P. MATTHIAS GAUDRON: KATOLIKUS KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ
(FOLYTATÁS)
A HIT
- Mi a hit?
A hit egy természetfeletti erény, amely által mindent, amit Isten kinyilatkoztatott, a Szentlélek segítségével sziklaszilárdan igaznak tartunk.
A hit tehát az ember válasza Isten kinyilatkoztatására. Isten az emberekhez Mózes, a proféták, és – mindenekelőtt – egyszülött Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által szólt. Ez által a kinyilatkoztatás által tud az ember Isten tulajdonságairól, a Szentháromságról – azaz a Háromszemélyű lényegéről – és a saját örök rendeltetéséről, amely Isten szemlélete a mennyben. A kinyilatkoztatás az utat is megmutatja, amelyen járnia kell, hogy ezt a célt elérje: a parancsok betartása és az Isten által beiktatott eszközök – a szentségek – vétele.
A kinyilatkoztatást a hit által fogadja el az ember. Kegyelem nélkül azonban ez nem lehetséges, mivel a hit tartalma a természetes értelmünket felülmúlja. A hit indítóoka azonban egyetlen, ugyanis kizárólag a magát kinyilatkoztató Isten tekintélye. Azért hiszünk, mert azt Isten mondta, és nem azért, mert mi magunk beláthattuk azt. Nem azért hiszünk az isteni Szentháromságban vagy Krisztus igaz istenségében, mert mi magunk az értelmünkkel felismertük, hanem azért, mert nekünk Isten azt így nyilatkoztatta ki.
- Hogyan jutunk a hit birtokába?
A hit első forrása a Szentírás (Biblia). Ez két részre oszlik: az Ószövetség, amely Isten kinyilatkoztatását tartalmazza a zsidó népnek Krisztus eljövetele előtt, és az Újszövetség, amely a tulajdonképpeni keresztény kinyilatkoztatást közvetíti.
A Szentírás a Szentlélek inspirációjára, sugallatára íródott. Ez azt jelenti, hogy az nem csupán emberi írás, hanem az emberi szerző mögött maga Isten áll, aki az embert az írásnál titokzatos módon segítségével támogatta. Ezért a Szentírás a tulajdonképpeni és igaz értelemben Isten szava.
- A kinyilatkoztatásnak egyetlen forrása a Szentírás?
Egy protestáns tévedés az, hogy a Szentírás az egyetlen forrása a kinyilatkoztatásnak. Valójában a Szentírás mellett a szóbeli hagyomány (Tradíció) igaz és tényleges forrása a kinyilatkoztatásnak.
Nincs minden, amit Jézus
mondott, elrendelt és megparancsolt a Szentírásban feljegyezve – ahogy ezt Maga
mondja: „… van még sok egyéb is, amit
Jézus tett, amelyeket ha egyenként mind megírnánk, úgy gondolom, az egész világ
nem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn. 21, 25.)
Az akkori időkben sokkal kevesebbet írtak, mint ma, és ezért a szóbeli
hagyománynak nagy értéke van.
Csak a szóbeli hagyományból (Tradícióból) tudjuk, hogy egyáltalán melyik könyvek tartoznak a Bibliához. Vannak ugyanis még más evangéliumok és állítólagos apostollevelek, amelyek nem valódi bibliai írások. A protestánsok, akik csak a Bibliát akarják a hit forrásának elismerni, kénytelenek mégis a Tradícióra támaszkodni, mivel hogy egyedül attól kapták a Szentírást.
- Ki tudja szavatoltan, vagyis kötelező erővel kijelenteni, hogy mi tartozik a kinyilatkoztatáshoz?
Az egyházi Tanítóhivatal,
amelyet mindenekelőtt a pápa személyesít meg (képvisel), mondhatja ki vitás
kérdésekben, hogy mit kell hinnünk, és mi az, ami téves. Krisztus ugyanis
Péternek, és benne az utódainak mondta: „Te
Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni az Egyházamat, és az alvilág
kapui nem vesznek erőt rajta.”(Mt. 16. 18.)
Péternek adta a megbízást arra is, hogy
testvéreit a hitben erősítse: „… Én
könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited, és egykor megtérve,
megerősítsd testvéreidet.” (Lk. 22, 32.)
Egy tant, amelyről az egyházi döntés szerint biztos, hogy az isteni kinyilatkoztatáshoz tartozik, dogmának nevezzük.
Szent Péter második levelében az áll: „… mindenekelőtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen jövendölése sem származik egyéni értelmezésből. Mert sohasem emberi akaratból származott a jövendölés, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől sugalmazva szóltak.” (2. Pét. 1, 20-21.)
Ez a kijelentés bizonyítja, hogy a Szentírást a Szentlélek sugalmazta, és azt a tényt is, hogy azt nem értelmezheti és magyarázhatja mindenki a maga tetszése és akarata szerint. Pontosan ezt teszik azonban a protestánsok: mindenki maga magyarázza a Bibliát, és természetesen mindenki másképpen értelmezi. Egy tévedhetetlen tanítóhivatal szükségességét, már egy egyszerű meggondolás is megmutatja. Ugyanis Krisztus nem csak Izrael akkor élő embereihez, hanem minden idők és a Föld minden területén élő emberekhez akart szólni. Tanítása azonban nem tudott volna évszázadokon keresztül csorbítatlan épségben fennmaradni, ha nem létesített volna egy intézményt, amely kompetens a felmerülő vitás kérdésekben dönteni. Hogy mennyire fontos egy ilyen intézmény, azt éppen a protestánsok példája mutatja. Náluk nincs egyetlen tanítóhivatal, hanem mindenki egy bizonyos mértékben saját magának a pápája, és ezért a protestantizmus számtalan csoportosulásra forgácsolódott, ahol mindegyik csoportban valami mást hisznek. Ezzel szemben a katolikus Egyház az első keresztények hitét csorbítatlanul megőrizte.
- Mi a következménye egy dogma tagadásának?
Ha valaki csak egyetlen
dogmát is tagad, elveszítette az egész hitet, mivel Isten kinyilatkoztatását
nem elfogulatlanul fogadta el, hanem saját magát bírónak emelte afelé, amit
hinni kell.
Ahogy fentebb láttuk, a hit nem a mi belátásunkra támaszkodik, hanem a
kinyilatkoztató Isten tekintélyére, aki maga nem tévedhet, és másokat sem
vezethet tévedésbe. Ezért kell mindent elfogadni, amit Isten kinyilatkoztatott,
és nem lehet abból csak azt kiválasztani, ami kellemes és tetszetős. Aki tehát
a kinyilatkoztatott hitkincsekből valamit kiválaszt, és nem akar mindent
elfogadni, az határt szab Istennek azáltal, hogy saját értelmének adja az
utolsó szó döntő jogát. Az ő hite már nem isteni, természetfeletti, hanem már
csak emberi hit, még akkor is, ha ez talán sok szempontból megegyezik az isteni
hittel.
Így mondta ezt pl. IX. Piusz pápa is, Mária Szeplőtelen fogantatásának
dogmatizálásakor: „Ha valaki ezután
megengedné magának, – Isten őrizzen meg ettől – hogy szívében másként gondolja
és érzi, mint ahogy ezt mi definiáltuk, annak be kell látnia és ezentúl tudnia
kell, hogy maga mondta ki a saját elítélését – a hitben hajótörést szenvedett,
és az Egyház egységétől elpártolt.”
Ugyanezt tanítja XIII. Leó pápa: „Aki (…) a kinyilatkoztatott hitigazságnak csak egy tételét is tagadja, valójában elveti az egész hitet, mivel nem ismeri el Istent a legfőbb igazságnak és a hit tulajdonképpeni indítóokának.”
A pápa idézi meg Szt. Ágostont is, aki a tévtanítókra vonatkozóan így nyilatkozott: „sokban egyetértenek azok velem, egy kevésben azonban nem; de emiatt a kevés miatt, amelyben nem értenek velem egyet, nem használ nekik semmit az a sok, amelyben egyetértenek.”
Az ember nem lehet 70- vagy 99%-ban katolikus; vagy elfogadja a teljes kinyilatkoztatást, vagy nem fogadja el, de akkor már csak egy, „maga csinálta” emberi hite van. Az egyes igazságoknak ilyen módon való kiválasztását a hit teljességéből eretnekségnek nevezzük. (görögül: häresie – kiválasztás)
Teljesen téves tehát, és az Egyház hagyományos tanításában semmiféle támaszték nem található arra a mai téves, más vallásokra vonatkoztatott állításra, hogy a közöset kell jobban kihangsúlyozni, és nem azt, ami elválaszt egymástól. Ezzel ugyanis azt a látszatot keltik, mintha a különbözőség csak jelentéktelen kicsiségekből tevődne össze, holott valójában a kinyilatkoztatott igazság teljességéről van szó.
- A hit nem egy érzelem elsősorban?
Ez az úgynevezett modernizmus tévedése, – amelyet X. Szt. Piusz pápa 1907- ben a „Pascendi Dominici gregis” című enciklikájában elítélt – hogy a hit a tudatalattiból felmerülő érzelem, amely az Isten után sóvárgó ember belső szükségletéből származik. Valójában azonban a hit nem érzelem, hanem a tudatos és akaratbeli elfogadása Isten kinyilatkoztatásának úgy, ahogy azt a Szentírás és a Szenthagyomány az embernek tanítja.
A modernisták szerint kinyilatkoztatás történik, ha ez az érzelem a tudatalattiból felmerül és tudatossá válik. Eszerint a hit valami érzelmi és szubjektív dolog lenne. A kinyilatkoztatást nem kívülről, objektíven kapná az ember, hanem a saját belső világából merülne az fel.
A kereszténység eredete a
modernisták szerint Jézus Krisztus által megélt (közvetített) vallásos élmény
volt (akit természetesen nem igaz Istennek gondolnak). Ő másokkal is közölte a
tapasztalatait, amelyeket azok utána éreztek, és ismét továbbadták. A vallásos
élmény továbbadásából és egy közösségalkotás igényéből jött létre az Egyház. Az
Egyház tehát nem egy isteni alapítvány, hanem minden: az Egyház, a szentségek,
a pápaság, a dogmák csak a hívek vallásos igényének a következményei.
Nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze sincs a katolikus hit fogalmához. Minden
bizonnyal igényli az emberi szív Istent, azonban ha Isten erre a szükségletre
nem felel valóságosan, akkor ez csak egy üres érzelem marad. Az is igaz, hogy a
hithez gyakran járul egy érzelmi biztonság, egy védettség érzése, azonban nem
ez a hit lényege.
Ez az érzelem ingadozó, egyszer erősebb, máskor gyengébb, időnként pedig
teljesen hiányzik. Nagy szentek maguk is, mint pl. Páli Szent Vince, vagy a
gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz időnként ettől az érzelmi hitbiztonságtól
teljesen meg voltak fosztva, azonban hitük helyességében és biztonságában
emiatt soha nem kételkedtek.
Szt. X. Piusz antimodernista esküjének szövegében – amelyet 1967-ig minden pap a szentelésekor letett – ez áll: „Teljes bizonyosságként erősen hiszem és nyíltan megvallom, hogy a hit nem egy vak vallásos érzelem, amely a tudatalatti sötétségből, a szív unszolására és az erkölcsileg formált akarat hajlandóságából ered, hanem hogy az az értelem teljes helyeslésével, elfogadása a kívülről jövő, hallás által megismert igazságnak, és Isten tekintélyének alapján, aki a legfőbb szavahihetőség, igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten mondott, tanúsított és kinyilatkoztatott.”
- Megváltozhat a hit?
A modernista tanok szerint a hit megváltozhat. Mivel a dogmák ott csak a belső hitbeli érzelmeknek és a vallásos igénynek a kifejezői, ezért ha a vallásos igények és érzelmek megváltoznak, azokat újra kell fogalmazni és viszonyítani.
Ha azonban – ezzel ellentétben – a dogmák tévedhetetlenül meghatározzák és kifejezik a hitet – így tanítja ezt az Egyház – akkor nyilvánvaló, hogy azokat nem lehet megváltoztatni. Ami tegnap igaz volt, nem lehet ma téves, és fordítva sem. Az igazság változatlan, így az igaz hit is változatlan. Ezért írja Szent Pál: „Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek egy más evangéliumot, mint amit mi hirdettünk nektek, átkozott legyen!” (1. Gal.1,8.)
„Jesus Christus heri et hodie, ipse et in saecula”- Jézus Krisztus ugyan az tegnap, ma és mindörökké. (Zsid. 13, 8.)
A hit tanaiban csak olyan értelemben lehet fejlődés, hogy a hitigazságokat mindig jobban megértve, jobban tudják magyarázni. Egy ilyen fejlődést Krisztus maga megjövendölt az Egyháznak, amikor azt mondta: „A Vigaszta1ó pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (1. Jn. 14, 26.)
A Szentlélek nem új igazságokat tanít, hanem mindig a Krisztustól kapott igazságok mélyebb megértéséhez vezeti az Egyházat. Ezért a hittételek, amelyek egy bizonyos időben csak kis jelentőségű szerepet töltöttek be az Egyház életében, más időkben előtérbe léphetnek. A tévtanítókkal való összeütközés és harc is kényszerítette az Egyházat a hittételek mind világosabb és érthetőbb magyarázatára és bemutatására. Ez a fejlődés azonban, ez a kibontakozás soha nem hozhat ellenmondásokat. Ami egyszer dogmának lett nyilvánítva, az nem lehet egy későbbi időben érvénytelen vagy téves. Amikor az Egyház új dogmát definiál, nem új igazságot talál ki, hanem újra kijelenti és egy új formában hangsúlyozza azt, amit alapjában véve mindig hittek.
„A hit tanai, amelyeket Isten kinyilatkoztatott, nem azért adatott az emberi szellemnek, hogy azt, mint egy filozófiai koholmányt (kitalálást) tökéletesítsen, hanem mint isteni örökséget, amely Krisztus jegyesére, az Egyházra lett bízva, hűségesen megőrizze és tévedhetetlenül magyarázza. Ezért a szent hittételeknek az Anyaszentegyház által egyszer kinyilvánított jelentését mindörökre meg kell tartani, és ettől egy magasabb rendű értelmezés nevében és látszatával soha nem lehet eltérni. Így növekedjen és fejlődjön az idők folyamán, az évszázadokon keresztül – nagy és gazdag mértékben a felismerés, a tudomány és a bölcsesség, úgy az egyesekben, mint az összességben, úgy az egyes emberben, mint az egész Egyházban, azonban mindig csupán az őket megillető módon: ugyanis azonos tanokban, azonos jelentésben és azonos értelmezésben.”
- Lehet az igaz hit több vallás birtokában?
Mivel az egyes vallások alapvetően eltérnek egymastól, így nem lehet közülük több igaz és helyes. Ezért csak egy vallás lehet az igaz vallás, és ez a katolikus vallás. Isten Krisztusban nyilatkoztatta ki magát és nem Buddhában, vagy Mohamedben, és Krisztus csak egy Egyházat alapított, amelynek az Ő tanítását és kegyelmeit a világ végéig közvetítenie kell az embereknek. Tehát a háromszemélyű Istenben, Jézus Krisztusban és az Egyházban való hit egy elválaszthatatlan egységet képez.
Vagy háromszemélyű az Isten, vagy nem. Ha azonban háromszemélyű, akkor minden kereszténységen kívüli vallás szükségszerűen hamis. Azonban a keresztény felekezetek is ellentmondanak egymásnak: néhány azok közül nem hisz Krisztus igaz istenségében, sok másikban nem hiszik Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, stb. Ilyen ellentmondások nem tudnak közösen helyt állni, nem lehetnek helyesek.
- Miből tudjuk felismerni, hogy a katolikus az igaz hit?
Krisztus a küldetésének igazságát az általa végbevitt csodákkal bebizonyította. Ezért mondja: „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek.” (1.1 Jn. 14,11.)
Az apostolok is az általuk történt csodákkal igazolták magukat. „Azok pedig elmentek és prédikáltak mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, a tanítást megerősítette és csodajelekkel kísérte.” (Mk. 16, 20)
Az Egyház isteni küldetését tehát csodák és csodálatos események igazolják.
Az Egyházban mindig – egészen a jelen időkig – történtek csodák, és a tény, hogy vannak csodák, soha nem volt olyan biztos, mint éppen ma, amikor a modern természettudomány megismerési és vizsgálati módszereinek segítségével – sokkal jobban, mint a korábbi időkben – egy természetes magyarázat kizárható. Nem lehet autoszuggesztióra vagy hallucinációra hivatkozni. Élelmiszer megszaporodását, amelyet sokan, egyáltalán nem befolyásolt személyek láttak, egy halott feltámadását, vagy egy, már majdnem teljesen elpusztult organizmusnak hirtelen egészségessé válását nem lehet ilyen módon magyarázni. Az Egyház soha nem ismerne el olyan csodát, ahol akárcsak a legkisebb lehetősége is fennáll egy természetes magyarázatnak.*
* Ehhez a témához bővebb információ nyerésére a következő művekre utalunk:
- W.Schamoni : Wunder sind Tatsachen. (A csodák tények)
- Stein am Rhein: Christiana Verlag .
- H.Grochtmann: Unerklarliche Ereignisse, tiberprtifte Wunder und juristische Tatsachen feststellung. (Megmagyarázhatatlan események, felülvizsgált csodák es jogi tényállások)
- Langen: Verlag Maximilian Kolbe 1989. (ez a könyv egy jogász doktorátusi munkája)
- f. Rechinger: Wenn Tote wider leben. (Ha halottak ismét élnek – Verlag: Ursula Zoller 1995. Ez a könyv behatóan foglalkozik az autoszuggesztió lehetőségeivel és az állítólagos csodákkal a katolikus körökben).
Már a kereszténység elterjedése is maga egy csoda, mert természetes módon nem magyarázható a tény, hogy tizenkét műveletlen és befolyással nem rendelkező halász rövid idő alatt a világ nagy részét megtérítette, éspedig a hatalmasok és befolyással rendelkezők ellenállása ellenére.
Ezek a csodák persze nem tudják a hitet bebizonyítani, vagy éppen kierőszakolni, mert különben a hit nem lenne már hit, hanem tudás. Mutatják azonban, hogy a hit nem egy vak, alaptalan bizalom, amely az értelemmel ellentétben áll, hanem ellenkezőleg, a hitetlenség a nagy oktalanság.
Hogy végül is a kereszténység protestáns töredékei nem lehetnek igazak, már abból az egyszerű meggondolásból is adódik, hogy ezek mind egy későbbi időben, Krisztus Egyházától szakadtak el. Luther az Egyházat nem megreformálta, ahogy ő ezt állította, hanem új tanokat állított fel, amelyek ellentétben állnak azzal, amit a keresztények korábban mindig hittek. Ha a keresztények mindenkori meggyőződése az volt, hogy az Eucharisztiát csak egy felszentelt pap tudja foganatosítani (végbevinni), és hogy a szentmise egy igazi áldozat, hogyan lehetne az akkor igaz, ha valaki 1500 évvel később, egyszer csak valami egészen mást állít? Vagy hogyan lehetne az anglikán egyház igaz Egyház, amely létezését egyedül és kizárólag VIII. Henrik király házasságtörésének köszönheti?
Következésképpen megállapíthatjuk XIII. Leó pápával, „hogy melyik az igaz vallás, azt könnyűszerrel felismerheti az ember, ha okosan és becsületesen próbál ítélni: mert a sok és ragyogó bizonyítékból, a jövendölések beteljesedéséből és a csodák bőségéből, a hit gyors elterjedéséből egy ellenséges világban a legnagyobb akadályok ellenére, a mártírok tanúságtételéből és más hasonló tényekből világosan kitűnik, hogy az igaz vallás egyedül az, amelyet Krisztus maga alapított, és amelynek védelmét és elterjesztését az Egyházára bízta.”
- Szükséges a hit az üdvösséghez?
A Szentírás tanítása szerint a hit egyértelműen szükséges az örök üdvösség elnyeréséhez. Krisztus maga mondja: „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk. 16, 16.), és Szent Pál így tanítja: „hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.” (Zsid. 11,6.)
Hogy itt nem csak valamilyen hitről, hanem az igaz hitről van szó, azt világosan mutatja az apostolnak a figyelmeztetése a pogányoktól és a tévtanoktól való óvakodásra. „Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek.” (2. Tim. 4. 3-4)
Ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ha valaki a saját hibáján kívül nem a katolikus hitet vallja magáénak, mégis megmenekülhet. Ha ugyanis hűségesen, lelkiismerete szerint él, Isten lehetővé teszi számára valamikor az életében a kegyelem elnyerését. Egyértelmű azonban, ha valaki saját hibájából nem az igaz vallást gyakorolja, hanem kitart a tévedésekben, örökre el fog kárhozni. A hitnek ebben a kérdésében tehát nem haszontalan teológiai civódásról és vitatkozásról van szó, hanem a halhatatlan lelkek örök üdvösségéről.
FOLYTATJUK!
Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 2. évfolyam, 1. szám, 2016. március
Zöldinges.net – Csikós Gergő
