Kétségtelen, hogy mára a forradalom végstádiumához közeledve a sötétség erőinek térnyerése megrontotta az aktuálpolitikai értelemben vett jobboldalt is. A kifejezés birtoklásáért harc folyik, s míg a szalonjobboldali és melegkonzervatív Fideszes holdudvar pusztán a forradalom egy korábbi stádiumához nyúlna vissza, addig mi a forradalom ellentéte kívánunk lenni, a lehető legszélsőségesebben képviselni az ideálpolitikai értelemben vett, vegytiszta jobboldaliságot. Míg előbbi a konzervatív jelszóval, az angolszász filozófiai hagyomány szoknyája mögé bújva csupán a klasszikus liberalizmust csomagolja újra, addig utóbbi az örök értékeket képviselve és megélve, nem pár évszázadot akkor visszaugrani az időben, ott találva igazolást és menedéket eszméinek, hanem valódi konzervatívként az örökérvényű ideák mindenkori megőrzésére törekszik. Szerkesztőségünk a Forum Dextrum célkitűzésével maradéktalanul egyetértve éppen ezért elengedhetetlenül fontosnak tarja azoknak a témáknak a tárgyalását, amelyek nélkülözhetetlen részét képzik a jobboldaliságnak, de a melegkonzervatív szalonjobboldal a PC előtt behódolva mégis örökösen száműz kánonjából. A kultúrharcban segítő kezet nyújtva egy ilyen tabusított témához nyúlva igyekszünk a jobboldali világnézet egyik minimumaként, az emberi természetből fakadó identitásképző elem, a rassztudat védelmére kelni. Lássuk.
- 1. Test és lélek
Az ember identitásrétegeinek rétegződésébe, ontológia strukturáltságunk organikus, veleszületett részeként, a teremtett rend velejárójaként természetszerűleg beletartozik a rassztudat is. Így a rasszfogalom vizsgálata, fogalmi meghatározása és tartalmi jellege – különösképpen a gyökereitől elszakadt és értékvesztett XXI. században – nem csak a jobboldaliságunk egyik elméleti aspektusaként kezelendő, hiszen az mára élet-halál jelentőséggel bíró realitássá vált. A jobboldali rasszfogalomra, illetve a rasszokkal kapcsolatos elméletek belső motivációjára pedig értelemszerűen az emberi lény átfogó metafizikai státusza, a filozófiai antropológia által feltárt egyetemes jellege nyomja rá a bélyeget. Ez okból az ember definíciója és az ontológiai rendben betöltött pozíciójának meghatározása lesz az, amelyet rassz fogalmunk és az e köré felépített nézetrendszerünk szükségképpen követni fog. Ezért az ún. rasszelmélet és az ehhez szorosan köthető rassztudat kibontása az ember metafizikai értelemben vett definíciójának és az ezáltal feltárulkozó létsíkok előzetes ismeretét kívánja meg.
A vizsgálódás kiindulópontját – feltételezve a test materiális-fizikai jellegének magától-értetődőségét – a lélek fogalma adja. A lélek, mint anima (lat. éltet, életet ad) vagy pszükhé (gör. élet) minden élőlényben az élet első lételvét jelenteti, amely az élőlényt élővé, elevenné teszi. Az adott élettani szisztéma minden műveleti tevékenységét ezáltal a lelke általi meghatározottságból nyeri. A lélek ezen életelvként funkcionálva tehát az, amely determinálja az élőlényeket átható immanens, a szubsztancián belüli oksági folyamatokat, és amely a szubsztanica tevékenységének belső lételveként megadja annak lényegi mivoltát, és ezáltal kijelöli metafizikai státuszát. A lélek ekképpen definiálva mindazonáltal megmarad a naturalisztikus filozófia keretrendszerein belül, hiszen ezen meghatározás mentén természetesen joggal lelki működést, azaz életelvet tulajdoníthatunk a növényeknek (vö: vegetatív lélek, amely a táplálkozás, a növekedés és az önreprodukció képességével rendelkezik) és az állatoknak is (vö: érzékelő lélek, amely lehetővé teszi az észlelés általi információ felvételt és az önmozgást). Ilyen értelemben az emberi lélek is (szigorúan, mint életelv) elsősorban a létesült világhoz tartozik, és a matéria határain belül helyezkedik el, azzal a különbséggel, hogy a vegetatív és a szenzitív lélek tulajdonságait birtokolva, racionális lelke, azaz az elvont gondolkodás, a fogalmi rendszerek kialakítása és logikai következtetések lehetősége, illetve a szabad akarat sajátossága által meg is haladja azokat.
Ez a mozzanat azonban a többi élőlénnyel szemben az emberi lelket sokrétűvé, úgymond „kétosztatúvá” teszi, ugyanis az ember esetében különbséget kell tennünk a lélek, és a lélek ereje között. Előbbinek felel meg az anima/pszükhé, amely a test aktualizálása révén egyfajta kauzalitást ad az emberi életet alkotó különféle tevékenységeknek (vegetatív, szenzitív és racionális), utóbbinak pedig a spiritus/pneuma, amelyet magyarul a szellem fogalmával adhatunk vissza. A szellem az, amely immateriális működésének hozományaként képes transzcendentálni az anyagi szférát és ezáltal lehetősége nyílik az Abszolútumra tekinteni. Az emberi személyben ennél fogva a lélek (anima/pszükhé) és a szellem (spiritus/pneuma) tevékenységi körét és annak funkcióit reálisan megkülönböztethetjük egymástól, és így jogosan beszélhetünk ún. testi, illetve szellemi emberről. Előbbi esetében az embert mondhatni merőben természeti oldaláról, annak vegetatív, észlelő és racionális attribútumaival egyetemben közelítjük meg, míg utóbbinál azonban feltárulkozik az ember természetfölötti arculata is, hiszen meghaladva saját anyagi valóját megnyílik számára a transzcendens világa, és ráeszmél, hogy teremtésétől fogva földi élete magasabb rendű célok elérésére rendeltetett. Az embert egyrészről tehát test-lélek szubsztanciális egységeként ragadhatjuk meg, de másrészről fel kell ismernünk, hogy a lélek egyfajta kettős természettel bír, hiszen mint anima/pszükhé életelvként egyfelől meghatározza a testet, de másfelől mint spiritus/pneuma egyben meg is haladja azt. Ezért míg a megismerés rendjében az első a test, második a testet aktualizáló és élettevékenységgel ellátó lélek, a harmadik a lélek ereje, amely megnyitja az utat a szellem számára, addig ontológiai értelemben a szellem az, amely az embert természetfölötti nyitottságában emberré teszi, a lélek az, amely ezt megragadva élettevékenységgé tudja ezt formálni, a test pedig mindennek a természetszerű anyagi bázisaként szolgál.
- 2. Szellemi rassz
Mindenből kiindulva határozottan állíthatjuk, hogy a rasszt sem csak egy biológiai struktúraként kell felfogni, hanem azt a lélek és a vér organikus egységének, egymás kölcsönös determináltságán nyugvó közösségeként kell kezelnünk. Az emberi személy metafizikai leírásával párhuzamot mutatva a rassz öntudatlan valósága így akarva-akaratlanul is, de visszaköszön mind a testi, mind pedig a pszichikus és a szellemi jegyekben is, ezért a rasszbéli adottságok az öröklés rendjében mind a külsőben, mind a belsőben adnak egyfajta meghatározottságot. Egy adott rasszba való születés ebből kifolyólag nem csak a testi adottságokat determinálja, hanem szükségképpen irányt szab a pszichikus jellemvonásoknak (vérmérséklet, természetes hajlamok, cselekvési stílus stb.) és a szellemi sajátosságoknak is. A test-lélek egységkoncepció mély és szoros egybeszövődése nyomán tehát megállapíthatunk egy elég erőteljes transzparenciát a test és a lélek kettős természetének pszichikai és szellem létszintjei között. Egyrészről ugyanis a rassz szellemi mibenléte nagyban befolyásolja a rassz által kifejtett lelki tevékenységek körét is, bázisát adva a testi hordozónak, behatárolva annak lehetséges megnyilvánulásait. De másrészről a rassz genotípusa nyomot hagy a lelki működésen is, sajátos meghatározottságot adva a rassz karakterológiai tulajdonságainak (bőrszín, testfelépítés stb.), ezzel részben meghatározva az agykapacitást is (vö: IQ tesztek), így befolyásolva a szellemi működést, és ennek köszönhetően az Abszolútumhoz való viszonyulását is.
S bár kétségtelen e két tényezőnek egymásrautaltsága és összefonódása, mégis a lélek erejének szellemi aspektusa az, amely az ontológiai rendben elsőbbséget élvez, és amely áthidalhatatlan metafizikai különbséget von a tapasztalat világ létezői és az ember közé. Ezért a vulgár rasszizmus emberképének materialista, naturalista felfogása, miszerint az ember kizárólag, mint biológiai lény, az anyagi természetű öröklés-tényezők mechanizmusától, a »vér« sajátosságától függ, s ez az, ami kizárólagosan, már önmagában véve determinálja a kultúrát és a történelmi haladást, nem más, mint a szellemi létsík tagadása, és ezáltal emberi mivoltunk kitüntetett szerepének a lekicsinylése, mi több megkérdőjelezése. Hiszen az ember nem csak természeti lény, közvetlen eredője maga az Abszolútum, aki egyfajta kiindulópontként, minden kezdeteként és ősforrásaként, a teremtés aktusa révén nem csak, mint végső okát adja meg az embernek, de természetébe oltva, egyfajta igazodási pontként, céljaik beteljesedéseként meghatározza végállomását is. Éppen ezért az ember testi-lelki felépítettségének ontológiai hierarchiája a rasszelméletben is visszaköszönve a lélek anyagon túlmutató pneumetikus jellegét, a szellem elsőbbségét helyezi előtérbe, határozottan állítva, hogy egy adott rasszt elsősorban nem a környezet mechanikus hatásai, hanem a bennük gyökerező közös szellemi erő, azaz a szellemi rassz határoz meg, azáltal, hogy az Abszolútumot hasonlóképpen ragadják meg. Ezért hibás az az elgondolás, amely a rasszok között lévő minőségi jegyeket, az ember egyik lényegi aspektusának, a test vertikális mivoltának felnagyításával, és a másiknak, a szellem horizontális mibenlétének kiiktatásával kizárólagosan a vérben határozza meg, és azt a szellem figyelmen kívül hagyásával csak a fizikai tulajdonságokra redukálja. Egy kortárs szerző Abir Taha lényegretörő gondolatai kiválóan összegzik a fent leírtakat:
„A szellem sűrűbb, mint a vér. Ezért keresd a nemes szellemet és ott majd megtalálod a nemes vért.”
- 3. Kultúra
A szellem elsőbbségének legszembetűnőbb megnyilvánulása a rassz ezen lelki ereje által teremtett és fenntartott kulturális építmény. A kultúrában ugyanis van valami több, valami magasabb rendű, ami meghaladja a »vér«, a pusztán biológiai értelemben vett rassz hatáskörét. Ez a kultúrában testet öltő értékvilág, mint szellemi, transzcendentális tartalom tárulkozik fel előttünk. S mivel minden létesítő ok saját tulajdonságaihoz mérten hasonló okozatot hoz létre, adódik a következtetés, hogy egy okozott dolog működési módja leköveti az ok által meghatározott létezési módot, így a kultúra szellemi produktumként nem lehet más, csak az ember, avagy a rassz szellemi tevékenységének a végterméke. A kultúra evégett nem a biológiai rassz, a »vér« organikus terméke, hanem a rassz szellemi magja által hordozott kulturális eszme lehetséges (!) külső megnyilvánulási formája. A kultúra megvalósulása, mint eredmény tehát alapjáraton attól függ, hogy az objektív értékek megvalósítására törekvő lélek a szabad akarata által miképpen használja fel a szellem ezen potenciális adottságait. Egy kultúra minősége így mindössze annak a rassznak képességeitől függ, amely azt hordozza, kiteljesedése pedig kizárólag a szellemi rassz kifejeződésének mértékétől függ, attól, hogy milyen mértékben tudja megragadni az Abszolútumban koncentrálódott értékeket, és hogy ezt aktualizálva saját környezetében meg tudja e valósítani.
Azonban a kultúra milyenségére természetesen nagyban rányomja a bélyegét a rassz specifikus tulajdonságainak halmaza is, hiszen a különböző rasszok a jó, az igaz és a szép értékeinek kifejezésmódjában, a szellemi élet alakításában nyilvánvalóan érvényre juttatják mind a lelki-pszichikai jellemüket, mind genealógiai sajátosságait, közvetve befolyást szerezve ezzel a vérségnek is a kultúra kialakításában. Ha tehát a szellem által követett egyetemes érvényű normák megtestesítésében a »vér« törvényszerűségeit is számításba vesszük, akkor kijelenthetjük, hogy a rasszok között az értékek különböző szintű elsajátítása értelemszerűen nem csak a szellemi élet minőségét, de annak arculatának differenciáját is maga után vonja, létrehozva ezzel a különböző kultúrköröket. A rasszok a kultúrában megnyilvánulva, a szellem által más-más színezetet öltve, szellemi, lelki és vérségi sajátosságaiknak köszönhetően ez okból akaratlanul is kialakítják a közöttük fennálló hierarchikus tagozódást, mind kulturális-szellemi, mind vérségi-biológiai tekintetben. S bár bátran mondhatjuk, hogy a »vér« “megistenítése” mellett, a totális tagadása is járhatatlan út, hiszen az értékek megtestesítésében, azok elsajátításában és formálásában kétségkívül szerepet játszik a biológiai rassz is. Végső soron a kultúra egésze, a rassz lelki erejének képességein, továbbá az általa mozgásba hozott, és ezáltal a kulturális életben manifesztálódott szellemi-erkölcsi értékek megragadásának intenzitásán és metafizikai minőségén áll vagy bukik.
Ha a belső hozzáállás megromlása vagy megrontása miatt a rassz erről elfeledkezik, és a benne hordozott képességek által a szellemet nem ragadja meg, akkor a biológiai tényező önmagában, mint merő potencialitás, egy adott szellemiség lehetséges hordozójaként mit sem fog érni, és a rassz lelki erejének ezen elfecsérlésének szükségszerű hozománya lesz a »vér« nivellatív alászállása. Egy kultúra belső hanyatlása éppen ezért igencsak szoros összefüggésben van a rassz szellemi minőségének tudatos vagy éppen tudattalan aláásásával. Ha a rasszbéli minőség test-lelki vonatkozásában egyaránt visszaesik és hátrafelé halad, akkor a kultúra is ugyanezt az utat fogja követi. A kultúra egyik tartóoszlopaként, a rassz szellemi minőségének kibontakozásának feltétele, pedig nagyban függ a rassztudat öntudatlan valóságától. A rassz lelkületéből származó szellemi erő ugyanis mit sem ér, ha az nem társul egy erős rassztudattal. Hiszen ezen identitásréteg elvesztésével a rassz öntudatlanul is elvágja magát attól a vérségi-szellemi közösségtől és hagyománytól, amely egyáltalán lehetővé tette az általa hordozott kultúra születését. A rassztudat az ember teremtő szellemének azon aspektusa tehát, amelynek megélése egyáltalán lehetőséget szab a kultúra mögött meghúzódó szellemiség kibontakoztatására. A kultúra ugyanis egy áthagyományozott örökség, amely minden nemzedéktől megkövetel egyfajta tudatos erőkifejtést annak fenntartása érdekében. Ha tehát a rassz ezen lényegi magjának, a rassztudatnak a mibenléte felbomlik vagy elhomályosul, akkor az kvázi elzárja az utat a kultúra fejlődése elől is, hiszen az nem más, mint a rasszban létező belső szellemi egység megnyilvánulása, mondhatni az az örökség, melynek megőrzése egyrészről megteremti, másrészről fenntartja a kultúra folytonosságát. Ahogy fentebb írtuk, a származás önmagában kevés mindaddig, amíg az abban rejlő magasabbrendű potenciált nem ébreszti fel a rassztudatból fakadó akarat, és nem valósítja meg egy, az Örökkévalóból részesült kultúra- és civilizációteremtő erő, egy magasabb rendű emberi minőség. Szellem nélkül a »vér« cselekvésképtelen, de a szellem a rassztudat nélkül hozzáférhetetlen. A rassztudat igenlés így annak az akaratnak a felkorbácsolását jelenti, amely határozottan ki mer állni a rassz által hordozott szellemiség politikai-társadalmi struktúráinak és kulturális mintáinak öröksége mellett, felismerve, hogy mindez a rassz szellemi-vérségi egységének az akaratlagos (!) következménye. A rassztudat igenlése a rassz szellemének megragadásához, a rassz szellemének megragadása pedig a kultúrát éltető lelkiséghez vezet.
Zöldinges.net – Váradi Attila
