Skóciába, egy protestáns szervezethez kerülve katolikusként nem túl magas elvárásokkal indultam el. Önkéntességem egy keresztény szervezet által fenntartott hajléktalanszállón töltöm, így munkatársaim mind keresztények, elvileg.
Nyilvánvalóan számítottam rá, hogy nem sok konzervatív/katolikus emberrel fogok találkozni és tudtam, hogy nem én leszek a legnépszerűbb. Az első hetekben tudtomra is adták, hogy miért fogok katolikus hitem következtében elkárhozni. Oktatást kaptam arról, hogy bizony Mária közbenjárását kérni következményekkel jár, mint például a démoni megszállás, de protestáns imával az orron keresztül a démon távozhat a testből, csupán akarni kell (meg persze protestánsnak lenni). Habzó szájjal vitatkoztak, hogy bizony bálványimádás, ami az anyaszentegyházban folyik, és a pápa „istenítése” kárhozatra vezet minket, de szerencsémre jó helyre kerültem, hiszen itt mindenki a helyes utat követi. Majd pár hét múlva kiderült, hogy mégsem.
Határozott kérés után, miszerint hagyják békén a hitem, ne próbáljanak meggyőzni a tévtanaikkal, nem próbálkoztak ezzel többet. Ekkor észrevettem, hogy mégsem akkora az egyetértés köztük, mint ahogy elsőre velem tudatták. Különböző szinten mozognak a Németh Sándorsági skálán, melynek végén az illető büszkén mutatott „démonűző” videót, ahol egy fiatal, orvosok által mentális betegséggel diagnosztizált lányt egy „pásztor” gyomorszájon üt, majd az egész felekezet végignézi, ahogy a lány testéből kijön a démon. Hiszen szegény nem azért vonaglik és sír a földön mert erőből megütötte egy megtermett férfi, hanem a rossz szellem távozik a testéből. Munkatársamhoz tett kérdésemre, miszerint ő tényleg hisz-e ebben egy magabiztos választ kaptam: Természetesen, a jövőben ő is szeretne téríteni és démont űzni, hisz hallja az Úr hívását, a gyülekezetében aktívan részt vesz a dicsőítésben, szívesen pásztorkodna. Furdalt a kíváncsiság, így hát megkérdeztem, hogy van-e bármiféle papírja arról, hogy ért a teológiához. A válasz természetesen egy halk „nem” volt.
Ezek után kezdtem úgy érezni, hogy valahol ők mind megragadtak az időben, valahol a germán erdők mélyén tenyésző ariánusok szintjén. Egy kollégám se volt, aki különbséget tudott volna tenni a démoni megszállás és a skizofrénia között, ha esetleg olyan hajléktalan ember jött hozzánk segítségért. Reggeli órákban bőszen imádkoztak – közben egymás imádságába belehümmögnek esetleg belenyögnek egy „Yes Lord!” felkiáltást – s követelték a démontól, hogy hagyja el a testet. „Jó” keresztény módon senkit nem ítéltek el, elfogadták a hitét. Legalábbis, ha nem volt keresztény. Egymás háta mögött engem világosítottak fel, hogy amiben a másik hisz az nonszensz, ez meg az a gyülekezet tévtanokat hirdet. Pár hónap után boldogan mondták el, hogy a vírus előtti időben az ott lakó hajléktalanokkal közösen imádkoztak vacsora előtt, s ha éppen muzulmán is lakott ott, akkor bizony Krisztus nevét nem említették az imában, nehogy sértő legyen, esetleg vitát okozzon.
A reggeli közös bibliaolvasás után megtárgyalták egymással, hogy „Szerintem az nem úgy volt” és „Igazából Dávid király nem is gondolta komolyan, mikor ezt a zsoltárt írta”, esetleg „Ez már idejétmúlt”. Teljesen felháborodva hallgattam, hogy pár, teológiát nem tanult ember mennyi eretnek gondolatot terjeszt a házon belül, csupán azon oknál fogva, hogy szerintük az Úr igéjét olvasva csakis igaz gondolatok fogannak. Nem igazán értettem már akkor sem, hogy miért más a véleményük, mint a katolikus egyháznak, de ha rákérdeztem, elviccelték, zavarba jöttek és témát váltottak.
Nyilvánvalóan Skóciába érve egyből keresni próbáltam olyan katolikus templomot, mely konzervatív identitásommal nem megy szembe, de ez a vártnál nehezebben ment. Egy ismerős ajánlására végül elmentem egy katolikus templomba, ahol megint megbotránkoztattak. A mise előtt a padba ülve nem sok embert láttam térdet hajtani, felnőttek hangosan trécselve és nevetgélve várták a szentmise kezdetét, mint a neveletlen gyerekek. A mise menete is meglepő volt. Közben azt kérdezgettem magamtól, hogy ez biztos az a katolikus egyház e, melyben szentül hiszek. A Credo soha nem lett elimádkozva, a prédikáció maximum öt percesre sikeredett és kerek perec elmondta a pap az evangéliumi részletet még egyszer, csak egy kicsit nevetgélt közben, sok hasznosat nem tudtunk meg. Éneklés közben páran rázták magukat, mintha valami szekta rituáléján lennének, nem pedig egy szentmisén. Az áldozás természetesen kézbe történt, ami nyilvánvaló szentségtörés. A hívek egy nagyobb része láthatóan nem fogta fel, hogy Krisztus testét tartja a kezében, mivel egyik kézből a másikba tették, a fény felé fordulva nézték, hogy mennyire átlátszó, majd drámai módon sikeresen a szájukhoz emelték. Reménykedtem benne, hogy csupán én vagyok szerencsétlen, amiért nem találok egy rendes templomot, viszont pár próbálkozás után csupán hasonló történetekkel gyarapodtam.
Kollégáim közül voltak páran, akik nagyobb nyitottsággal fordultak felém, jó kapcsolatot alakítottam ki velük. Az egyikük győzködésére, jóindulatból ellátogattam egy istentiszteletre az ő felekezeténél.
Amit ott tapasztaltam, az minden képzeletem felülmúlta (pedig tudtam, hogy nem leszek lenyűgözve). A „templomba” érve egyből feltűnt, hogy belül inkább egy közösségi térnek néz ki, mintsem szakrális helynek. Színesre festett falak, egy pódium, amely ki van világítja, hátul kávézó édességekkel, melyeket istentisztelet alatt lehet majszolni két teaszürcsölés és telefonnyomkodás közben. Egy keresztet sem találtam. Természetesen mindenkinek feltűnt, hogy új vagyok és óriási műmosollyal az arcukon jöttek hozzám, kérdezgettek hogylétem felől, majd biztosítottak, hogy roppant mód örülnek, hogy velük vagyok. Aztán ha a beszélgetés elért arra a pontra, ahol kiderült, hogy katolikus vagyok, akkor pár másodperc gondolkodás után jött a jól ismert mondat: „Végülis ugyanabban hiszünk, nem?”. Nyilvánvalóan nem, de ezt nem akartam firtatni, megtanultam, hogy ez a mondat jelképezi az erőltetett udvariasságot, azaz nem akarják a szemembe mondani, hogy eretnek vagyok a szemükben (ez a mondat pár hétig vice versa ment köztem és bárki más között, akivel beszéltem). Kellemetlen érzés fogott el az első perctől fogva, mindenki erőltetetten boldog volt, mintha kötelező lenne. Az istentisztelet dicsőítő dalokkal kezdődött ,melyek körülbelül négy percesek voltak és maximum négy, egyszerű mondatból álltak. Körülöttem mindenki táncolt, beordította a szokásos „Yes Lord” félmondatot, kezeiket magasba emelve ugráltak. Ezután jöttek a reklámok a gyülekezetről, infó, hogy hogyan lehet adományozni. Közben a fél társaság a telefonját nézte, vagy járkált jobbra-balra az épületben. Olyan érzésem volt, mintha egy reklámcég bemutatkozó programján lennék, ahol minden mű, csak vegyed meg. A promóciós pillanatok után a pódiumra álló fiú mikrofonba mondta, hogy az új érkezőknek „welcome pack”, azaz üdvözlőcsomag jár, amit a szertartás (?) után átvehetnek. Az én kezembe abban a percben egy ilyen csomag került hátulról, tele cukorral, melyet megoszthatok a többiekkel, így barátkozhatunk egy ingyen kávéra feljogosító kuponnal és elérhetőségi kártyával felpakolva. Arról egy összefoglalót sajnos nem tudtak adni, hogy az ő egyházuk miben különbözik a többitől, mik a fő nézetek (már ha van bármilyen nézetük). Pár dal után eljött az igehirdetés ideje. Ekkorra biztosan tudtam, hogy nem sok köze lesz a Bibliához, igazam is lett. A Nagy-Britanniában annyira bőszen ünnepelt apák napja alkalmából a pásztor gyerekkorát hallgattuk, majd eljutottunk oda, hogy egy fél mondatot idézett a Bibliából: „Ti így imádkozzatok. Mi Atyánk, aki a mennyekben…” Jézus így tanított minket imádkozni, de a pásztor szerint nem ez a módja. Az Úr az Ószövetségben félelmetes, de az Újszövetségben egy apa. Itt megkérte a teremben, azaz „templomban” ülőket, hogy tapsolják meg Istent, hiszen Ő mennyire „király”. Majd, mint egy koncerten, még rá is kontrázott egy „Csak ennyire király Isten? Hangosabban!” kiáltással. Nem meglepő módon mindenki ujjongott és csapkodta össze a tenyerét, mint a cirkuszban, amikor tetszik valami. A pásztor szerint az apánkhoz lazán, kötetlenül szólunk, így az Úrhoz is így kell. Ezt a héten mondta neki Isten, mikor imádkozott. Az igehirdetésnek ezután hamar vége lett, pár gyéren komponált, semmitmondó dal után pedig az istentisztelet is lezárult. Egyből hozzám jöttek, kérdezték milyen volt, hogy tetszett. Diszkréten közöltem, hogy a katolikusoknál ez nem szokás, ez nekem nem való. Meglepetésemre jópáran mondták, hogy bizony a katolikus misétől ők is azt várják, hogy tradicionális legyen. Érdekelt volna, hogy ha ők elvárják a katolikus egyháztól hogy milyen legyen, akkor miért nem oda járnak, viszont annyira diszkomfortosan éreztem magam, hogy inkább rövidre zártam a témát, hátha előbb szabadulok.
Egy nap múlva az egyik munkatársamtól megtudtam, hogy ők különböző zászlókat is lengetnek istentisztelet közben és konkrétan táncolnak. Megkérdezem, hogy milyen indokkal alapítanak itt egyházakat, amire lényegretörő választ kaptam: Valami nem tetszik nekik a felekezetükben, ezért alapítanak egyet. Kérdeztem, hogy erről a Bibliában hol van szó, mivel támasztják alá az új gyülekezet alapítását, hiszen ők azok, akik véresszájúan nekem estek mindig, hogy „márpedig az nincs a Bibliában, amiben ti, katolikusok hisztek”. Természetesen nem tudtak idézetet mutatni, ami legitimálná ezt a gyalázatot.
Skócia felkavart, megbotránkoztatott és kétségbe is ejtett. Túlnyomórészt ilyen szekták vannak az országban, a keresztények döntő többsége ilyen gyülekezetbe jár. Az alázat teljesen hiányzik belőlük, az Úr pedig egy cuki apuka számukra, aki a haverjuk is egyben. A tisztelet semmilyen jelét nem mutatják, az Úr előtt nem hajolnak meg. Sajnálatos módon nyugaton ez már a katolikus egyházról is egyre jobban elmondható. Megsavanyodva vágyom vissza Magyarországra, ahol letérdelni Isten házában nem fura, helyidegen dolog, hanem megkövetelt.
Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.
Máté evangéliuma 7:13-14
Zöldinges.net – Vendégcikk
