Minden június 4-e közeledtével szembesülünk azzal, hogy egy újabb év telt el, egy évvel ismét távolabb kerültünk 1920-tól, ismét egy év és nem változott semmi, a határok ugyanott vannak. Sőt! Ha végig gondoljuk a helyzet évről évre rosszabbodik, a magyarság lélekszáma évről évre csökken, a liberális korszellem pusztítása évről évre nagyobb, elég csak a pécsi pridera gondolnunk. Egyszerűen felnő egy generáció, amelyiket nem érdekli a kérdés, nem menne harcba az ország területi épségének helyre állításáért, nem halna meg, nem adná fel a semmilyen szürke és komfortos életét, valami olyanért, amivel szerinte már felesleges foglalkozni az „eltelt 100 év” szólamot mantrázva. Egyszerűen semmi nem mutat arra, hogy az az igazságtalanság, ami minket ért valaha is meg fog oldódni. Az orosz-ukrán háború pedig talán meg is pecsételte a kárpátaljai magyarság sorsát.
Nehéz újat mondani, olyat amivel nem találkozhatunk minden évben a facebookon ismerősök posztjaiban, hazafias oldalak megemlékező írásaiban. Ugyanaz zajlik le évről évre. Ilyenkor mindenki megemlékezik, sajnáljuk kicsit magunkat, elmondjuk, hogy milyen csúnyán elbántak velünk és valahol belül reméljük, hogy
nem hagyhat Isten, az örök igazság bűnt büntetlen.
Vargha Gyula: Élnem kell
Ahogy én látom, a probléma gyökere az áldozatszerepbe való kényelmes belehelyezkedés és a folyamatos csodavárás. Mi sem példázza ezt jobban, mint a szomszédban zajló háború, amelynek hatására nemzeti radikális körökben várva várt momentuma az eseménynek, hogy Kárpátalja egyszer csak visszatér, mert jár nekünk.
Itt egy kisebb kitekintés keretében fontos megemlítenem a Demkó Attilával készült interjút, amiben szó esik Putyinról és arról, hogy az orosz titkosszolgálat miképp használja fel a különböző népek közti ellentéteket a saját érdekei szerint.
Visszakanyarodva, mintha az élet azt tanítaná, hogy az áldozat ha nem képes felállni, akkor majd valaki jön és felsegíti, és valaki majd megharcolja helyette az ő harcát, hisz akivel igazságtalanul bántak el, az megérdemli az igazságszolgáltatást. Természetesen az állítás önmagában igaz, ugyanakkor ez egy könnyen felvehető szerep, nem igényel az egyén részéről valamilyen irányba való törekvést. Csak fel kell venni a maszkot. Kicsit talán elrugaszkodott példa lesz, de a posztmodern világ deviáns elemeihez tudnám hasonlítani az ilyen nemzeti radikálisokat, azokhoz, akik azt mondják, hogy rendben van ha elhízott vagy, nem a te hozzáállásoddal van a probléma, a világ a hibás, hisz nem ért meg téged és nem fogad el olyannak. Akik pedig felszólnak ez ellen, azok megkapják a body shaming bélyeget.
Nem értik Trianon kérdésének a lényegi problémáját. Márciusban készült egy interjú egy kárpátaljai magyarral, aki Ukrajnáért harcol, állítása szerint a hazáját védi az „orosz világtól”. Az interjúban nincs konkretizálva, hogy a hazája alatt Ukrajnát érti, vagy csak Kárpátalját, de talán ez nem is lényeges. Tudomásom szerint már van öt magyar áldozata az orosz-ukrán háborúnak, a Légió Hungária Hősök napi megemlékezésen név szerint tisztelgett áldozatuk előtt. Nem fogom azt állítani, hogy az ő haláluk miatt nekünk a konfliktusban Ukrajna oldalán kellene állnunk. Azért említettem meg őket, mert a letűnt idők szebb napjain a hazánk területén élő népiségek haltak meg a mi háborúinkban Magyarországért, nem pedig magyarok más nemzetek háborúiban annak a védelmében. És itt ragadható meg, hogy mi is az amit nem értenek a nemzeti radikálisok. Ha itt Isten akaratából valaha újra egy lesz a föld és az ország, akkor annak a Kárpát-medencei népek közös akaratának kell lennie nem pedig hódítás, vagy egy olyan területrendezés, ami az ő akaratuk ellenében történik.
Persze kedvező szerencse és egy kedvező történelmi helyzet elhozhat egy várva várt határrendezést, ugyanakkor ha nem nyerjük meg a Kárpát-medence népeinek lelkét, akkor lényegében csak technikailag rendeztük az igazságtalanságot, de szellemileg továbbra is velünk fog élni.
Trianon megoldásának nulladik lépése az, hogy felismerjük a magyarság sikerének elfeledett titkát, megértjük és a magunkévá tesszük a magyar nemzeteszmét. Két évvel ezelőtt már írtam erről, most viszont ismét meg kell említenem, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni. A mai kor emberének a nemzet pusztán egy szinonimája a népnek, ha tulajdonít is valami magasztosabbat a nemzetnek, számára akkor is a magyar nemzet=magyar nép. Anélkül, hogy részletesebben foglalkoznánk ezzel a kérdéssel, amit érdemes tudni, hogy a magyarság sajátossága volt, hogy különböző népeket tudott beintegrálni a nemzetbe. Ez egyrészt köszönhető a magyarság eredetének, a nomád életmód, a sztyeppe világa egy teljesen más felfogásmód létrejöttét segítette elő Európa más részein élő népeivel szemben. Valamint a folyamatos bevándorlás egyfajta szükséghelyzetként szintén indikálta a nemzeteszme olyan fejlődését, ami a magyarság évezredes történelmének nagyrészét meghatározta. Mindig is különbséget tettek a >>gens Hungarica<< és a >>natio Hungarica<< között. Előbbi a magyar nemzetet jelenti, utóbbi a magyar népet. Persze a kor szabta keretek közt a nemzetbe akkor a nemesség számított bele, viszont a polgárosodással nem sikerült adaptálni őseink nemzeteszméjét és a >>gens Hungarica<< soraiba beemelni a polgárságot is, ehelyett a korszellem hatása érvényesült, azaz átvették a modern nacionalizmust és elkezdték a néppel azonosítani a nemzetet.
Joó Tibor jól összefoglalja a probléma eredőjét:
A nemzetállam szükségszerűen csak egyetlen nemzet állama lehet, s ha a nemzet a néppel azonosíttatik, akkor az országlakó népek közül csakis egyetlen nép tarthat igényt a nemzet rangjára.
Olvassuk el többször ezt a gondolatot, ízlelgessük, ha kell magoljuk be, ezzel keljünk, ezzel feküdjünk és értsük meg egyszer, s mindenkorra, amennyiben a magyar nemzet alatt csak a magyar népet értjük, azzal folyamatosan, újra és újra aláírjuk Trianont.
Trianont először magunkban kell ledönteni, el kell utasítanunk minden olyan hangot, amely a kényelmes áldozati pózba ringat minket. Ez az örök vesztes szindróma, ami mindenhova vezet, csak az élhető magyar jövő felé nem. Egy olyan nemzet, amely áldozatnak látja magát gyengeséget mutat, a Kárpát-medencét pedig csak az erő tartotta egyben, és ismét csak az hozhatja el az egységét. És nem a katonai erőre gondolok elsősorban, hanem a lélek erejére, amely a legnagyobb kilátástalanságban is képes kitartani és ha ő is az utolsó, aki az igazságot képviseli, akkor is ugyanazzal a hévvel viseltetik. Áldozatok nem vezethetik a Kárpát-medencét, csak vezettetve lehetnek a kor aktuális hullámain, azokat nem meglovagolva, hanem azok által ide oda sodorva. Mígnem végül falhoz nem csapódnak, amely felérhet a megsemmisüléssel is.
Magunkévá kell tennünk őseink nemzeteszméjét, el kell utasítanunk a modern nacionalizmust, azokat a hangokat, akik ellenséget látnak, vagy látatnak a velünk együtt élő népekben. Akik ezt elutasítják nem csak hogy Trianont írják alá újra és újra, miként már említettem, hanem őseink eszméjét is megtagadják.
Hiszek az egy Istenben, hiszem, hogy ez Mária országa, hiszem, hogy Isten nem hagy bűnt büntetlen. De amellett, hogy mindezeket hiszem és vallom, nem ringatom magam illúzióba, és biztos vagyok benne, hogy Isten nem segíti meg a gyengét, nem segíti meg azt, aki várja a csodát. A magyar élettér csak akkor marad meg magyarnak, ha az az életet szolgálja, a vesztes pedig nem érdemli meg az életet. De Isten azt sem segíti meg, aki a hamisság és a hazugság talaján akar jövőt építeni, a modern nacionalizmus pedig egy hazug és hamis talaj, amin Trianon egy sírbolt és nem nő új virág.
Végszóként pedig azzal zárnám, hogy keresztény ember számára egyértelmű, hogy világunk ismert formájában el fog pusztulni, ha Nagy Magyarország lesz, ha csonka, és akkor is ha nem lesz magyarság. Nem először mondom, de fontos hangsúlyozni, a győzelem a cél, de nem az a feladat, vagyis Trianon ledöntése a cél, de nem az a feladat!
Termeszétesen nincsenek illúzióim, nem ringatom magam abba, hogy ezen gondolataim alapjaiban rengetik meg a nemzeti radikális tábor gondolkodását és be fog következni egy kedvező fordulat. Viszont az elfeledett Szűcs Ábrahám „pipás nemessel” egyetemeben mondom, aki felszólt a maga korában a nemzeteszme új értelmezése ellen:
nem azért, hogy az úgy nevezett kor, vagy korszellem minket is meghallgasson, azt nem remélhetjük. Hanem azért, hogy elgázolt maradékunk meglássa, hogy a protestálgatáshoz, de csakis ahhoz volt jussunkat ismertük, és mást nem tehetvén, midőn lenyomattunk, legalább kipisszegett belőlünk a férfi természet.
Zöldinges.net – Bognár Albert
