aquinói Szent Tamással, vagy Pascallal. Bizonyos tekintetben ezeknél még magasabban áll. Luther az Egyház embere volt.”
Hans Urs von Balthasar, aki azt tanította, hogy a pokol a legnagyobb valószínűség szerint üres – II. János Pál pápa bíboros jelöltje volt, azonban Balthasar hirtelen halála miatt a bíborosi kalap átadása már nem történt meg. Végül, nem szabad elfelejteni, hogy a vallások találkozója Assisiben ugyanúgy, mint az egész ökumenizmus, ennek a pápának a fő törekvéseit ábrázolja. Hogy ez a pápa milyen kevéssé támogatta a valóban konzervatívokat, mutatja a bencés rendi Dom Gerard Calve példája, aki 1995- ben 75.000 – a tridenti mise szabaddá tételét kérő – aláírással ment Rómába, ott viszont meghívást kapott a pápával való közös celebrációhoz az új miserítusban, amivel „egy jelet” kellett adnia. Természetesen, a tridenti mise engedélyezése nem történt meg. Ugyancsak a valóban konzervatív Wolfgang Haas püspök (Chur, Svájc) mellé két progresszív segédpüspököt nevezett ki ahelyett, hogy a nehéz egyházmegyei helyzetében tetterős támogatást kapott volna.
23. A zsinat utáni pápák eretnekek?
Tulajdonképpeni értelemben csak az eretnek, aki egy dogmát kifejezetten tagad. Jóllehet, VI. Pál és II. János Pál pápák mondtak és tettek olyan dolgokat, amelyek az Egyházat és a hitet súlyosan károsították, és a tévtanítókat tevékenységükben megerősítették, azonban egy dogmának a tényleges tagadását nem lehet rájuk bizonyítani. Inkább azokhoz a liberális katolikusokhoz kell őket sorolni, akik, noha egyrészt katolikusok akarnak maradni, másrészt azonban a világ tetszésének is – előzékenységük által – meg akarnak felelni.
Az ilyen katolikusok sajátossága, hogy soha nem akarják
magukat elkötelezni, és rendszerint már egyedül ezért sem ragaszkodnak
kifejezetten egy eretnekséghez. Ezekről a liberális katolikusokról mondja IX.
Piusz pápa: „Nos, azonban ezek
határozottan veszélyesebbek és károsabbak, mint a nyílt ellenségek… és mivel a
formálisan elítélt vélemények legszélső határaihoz tartják magukat, a
kifogástalan tanok és az integritás (épség) bizonyos látszatát keltik, vonzzák
a kölcsönös
megértés – óvatosság nélküli – kedvelőit, megtévesztik a becsületes embereket, akik egy nyílt tévedés ellen tiltakoznának.”
24. Vannak a történelemben hasonló, párhuzamos példák?
Sajnos, sok pápa volt már, akiknek az erkölcsi élete kifogasolható volt, azonban az Egyház tanításának kérdéseiben majdnem mindig kifogástalanok voltak.
Mindamellett van mégis példa arra, hogy a pápák tévedésbe estek, és egy tévtant legalábbis támogattak ahelyett, hogy harcoltak volna ellene. Ezek voltak: Liberiusz, I. Honorius és XXII. János.
Libériusz pápa meghajolt az ariánusok nyomására, akik Krisztus istenségét tagadták, és kiközösítette Athanasius püspököt, a katolikus tan legbuzgóbb védelmezőjét. Azonkívül aláírt egy kétértelmű hitvallási szöveget. Athanasius püspököt az Egyház ma szentjeként tiszteli, Libériusz pápát ellenben nem.
A 7. században, a konstantinápolyi pátriárka Sergius koholt egy tévtant, az ún. monothelitismust. Ennek a tévtannak az állítása szerint Krisztusban csak egy akarat van, holott a valóságban Krisztusnak két akarata, ugyanis az isteni és az emberi akarata is megvan. Sergiusnak sikerült I. Honoriusz pápát megtéveszteni, és megnyerni őt téves eszméje számára. Noha úgy tűnik, hogy Honoriusz az egész dolgot nem teljesen értette meg, és teológusok civakodásaként fogta fel és intézte el, és hogy nem is képviselte igazán Sergius tévtanát, azonban mégis annak az oldalára állt, és Szent Sophroniust, aki a katolikus álláspontot képviselte, hallgatásra ítélte. Honorius pápát II. Leó emiatt az ügy miatt elítélte.
Érdekes példa még XXII. János, aki azt a hamis tant képviselte, hogy a meghaltak lelkei csak az általános világítélet (azaz: utolsó ítélet) után nyerik el Isten boldogító látását, vagyis a tökéletes boldogságot. Annak bekövetkeztéig csupán Krisztus emberségét szemlélhetik. Ugyanúgy a démonok és az elkárhozott emberek is csak a világítélet után kerülnének pokolba, örök büntetésük megkezdésére. Ő azonban elég alázatos volt, elfogadta a felvilágosítást és visszavonta tévedéseit egy nappal a halála előtt, 1334. december 3-án.
Ezekből a
példákból, de különösen Szent Athanasius példájából világosan kitűnik, milyen –
nagyon is – igaza lehet egy, egyetlen püspöknek, még a pápával szemben is.
FOLYTATJUK!
Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 2. évfolyam, 2. szám, 2016. augusztus
Zöldinges.net – Csikós Gergő
