Katekizmus az Egyház kríziséhez VIII.

Befejező részéhez érkeztünk Gaudron atya mérföldkőnek számító művének közlésében. Ebben a részben az új miserítus érvényességével foglalkozunk. Vannak olyan részek, amikben nem értünk egyet a szerzővel, itt szerkesztőségi kommentárt fűztünk az alpontok után.

P. MATTHIAS GAUDRON: KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ
(BEFEJEZÉS)

ÚJ MISERÍTUS

54. Mi a szentmise?

A szentmise a keresztáldozat megjelenítése (jelenkorivá tétele). Krisztus itt vértelen módon, az emberi pap közvetítése által feláldozza testét és vérét az Atyának, amelyet a kereszten a vérének kiontásával áldozott fel.  A szentmise tehát egy igaz, valóságos áldozat, amely által a keresztáldozat érdemeiben részesülünk.

A Tridenti Zsinat így tanítja: „Aki azt állítja, hogy a szentmisében nem egy igaz és tényleges áldozat lesz Istennek bemutatva, az Anathemával (azaz: kiközösítéssel – a ford. megjegyzése) van sújtva.”

Továbbá azt tanítja a Zsinat, hogy Krisztus „az utolsó vacsorán, azon az éjszakán, amikor elárultak…” (1. Kor. 11, 23.), a szeretett jegyesének – az Egyháznak – egy látható áldozatot örökül hagyott (ahogy ezt az emberi természet megkívánja), amely által az a véres áldozat, amelyet egyszer kell majd a kereszten bemutatnia, legyen megjelenítve, és az emlékezete az idők végezetéig fennmaradjon, és hogy annak a gyógyulást (üdvösséget) adó ereje a bűnök megbocsátását, amelyeket naponta elkövettünk, kieszközölje. Testét és Vérét a kenyér és bor színe alatt az Atya Istennek felajánlotta.

„Ezt tegyetek az én emlékezetemre” – e szavak által pedig az apostolokat papokká tette (szentelte meg), és megbízatást adott nekik arra, hogy ezt az áldozatot a jövőben bemutassák.

A kereszt és a szentmiseáldozat egymáshoz való viszonyát a Tridenti Zsinat következőképpen határozza meg: az áldozati adomány mindkét áldozatban azonos – ugyanaz Jézus Krisztus. A misében nem a kenyeret és a bort áldozza fel a pap (ezek az átváltoztatással megszűnnek), hanem Jézus Krisztus testét és vérét. Az áldozatot bemutató pap is azonos, természetesen azzal a különbséggel, hogy a kereszten Krisztus egyedül áldozta fel magát, a szentmisében pedig ehhez az emberi pap szolgálatát igénybe veszi, aki azonban csak Krisztus eszközeként cselekszik. Az áldozat módja kétségtelenül különböző. A kereszten vérének kiontásával áldozta fel magát Krisztus, a misében vér nélküli módon teszi ezt. A kettős konszekráció (átváltoztatás), amely a kenyér és bor külön történő átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé arra a tényre utal, hogy a kereszten Krisztus teste és vére is különvált.

55. Ki tagadta azt, hogy a szentmise egy áldozat?

A szentmise áldozati jellege több mint 1000 évig a kereszténység vitathatatlan hitkincse volt. Csak a 12. században kezdte először egy szekta ezt az igazságot tagadni. Mindenekelőtt azonban Luther Márton és vele együtt az egész protestantizmus vezette a keresztények sokaságát ennek a dogmának a tagadásához.

Luther nem tagadta, hogy egy bizonyos módon Krisztus az eucharisztia szentségében jelen van, azonban ezt nem a katolikus felfogás szerint értette. De

amit tagadott és a legdühösebb kifejezésekkel szidalmazott, az a miseáldozatról szóló tan.

A mise áldozati jellege azonban a kinyilatkoztatási forrásokból világosan kitűnik.

Először Malakiás próféta jövendölései utalnak egy jövendő áldozatra: „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen ételáldozatot áldoznak és mutatnak be nevemnek” (Mal. 1, 11).

A zsidók csak egyetlen helyen – a jeruzsálemi templomban – mutathattak be törvény szerinti áldozatot. Az Újszövetség számára azonban próféta bejelentett egy tiszta áldozatot, amelyet minden helyen be fognak mutatni. Ez alatt az áldozat alatt a keresztények ősidő óta a miseáldozatot értették. Melkizedek áldozata is (Ter. 14.18) – aki a kenyeret és bort ajánlott fel – egy előképe volt a miseáldozatnak. Ezért Krisztus „Melkizedek rendje szerint a főpap”(Zsid. 6.20), mivel az áldozatot, amelyet Ő iktatott be (alapított), a kenyér és a bor színe alatt fogják bemutatni.

Krisztus, a szentmise beiktatásánál aztán áldozati terminust is alkalmaz: „A test, amely feláldoztatik, és a vér, amely kiontatik, a bűnök bocsánatára.” Ezek a kifejezések jelenidejűek, tehát az Utolsó Vacsorára, jelenlegi cselekményére vonatkoznak. Lukács evangélistánál ez különösen világos, amikor a kehely kiontásáról van szó.

Szent Pál is az 1. korintusi levelében szembe állítja a „ démonok asztalát” az

„Úr asztalával”. A démonok asztala alatt a bálványok áldozatán való részvételt érti, és azt akarja mondani azzal, hogy akik a bálványok áldozatán részt vesznek, azok Krisztus áldozatában nem részesülhetnek, és fordítva. Ahogy a

„démonok asztalán” a pogányok áldozatát kell érteni, úgy az „Úr asztala” a keresztény áldozatot jelenti (vö. 1. Kor. 10. 11-21).

A Zsidókhoz írt levelében (13.10) végül is ezt mondja: „Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak (zsidó szertartás – a ford. megjegyz.) szolgálnak”.

Különös is lenne, ha az Ószövetség sok áldozatának az Újszövetségben nem lenne megfelelője. Az akkori időkben minden vallásnak megvolt a maga áldozata, és egy vallás sem volt elképzelhető áldozat nélkül. Ezért a legrégebbi egyházi iratok is az Eucharisztiáról mindig, mint áldozatról beszélnek. Pl. a Didache (Kr. u. kb. 100-ban) így ír: „Gyűljetek össze az Úr napján, törjetek meg a kenyeret, adjatok hálát, miután előzőleg bűneiteket beismertetek, hogy áldozátotok tiszta legyen”.

Ezt az áldozatot egyértelműen, a Malakiás által megjövendölt áldozatnak nevezik. Kelemen pápa (Kr. u. 92-101) azt írja: „Az Úr megparancsolta, hogy az áldozat és az istentiszteleti cselekmények meghatározott időben és órában történjenek”

Karthágói szt. Ciprián (+258) a 63. levelét a miseáldozatról szóló tanításnak szenteli, és ott kihangsúlyozza, hogy Krisztus a testét és a vérét az Atyának feláldozta, és megparancsolta ennek az áldozatnak az Ő emlékezetére való bemutatását, és hogy a pap, mint Krisztus helyettese szerepel ott.

Különösen szépen fejezi ki magát Nazianzi szt. Gergely (+390), amikor a papokat felszólítja: „Te, jámbor férfi, ne mulassz el értem imádkozni és könyörögni, amikor szavaid által az Igét levonzod, amikor vér nélküli módon az Úr testét és vérét elválasztod, miközben a szót (az átváltoztatás szavait) kardként használod”.

Itt a Krisztus vérontás nélküli feláldozásáról, testének és vérének kettős konszekráció által történő elválasztásáról szóló tan egészen világosan kifejezésre jut. Ezek, és még számtalan más részek is világosan mutatják, hogy a keresztény tantól való hűtlen elszakadás volt az, amikor a mise áldozati jellegét tagadni kezdték.

56. A miseáldozatról szóló tanítás csökkenti a keresztáldozat jelentőségét?

Semmilyen módon nem csökkenti a miseáldozat a keresztáldozat jelentőségét, mivel teljes erejét és érvényét abból meríti, és teljes függőségben van azzal. A mise jelentősége csak abban áll, hogy a keresztáldozatot megjeleníti (jelenkorivá teszi), és a kegyelmeket, amelyeket Krisztus a kereszten kiérdemelte, az embereknek juttatja.

A protestánsok azt állítják, hogy a miseáldozat a keresztáldozat lebecsmérlése, mivel úgy tesznek, mintha a keresztáldozat nem lett volna elegendő az emberiség megváltására, és ezért szükség van állandóan a további áldozatra. Ezt azonban a katolikus Egyház soha nem tanította. Krisztus minden kegyelmet kiérdemelt a keresztáldozatával, amely minden ember megváltására mindenkor szükséges.

„Nem bakok vagy borjak vére által, hanem saját vére által ment be egyszer és mindenkorra a szentélybe és örök váltságot szerzett”. (Zsid. 9.12)

A miseáldozat által tehát nem új kegyelmek elnyerése történik, hanem a kereszten kiérdemelt kegyelmeknek az emberekhez juttatása a feladata. Krisztus akarata szerint ugyanis a megváltás gyümölcseinek kiosztása a szentségekhez, különösképpen pedig a szentmiseáldozathoz kapcsolódik.

57. A szentmise egy lakoma?

A szentmise lényege szerint nem egy lakoma (étkezés), nem áldozati lakoma sem, hanem csak egy áldozat. A szentáldozás – amely még éppenséggel

lakomának nevezhető lenne – ennek az áldozatnak a gyümölcse, azonban nem tartozik a lényegéhez.

A mise áldozati jellegének megindokolását fentebb láttuk. A Tridenti Zsinat szövegeiben sehol nincs arról szó, hogy a mise ezen felül még lakoma is lenne. Ezt a tézist, hogy a mise egyidejűleg áldozat és lakoma lenne, XII. Piusz pápa kifejezetten elítélte: „Az igazság útjáról tér le az, aki a misét csak úgy akarja bemutatni, hogy a keresztény nép (hívek) az Úr asztalához járul. Még inkább téved az, aki – azért, hogy a híveknek a pappal való együtt áldozását okvetlen szükségességnek tüntesse fel – fondorlatosan azt állítja: itt nem csak egy áldozatról, hanem egyidejűleg a testvéri közösség áldozatáról és lakomájáról van szó, és a közösségben történő áldozás az ún. csúcspontja az egész áldozati cselekménynek. Mindig újra hangsúlyozni kell: az eucharisztikus áldozat természete szerint az isteni áldozati Bárány vérontás nélküli feláldozása, amely titokzatos módon a szent színek elválasztása, és az örök Atyának való feláldozás által jut kifejezésre. Ennek teljességéhez tartozik a szentáldozás és azon való részvétel, a legszentebb szentségi egyesülés útján; miközben ez az áldozatot bemutató paptól feltétlenül megkövetelt, a híveknek csak nagyon ajánlott”.

Ezért az Egyház, noha a vasárnapi mise hallgatást kötelezővé tette, a vasárnapi áldozást azonban sohasem. Ha a mise lényegileg egy lakoma lenne, akkor a jelenlévő híveknek okvetlenül áldozniuk kellene, mert aki egy érkezésnél nem eszik, az nem is vett azon részt. Ezzel szemben a tridenti Zsinat meghatározta:

„Aki azt mondja, hogy az a mise, amelyben csak egyedül a pap áldozik szentségileg, nem megengedett és amiatt meg kell szüntetni – az az anathemával (azaz: egyházi átokkal, kiközösítéssel) van sújtva”.

Alapjában véve tehát: az egész miseliturgia elzárkózik a lakoma jellegtől, mert micsoda lakoma lenne az, amelynél hosszantartó rituális cselekmény után csak egészen csekély eledelt kap az ember? Ha a mise egy lakoma (étkezés) lenne, akkor igazuk lenne azoknak, akik a misét egy valódi étkezéssé akarják alakítani.

58. Ki tanítja azt, hogy a mise áldozat és lakoma?

Manapság sok teológus vallja azt az elterjedt véleményt, hogy a mise egy lakoma, amelynek keretében végbemegy az áldozat is. Az első lenne tehát a lakoma, azonban – így mondják ők – ebben a lakomában van egy áldozat is, amely abból áll, hogy Krisztus eledelül adja önmagát az embernek. Az áldozati jelleg tehát ez lenne a misében.

Ez azonban egyáltalán nem felel meg a katolikus tanításnak, hanem a helyes rendet itt az ellenkezőjére fordítják. Az áldozat lényege abban áll, hogy az

adományozás Istennek szól és nem az embernek. Krisztus a kereszten Atyjának áldozta fel magát, és nem nekünk. Ha igaza lenne az új teóriának, akkor a miseáldozat nekünk lenne bemutatva, és nem Istennek.

Ezt a teóriát képviseli pl. a katolikus és az evangélikus teológusok munkaközösségének zárójelentése. Ez a munkaközösség 1976-től 1982-ig ülésezett. Katolikus részről többek között Herman Volk bíboros, Karl Lehmann, Walter Kasper és Josef Ratzinger bíboros vettek részt azon.

Így mondják a zárójelentésben: „Jézus Krisztus áldozati odaadásának látható jele az Eucharisztia bemutatásában, és ebbe az önátadásba való belevonásunk a lakoma. Ez jobban mondva azt jelenti, hogy Jézus Krisztus önátadásának áldozata a végrehajtott lakomában megjelent és megvalósult. Ezért a hagyományos – csak a tridenti Zsinat után elvileg megvalósított megkülönböztetése az Eucharisztiának – amely szerint egyrészt szentség, másrészt áldozat – teológiailag nem tartható, mert az az alapstruktúrát megváltoztatja. Jézus Krisztus önátadása, önmagának eledelként felkínálásában, a liturgikus jelek szintjén jut kifejezésre”.

Látható, hogy itt valóban valami újat tanítanak, amivel elutasítják azt, amit a tradicionális teológia tanít.

59. Eltörölték, ill. hatálytalanították a tridenti misét?

Az új miserítus bevezetésével a tridenti misét nem törölték el, és nem is tiltották meg. Ez aligha lett volna lehetséges, mivel egy ilyen régi rítust az Egyház még soha nem tiltott meg. Mivel V. szt. Piusz pápa s „Quo primum” bullájában (1570.július 14-én) a tridenti miserendet megállapította, és elrendelte, hogy ennek a miserítusnak mindenkorra érvényben kell maradnia, így soha nem szabad megtiltani egy papnak sem, hogy ezt a misét bemutassa. Ezt megerősítette és bizonyította Stickler bíboros is, aki egy interjúban így nyilatkozott: „II. János Pál pápa 1986-ban egy, kilenc bíborosból álló bizottságnak két kérdést tett fel.

Először: megtiltotta-e VI. Pál pápa vagy egy illetékes másik tekintély a tridenti mise nagyon elterjedt bemutatását a mai időkben? A kilenc bíboros közül nyolcan azt válaszoltak 1986-ban: Nem, a V. szt. Pius pápa miséje soha nem lett megtiltva – én mondhatom ezt, mert egyike voltam azoknak a bíborosoknak. Aztán volt még egy nagyon érdekes kérdés: Megtilthatja-e egy püspök egy jóhírű papnak, hogy továbbra is a tridenti misét celebrálja? A kilenc bíboros egyhangú véleménye az volt, hogy egyetlen püspök sem tilthatja meg egy katolikus papnak a tridenti mise celebrálását.

Tehát nincs hivatalos tilalmunk, és én azt hiszem, a pápa soha nem mondana ki egy hivatalos tilalmat – éppen V. szt. Piusz pápa szavai miatt, aki azt mondta, hogy ez a mise mindenkorra szól”.

60. Az új miserítus kifejezi még teljes értékűen a miseáldozatról szóló katolikus tanítást?

Az 1969-ben bevezetett új miseliturgia, Ottaviani és Bacci bíborosok megítélése szerint: „Úgy egészben, mint részleteiben feltűnő eltávolodást mutat a szentmise a katolikus teológiájától.” Minden változtatás az áldozati jelleg gondolatának elnyomására irányult, és helyette egy protestáns értelmezésű Úrvacsora megközelítését célozta.

Luther követelésének, amely szerint az Offertoriumnak és a Kanonnak el kell maradnia, itt lényegében eleget tettek. A régi Offertorium (felajánlás) világosan kifejezi, hogy a mise egy áldozat a bűnök kiengesztelésére.

A pap így imádkozik ott: „Fogadd el, Szent Atya, mindenható örök Isten ezt a szeplőtelen adományt, amelyet én, méltatlan szolgád felajánlok Neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért, fölajánlom minden itt körülállóért, sőt, minden keresztény hívőért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségükre váljék az örök életre.”

Az új rítusban a felajánlást eltörölték, és az adományozással helyettesítették, amelyhez a szöveget egy zsidó asztali imából vették át. Ez így szól:

„Áldott légy, Urunk Istenünk, a világ Teremtője. Te adsz nekünk kenyeret, a Föld és az emberi munka gyümölcsét. Színed elé hozzuk ezt a kenyeret, hogy számunkra az élet kenyerévé váljon.” Itt az áldozatról és engesztelésről nincs már szó.

A mise ősi római kánonját, noha mint lehetőséget továbbra is meghagyták (jóllehet néhány változtatással), azonban új kánonokat is csatoltak hozzá, amelyek teológiailag nem eléggé világosak – különösen a 2. kánon tűnik ki azáltal, hogy azt, ahogy írták is: „teljes nyugalommal mondhatja az a pap is, aki már nem hisz, sem a transzszubsztancióban (lényegváltozás az  átváltoztatás által), sem a mise áldozati jellegében, és hogy emiatt egy protestáns lelkésznek (az úrvacsorai cselekményhez) is tökéletesen megfelelne.”

Ebben a kánonban ugyanis az áldozat fogalma egyetlen egyszer sincs kifejezve. Noha azt állítják, hogy ez lenne a Hippolyt ősi kánonja, azonban először: ez legfeljebb csak a megcsonkított formája lehet annak a kánonnak, másodszor: elfelejtik mondani, hogy Hippolyt bizonyos ideig ellenpápa volt, és egyáltalán nem biztos, hogy hogy az ő liturgiáját a katolikus Egyházban valaha is alkalmazták. A rövidsége miatt azonban ez a kánon nagyon kedvelt, és a néhány hivatalos kánon közül a leggyakrabban alkalmazott.

Az új misekönyv bevezetőjének 7. §-ból is látható, milyen lelkület irányította az új miserítus létrejöttét. Ez így szól: „Az Úrvacsora, vagy a mise – Isten népének szent összejövetele vagy gyülekezete, amely egy pap elnöklete által azért jön össze, hogy az Úr emlékezetét megünnepelje. Emiatt kimagasló módon érvényes Krisztus ígérete a szent Egyház helyi összejöveteleire: Ahol ketten vagy hárman az én Nevemben összejönnek, Én ott vagyok közöttük”.

Ez a definíció nem tartalmaz semmi speciálisan katolikusat, és éppúgy a protestáns úrvacsorára is alkalmazható. A misét itt nem Krisztus keresztáldozatának megjelenítésének és jelenkorivá tételének nevezik, hanem a hívek gyülekezetének. Jóllehet, a hívek jelenléte a mise bemutatásakor kívánatos, azonban nem feltétlenül szükséges. Ezért helytelen, amikor a 3. misekánon szövegében ez áll: „Az idők végezetéig összegyűjtesz magadnak  egy népet, amely szent Nevednek a tiszta áldozatot bemutassa.”

Itt azt a benyomást keltik, hogy a hívek jelenléte a mise bemutatásához kötelező lenne. A pap – ezek szerint a paragrafusok szerint – nem Krisztus helyettese, hanem csak az egyházközség ünnepének az elnöke, és mintha ennél az ünnepi eseménynél csupán egy megemlékezésről lenne szó, vagyis tisztán csak az utolsó vacsora emlékünnepe lenne. Megrázó még, hogy Krisztus jelenlétét tisztán szellemi (lelki) jelenlétre korlátozzák, holott a misében Krisztus a kenyér és bor színe alatt valóban Testével és Vérével van jelen.

Noha a tiltakozások miatt ezt a paragrafust néhány katolikus betoldással kiegészítették, azonban a mise liturgiáján semmit nem változtattak. Alapjában véve az első szövegváltozat ábrázolta igazán az új mise szellemét. Ez abból ismerhető fel, hogy pl. azok a hívek, akik hosszú idő óta az új misén vesznek részt, legtöbbször ugyanazt a felfogást képviselik, mint amely az első szövegváltozatban jut kifejezésre.

61. A mise liturgiájának a reformja egy tudatos protestantizálás volt?

VI. Pál pápa régi barátja, Jean Guitton, 1993-ban arról tudósít, hogy a pápa tudatosan mindent el akart a miséből távolítani, ami a protestánsokat zavarhatta. Ezt az is bizonyítja, hogy VI. Pál hat protestáns lelkészt hívott meg az új miserítus kidolgozásban való közreműködéshez. Egy híres fénykép mutatja őt együtt ezekkel a protestáns lelkészekkel. Egyikük, Max Thurian, később úgy nyilatkozott: „A megújított misében valóban semmi nem  zavarhatja az evangélikus protestánsokat”. Max Thuriant 1988-ban Taizében pappá szentelték anélkül, hogy előzőleg a protestantizmusát esküvel megtagadta volna.

Jean Guitton 1993.dec.19-én egy rádióműsorban tett állásfoglalásának pontos szövegét Dom Gerard Calvet apát közzétette: „VI. Pál pápa szándéka a liturgiára vonatkozóan és arra, amit általában rendszerint misének neveznek az volt, hogy a katolikus liturgiát úgy megújítsa, hogy a protestáns liturgiával

majdnem megegyezzen . De ismétlem: VI. Pál minden hatalmában lévőt megtett azért, hogy a katolikus mise – figyelmen kívül hagyva a Tridenti Zsinatot – a protestáns úrvacsorát megközelítse. Nem gondolom, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy VI. Pál szándéka és az új liturgiáé, amely az ő nevét viseli, abban áll, hogy nagyobb részvételt kívánjon a hívektől a misében, és hogy a Szentírásnak abban nagyobb helyet adjon, a kissebbet pedig annak, ami „mágikus” (ahogy egyesek mondják) átváltoztatásnak (konszekrálásnak). Más szóval, a VI. Pál pápának ökumenikus volt a szándéka – a misében megszüntetni mindent, ami abban túlságos katolikus volt (a tradicionális értelemben) vagy legalább javítani és legyengíteni azt azért, hogy a katolikus mise – ismételten mondom ezt – a kálvinista misét közelítse.”

Összehasonlítható ezzel Annibale Bugnini könyve: „A liturgia reformja”, amelyben Bugnini – aki elsősorban felelős volt az új miséért – ökumenikus szándékát nyíltan kifejezte.

62. Egy új miserítus kihirdetése nem tartozik az Egyház tévedhetetlenségéhez?

Néha azt állítják, hogy egy új rítusnak a beiktatása vagy általános (pl. liturgikus) törvénynek nyilvánosságra hozatala automatikusan az Egyház tévedhetetlenségéhez tartozik, ezért ott semmi helytelent vagy károst az Egyház számára nem tartalmazhat. Ez azonban nem felel meg az igazságnak. Itt ugyanaz a helyzet, mint a pápa tévedhetetlenségénél – ahogy a pápának nem minden szava tévedhetetlen, hanem a tévedhetetlenség csak akkor illeti őt meg, ha arra igényt tart (vagyis abban az értelemben nyilatkozik), ugyanúgy nem minden liturgikus törvény tévedhetetlen már önmagában véve, hanem csak akkor, ha a kibocsátását az Egyház teljes tekintélyének igénybevételével teszi, és abban a tévedhetetlenségre igényt tart.

A „Római Pontificale”-ban pl. hosszú ideig volt egy rubrika, amely szerint a püspöknek a papszentelésnél ügyelnie kell arra, hogy a szentelendő jelölt a kelyhet és a paténát megérintse, mert a papi karakter az által vésődik be (azaz: formálja a papi karaktert). Ez a rubrika egy nyilvánvaló tévedést tartalmaz, és ezért XII. Piusz pápa magyarázata után (a „Sakramentum ordinis”, 1947) – amely szerint egyedül a kézrátétel a papszentelés lényeges matériája (anyaga) – ezt a rubrikát törölték. Sőt, a 13. századi „Római Pontificale”-ban az a tévedés volt található, amely szerint a bor átváltoztatása Krisztus vérévé a konszekráció szavai kimondása nélkül is, csupán a bornak egy konszekrált ostyával való megérintése által már megtörténik.

Az új misére vonatkozóan maga VI. Pál pápa úgy nyilatkozott, hogy ez a rítus különböző teológiai minősítést kaphatna: „…a közölt rítusok és rubrikák önmagukban véve nem egy dogmatikai definíció, ezért különböző értékű

teológiai minősítést kaphatnának, a liturgiai kontextusra (fogalmi összefüggésre) vonatkozó értelemben. Ezek: gesztusok és szavak, amelyek egy vallásos cselekményre vonatkoznak… Egy cselekményre, amelyet egyedül a teológiai kritika tud analizálni és logikailag kielégítő megfogalmazásban kifejezni.”

Ez eléggé megcáfolja és tarthatatlanná teszi azt az állítást, amely szerint az Egyház tévedhetetlensége érvényesül az új miserítusban.

63. Hogyan vélekedjünk a néppel szemben történő celebrálásról?

A néppel szemben történő celebráció által a mise lakoma jellege van kihangsúlyozva. Ezért az ún. „népoltár” tudatosan asztal formájú. A pap itt az

„asztaltársaság” elnöke, és mint olyan, természetesen a nép felé fordul. Mivel azonban a szentmise nem egy lakoma, ezért ez a gyakorlat elutasítandó.

Ezen kívül a nép felé történő celebráció azt a benyomást kelti, hogy a mise bemutatásakor egy világi ünnepségről van szó, amelynél az ember van a középpontban. Az imádkozás is megnehezül, mert a szemtől-szemben való állás nem megfelelő magatartás az imához.

Az őskeresztény formához való állítólagos visszatérést, amellyel a misében történt változásokat megindokolni kívánják, XII. Piusz pápa a „Mediator Dei” című enciklikájában eltúlzott és egészségtelen „őskor-mániának” nevezte és elítélte.

A pápa ezt írja: „Így pl. letérnének a helyes útról azok, akik az oltárnak régi formáját az asztal formát akarnak adni. Amikor a szent liturgiáról van szó, nyilvánvalóan nem bölcs és egészséges igyekezet indítja azt, aki vissza akar térni a régi rítusokhoz és szokásokhoz, az újakat elutasítja, amelyek tekintettel a megváltozott viszonyokra az Isteni Gondviselés közreműködésével honosultak meg.”

Nagyon valószínű azonban még az is, hogy az Ősegyházban a néppel szemben történő celebráció egyáltalán nem létezett. Noha néhány régi bazilika azt a benyomást kelti, mintha a pap ott a nép felé fordulva misézett volna. Valójában azonban a belső elrendezés a kelet felé, a felkelő Nap felé forduló celebrációval függ össze. Ha a bazilika nyugati irányban állt, akkor a pap a celebrációnál kelet felé fordult, mert a felkelő Napot a feltámadt Krisztus szimbólumának tekintették. Noha a nép akkor előtte állt, azonban az ugyanúgy kelet felé fordult, tehát a papnak háttal állt, ezért a papnak a néppel való szemben állása nem is jött létre.

64. Érvényes az új mise?

A mise érvényességét az átváltoztatás érvényessége adja, azaz: a kenyér és a bor Krisztus Testévé és Vérévé átváltozása.

Az új mise érvényes, ha a celebráló pap helyes szándékkal mutatja be a miseáldozatot. A papnak ugyanis itt azt kell tennie, amit Krisztus és az Egyház a szentmise bemutatásakor cselekszik, vagyis tudatosan eszközként kell magát Krisztus és az Egyház szolgálatába állítania. Ezért ha a pap ellentétben az Egyház tanításával, tudatosan nem egy áldozatot akarna bemutatni, hanem csak az Utolsó Vacsora emlékét akarná ünnepelni, a mise nem lenne érvényes.

Mivel az új miserítust könnyen lehet ilyen protestáns módon értelmezni, ezért félő, hogy sok papnak nincs már meg a szükséges, helyes szándéka a szentmise bemutatásához, különösen akkor, ha a kiképzésük folyamán az Egyházról, a pap hivatásáról és a miséről egy teljesen hamis képet adtak nekik. A szentmise érvényességének további feltételei még a megfelelő anyag és forma, vagyis búzakenyér és szőlőbor alkalmazása, valamint az átváltoztatás szavainak („Ez az én Testem / Vérem, ill. véremnek kelyhe”) a pap által történő kimondása. Ha másfajta kenyeret és másfajta bort alkalmaznak, vagy ha a pap kihagyja az átváltoztatást, akkor a mise érvénytelen.

Még egy különös probléma abból adódik itt, hogy a legtöbb országban a saját nyelvű misekönyvekben a kehely fölötti átváltoztató szavak helytelenül lettek lefordítva. A latin szövegben még helyesen van: „… az én Vérem, amely értetek és sokakért kiontatik.”

Ezt megváltoztatták oly módon, hogy a „sokakért” helyett „mindenkiért”-szót vették az ország nyelvére lefordított misekönyvekbe.

Ez a fordítás nyilvánvalóan hamis. A „mindenkiért” szó nem található meg sem a Szentírásnak az Utolsó Vacsoráról szóló tudósításában, sem az összes tradicionális liturgia átváltoztatási szavaiban. Noha az igaz, hogy Krisztus minden emberért ontotta ki a vérét, amennyiben minden embernek lehetővé tette az üdvösség elnyerését. Ez alatt azonban az üdvösség felkínálása értendő. A misében pedig az Újszövetségről van szó, de ehhez a szövetséghez mégsem tartozik mindenki, hanem csak sokan, mégpedig azok, akik az üdvösséget elfogadják.

A misében nem üdvösségi ajánlatról, hanem az üdvösség hatékony közvetítéséről van szó.

Nyilvánvaló, hogy ennek a helytelen fordításnak az oka a modern felfogás, amely szerint „mindenki meg van váltva”, tehát az abban való hit, hogy senki nem fog elkárhozni. Következésképpen az átváltoztatás szavaiban egy tényleges tévedés van! Noha ez nem teszi okvetlenül érvénytelenné az átváltoztatást, legalábbis akkor nem, ha a pap a „mindenkiért” szót igazhitűen értelmezi, vagyis mint az üdvösség kínálatát mindenki számára. Ennek ellenére a „mindenkiért” szó helytelen marad, és ha a pap ezt valóban úgy érti, hogy senki nem fog elkárhozni, mert mindenki meg lett váltva, akkor a második átváltoztatás valószínűleg érvénytelen.

Hogy mennyire fontosnak tartják ezt a helytelen fordítást, a következő példa jól szemlélteti: Magyarországon a magyarnyelvű misekönyvekben még néhány évvel ezelőttig a helyes fordítás szerepelt: a „sokakért”. Azonban a határok megnyitása után, ebből az okból kifolyólag új misekönyveket adták ki, amelyekben már a „mindenkiért” található. Nyilvánvaló bizonyíték, hogy ha egy szó megváltoztatása miatt ekkora költséget vesznek magukra, akkor az újítók számára ott valami fontosról van szó, és ezt a változtatást egy döntő változásnak tekintik.

Zöldinges kommentár:
Gaudron helyesen írja, hogy a Szentmise érvényessége az áldozatbemutatás szándékán és a consecratio-n (az Oltáriszentség anyagán: búzából készült ostya és szőlőből készült bor; valamint a felajánlás szavai, melyeket az Úr Krisztus mondott) múlik. Ezt az új rítus sem változtatta meg. Ezután, viszont már nyitott kapukat dönget, ugyanis az elhíresült „mindenkiért vs. sokakért” vita már évekkel ezelőtt lezárult. Az új miserítusba helytelenül bevezetett „mindenkiért-et” XVI. Benedek pápa eltörölte, és visszahozta az autentikus „sokakért-ot” amit egyébként Ferenc pápa sem helytelenített, sőt meg is erősítette.[1] Gaudron atya könyve először 2000-ben jelent meg, és akkor valószínűleg a liberális nyugaton több helyen a helytelen formulával éltek. Viszont az Angelus Press – a Szent X. Piusz papi testvérület hivatalos kiadója – 2012-ben újra kiadta Gaudron atya művét, tehát itt elmulasztották ezt a javítást eszközölni a művön.[2]

---

[1] Vö. https://szemlelek.blog.hu/2017/11/07/sokakert_vagy_mindenkiert

[2] Vö. https://www.goodreads.com/book/show/21186986-the-catechism-of-the-crisis-in-the-church

65. Megengedett az új misén való részvétel?

Noha az új mise érvényessége lehetséges, Istennek tetsző mégsem lehet, mert ökumenikus, protestáns jellegű. Veszélyezteti a katolikus miseáldozatban való hitet, és amiatt elutasítandó. Aki az új mise problematikáját felismerte, többé nem vehet azon részt, mert hitét veszélyeztetné ezáltal, és egyetértést nyilvánítana ki a reformmal.

Az a kifogás, hogy egy érvényes misén való részvétel megengedett, nem helytálló. Egy szentségtörő mise, amit egy hitehagyott pap azért mond, hogy Krisztust gúnyolja, érvényes lehet, de természetesen nem szabad azon részt venni. Éppen úgy nem szabad egy szkizmatikus (szakadár) misén (pl. egy ortodox pap miséjén) részt venni, jóllehet ez a mise biztos, hogy érvényes, és a rítus is tiszteletre méltó.

Sajnos, ez tény, hogy számtalan katolikus hívő az új miserítus következtében veszítette el a hitét a szentmise áldozati jellegében, és a miséről úgy vélekedik, ahogy az a protestáns úrvacsora fogalmának felel meg. Ezzel összefügg aztán az is, hogy alapjában véve már nem lát nagy különbséget a katolicizmus és a protestantizmus között, tehát azt a dogmát, hogy az igazság egyedül a katolikus hitben található meg, elveti. Mivel az újmise a mai hitkrízis (valláskrízis) fő forrása, így távol kell maradni tőle.

Zöldinges kommentár:
Ez a pont a mise érvényességét megkérdőjelezve egy nagyon súlyos állítást tesz: „Noha az új mise érvényessége lehetséges, Istennek tetsző mégsem lehet, mert ökumenikus, protestáns jellegű. Veszélyezteti a katolikus miseáldozatban való hitet, és amiatt elutasítandó. Aki az új mise problematikáját felismerte, többé nem vehet azon részt, mert hitét veszélyeztetné ezáltal, és egyetértést nyilvánítana ki a reformmal.”Való igaz, hogy az 1969-ben jóváhagyott új miserítus egy teljesen más rítus volt a korábbiakhoz képest, azonban 1970-ben – többek között Alfredo Ottaviani bíboros és kollégái javaslatára – Szent VI. Pál pápa módosította a ’69-es formát, ami már jobban megfelel az eredetinek. Ne feledjük, hogy itt sem írja elő sehol a dekrétum a nép felé fordulást, csak bizonyos részeknél (Evangélium, Áldások). A ma rossz módon bemutatott novus ordo misék egy hibás interpretáció szülöttjei, mivel – szándékosan vagy sem – a zsinat dokumentumai sok helyen erősen kétértelműek.
Ezután Gaudron egy teljesen hibás következtetést von le: „Az a kifogás, hogy egy érvényes misén való részvétel megengedett, nem helytálló. Egy szentségtörő mise, amit egy hitehagyott pap azért mond, hogy Krisztust gúnyolja, érvényes lehet, de természetesen nem szabad azon részt venni.”Ez már teljesen szedevakantista állásfoglalás – egy szakadár katolikus csoport, akik szerint a zsinat teljesen új rendet (szerintük erre utal a novus ordo) hozott, ami nem katolikus, így az azóta létrejött diakónus, pap és püspökszentelések, sőt a pápák is (!) valamint az összes szentségek a szentmiseáldozatot is beleértve érvénytelenek – ami nem felel meg a Szent X. Piusz papi közösség felfogásának sem!

66. Semmiképpen nem szabad az újmisén részt venni?

Az újmisén való részvételre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a nem katolikus istentiszteleteken való részvételre. Családi vagy hivatalos okból el lehet azokra menni, azonban passzívan kell ott viselkedni, és főleg – nem szabad áldozni.

Zöldinges kommentár:
A fentiek értelmében ez a rövid pont is a szedevakantizmus álláspontját fogalmazza meg, vagyis nem tekinti katolikusnak – és így érvényesnek az új miserítust: „Az újmisén való részvételre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a nem katolikus istentiszteleteken való részvételre. Családi vagy hivatalos okból el lehet azokra menni, azonban passzívan kell ott viselkedni, és főleg – nem szabad áldozni.”Ez a rendelkezés a nem katolikus istentiszteletek látogatására vonatkozik, vagyis Pater Gaudron szerint az új miserítus nem katolikus. Ezzel újból a szedevakantizmus álláspontját hangoztatja és szembemegy az Egyház és közössége alapelveivel is, akik érvényesnek ismerik el az új rítust.[1]

---

[1] Vö. https://sspx.org/en/new-mass-legit

67. Mit kell tenni, ha nincs lehetőség minden vasárnap a tridenti misén való részvételre?

Akinek nincs lehetősége minden vasárnap a tridenti misén való részvételre, az a vasárnapi misehallgatás alól fel van mentve, ugyanis ez a kötelezettség az igaz, katolikus misére vonatkozik. Meg kell azonban próbálni és igyekezni kell, legalább szabályos időközönként lehetőséget keresni a tridenti misén való részvételre. Azokon a vasárnapokon, amikor erre nincs lehetőség, tanácsos azt valami más imával pótolni, pl. rózsafüzér vagy a miseszöveg imádkozásával (pl. Szunyogh Xavér missáléből), és eközben lélekben egy valahol bemutatott miseáldozattal egyesülni és lelkiáldozást végezni.

Zöldinges kommentár:
P. Gaudron konzekvens marad álláspontjához – a szedevakantizmushoz – ugyanis a fenti kérdésre a következő választ adja: „Akinek nincs lehetősége minden vasárnap a tridenti misén való részvételre, az a vasárnapi misehallgatás alól fel van mentve, ugyanis ez a kötelezettség az igaz, katolikus misére vonatkozik.”Ehhez bővebb kommentár nem szükséges, csak ismételni tudnánk a fentieket, bár a következő megjegyzéséhez fűzünk egyet s mást. Ugyanis, aki nem tud a Rendkívüli forma szerinti miserítusra eljutni annak a következőket tanácsolja az atya: „tanácsos azt valami más imával pótolni, pl. rózsafüzér vagy a miseszöveg imádkozásával (pl. Szunyogh Xavér missáléből), és eközben lélekben egy valahol bemutatott miseáldozattal egyesülni és lelkiáldozást végezni.”Mivel teljesen hibás a kiindulási pont, így a következtetés sem lehet helyes. Az új rítus katolikus rítus, így szándékos elmulasztása halálos bűn. Nem pótolható semmilyen egyéb ájtatossággal és a személyes részvétel sem a lelki áldozással. Természetesen akinek van lehetősége hagyományos latin szentmisére mennie, annak mi is mindenképpen ezt javasoljuk, de ha nincs, akkor is kötelező marad a misehallgatás. Ha nincs a környezetünkben régi rítusú szentmise, akkor mehetünk görögkatolikus misére is – itt érvényesen gyónhatunk és áldozhatunk is, ugyanis teljes közösségben vannak Rómával – ahol kis kanállal két szín alatt áldozhatunk méltón és illendően. Az újrítusú szentmisére is nyugodt szívvel járhatunk, és igenis kérjük térdelve és nyelvre a szentostyát. Az új egyházjog ezt minden hívő számára biztosítja, még járványhelyzetben is (!) A 68. pontban jogosan kritizált kézbeáldozást – annak jelenlegi tiszteletlen formája miatt- mi sem ajánljuk kedves olvasóinknak, helyette mindenképpen a hagyományos latin rítusú szentmisét, vagy a görögkatolikus misét ajánljuk. De, ha ezekre nincs lehetőség, éljenek jogukkal és az új miserítusban is áldozzanak térdelve és nyelvre, ha pedig a pap nem hajlandó kiszolgáltatni a szentséget ilyen formában, végezzenek lelkiáldozást.

68. Hogyan kell a szentáldozáshoz járulni?

Tiszteletteljesen és hódolattal kell a szentáldozáshoz járulni, mert abban Jézus Krisztust, istenségével és emberségével, testével és lelkével, testével és vérével együtt vesszük magunkhoz. Ez az alázatos hódolat legjobban a szájba áldozás gyakorlása által jut kifejezésre, amikor a pap a térdelő hívő nyelvére helyezi a Szentostyát.

Azt az igazságot, hogy Jézus Krisztus ebben a szentségben valóságosan jelen van, egyértelműen tanítja a Szentírás. Krisztus így szólt: „Az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az Bennem marad és Én őbenne” (Jn, 6, 55.).

A mise alapításánál az utolsó vacsorán Jézus vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odaadta tanítványainak ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem.” Aztán vette a kelyhet, hálát adott, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: „Igyátok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az Újszövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt, 26, 26-28.).

Ezért a keresztények Krisztus valóságos jelenlétében másfél évezreden keresztül egyértelműen és egyetértően hittek, ezt a szentséget, mint az Úr drága ajándékát nagy tiszteletben tartották, mindaddig, amíg a reformátorok a 16. században nagy tömeget az Eucharisztiában való hit megtagadásához vezettek.

69. A kézből való áldozás méltó formája a szentáldozásnak?

A kézből való áldozás abban a tiszteletlen formában, ahogy ezt ma praktizálják, nem egyeztethető össze Krisztus valóságos jelenlétében való hittel, ezért elutasítandó. Ebben a formában soha nem is volt jelen az Egyházban.

Noha az Ősegyház néhány részében volt kézből való áldozás, azonban a leírásokból és a képekből tudjuk, hogy ezt egészen másképpen tették, mint

ahogy ez ma szokásos. Az áldozó mélyen meghajolva járult a szentáldozáshoz, miközben a kéz – legalább egyes helyeken – egy kendőbe volt burkolva. A pap a szentostyát a jobb (!) kezére helyezte, és a hívő szájával vette azt fel anélkül, hogy a kezével megérintette volna. A szentostyának ma szokásos jobb kézzel való megfogása – az Úr testére vonatkozóan – a birtokbavétel, és a saját önkényes meghatalmazás méltatlan formáját szemlélteti.

Jeruzsálemi szt. Cirill figyelmezteti a híveket, hogy vigyázzanak, nehogy egy részecske a földre essen: „Vigyázz, nehogy abból valamit a földre ejtsd! Ha valamit abból leejtenél, természetesen annyit jelentene ez, mintha saját testrészeid közül egyet elveszítenél. Mondd csak: ha valaki aranyport adna neked, nem vigyáznál gondosan, nehogy abból valami elvesszen, és te megkárosodj? Nem kell-e még sokkal jobban arra vigyázni, hogy egyetlen morzsácska se vesszen el abból, ami értékesebb, mint az arany és a drágakő?” Mélységes alázatot lehel itt minden szó! Hol lehet ma ilyen figyelmeztetést hallani? A kézből való áldozásnál sok részecske esik a földre – ezzel azonban a legkevésbé sem törődnek. Ez egy objektív tiszteletlenség Krisztussal szemben. Tulajdonképpen egy valódi hálaadás volt, amikor az Egyház megszüntette a kézből való áldozást, és a sokkal tiszteletteljesebb szájáldozást tette általánosan kötelezővé. A Szentlélek vezeti az Egyházat az évszázadokon keresztül, és ennek a vezetésnek a tagadásával azonos, ha úgy vélik, hogy az idők folyamán történt változtatások mind rosszak voltak, és ismét vissza kell térni a kezdetekhez.

70. Melyek a kézből való áldozás következményei?

A kézből és állva való áldozás – legalább részben – felelős azért, hogy sokan elveszítették a hitüket, és már nem hisznek abban, hogy az eucharisztikus szentségben Krisztus valóságosan jelen van. Aki valóban hiszi, hogy a szentáldozásban az Istenembert veszi magához, az nem járulhat az alázatos tisztelet jelei nélkül ehhez a szentséghez. Ezért a kézből való áldozás először lanyhasághoz és közömbösséghez, majd végül a hit teljes tagadásához vezetett. Természetesen más tényezők is szerepet játszanak ebben, mindenekelőtt a rossz hithirdetés – tanítás és prédikáció által – amelyben Krisztus jelenlétét gyakran csak szimbolikus jelenlétként tanítják, és a kenyér és a bor valóságos átváltoztatását Krisztus testévé és vérévé tagadják.

A kézből való áldozás azonban előkészítette a híveket ezeknek a hamis tanításoknak a felvételére – tehát ha az ostya csak a Krisztus szimbóluma, akkor érthető, hogy az áldozás minden különösebb alázat nélkül történik.

71. Latin nyelven történjen a mise bemutatása?

A szentliturgia ünnepléséhez legméltányosabb egy olyan nyelvnek az alkalmazása, amelyet már a profán használatból kivontak. Azért, mert egy nyelv, amelyet az utcán beszélnek, nem megfelelő a szent eseményekhez. Ez a nyelv a nyugati Egyházban évszázadokon keresztül a latin nyelv volt. De az Egyház más részeiben, sőt, sok pogány vallásban is található a kultikus nyelv. Így, a görögkeletiek (ortodoxok) liturgikus nyelve az ógörög, az orosz ortodoxoké pedig az ószláv. A zsidók már a Krisztus idejében is a nép számára érthetetlen óhéber nyelvet alkalmazták az istentiszteleteknél, és ezt sem Krisztus, sem az apostolok nem helytelenítették. A mohamedánoknak sem idegen ez a gyakorlat, mert az imához ők is az óarab nyelvet használják.

72. A nép nyelvén mondott misét nem értik meg jobban a hívek?

A szentmisében kimondhatatlan események történnek, amelyeket egyetlen ember sem tud tökéletesen megérteni. A misének ez a misztérium jellege titokzatos nyelv által jut kifejezésre. Az általánosan nem érthető nyelv pontosan arra utal, hogy titok előtt állunk (ugyanazt a célt szolgálják a mise csendben imádkozott részei is).

Ezzel szemben a nép nyelve egy érthetőséget színlel, amely azonban egyáltalán nem adatik meg. Az emberek ma úgy vélik, hogy tudják, mi a mise, mivel ezt az ország nyelven mondják. Valójában azonban a mise lényegét legtöbbször egyáltalán nem fogják fel. Természetesen a (mise)misztérium jelleg nem terjedhet olyan messzire, hogy a hívek egyáltalán semmit ne értsenek meg abból, ami az oltáron történik. Ezért a Tridenti Zsinat kötelezte a papokat, hogy gyakran prédikáljanak a szentmiséről, és magyarázzák meg a rítusokat a híveknek. Azonkívül manapság van ún. népi misekönyv, amelyben a latin imák le vannak fordítva, és amely a híveknek utat nyit a szép liturgikus imákhoz, latin nyelv előnyeiről való lemondás nélkül.

73. Mi szól még a latin nyelv használata mellett?

A latin nyelv alkalmazásának további megindoklása:

• nem változik – a latin nyelv nem egy élő, hanem holt nyelv, amely már nem fejlődik, tehát nem változik. Ezért a hit tisztán való megtartásában ebben igen nagy a jelentősége. Ugyanis az élő nyelvekben az idők folyamán egyes szavak értelme jelentősen megváltozik. Ilyen módon a népnyelv használata által könnyen tévedések hatolhatnak be a liturgikus szövegekbe, miközben a latinban – még a nagyon régi szövegeknél is – nincs semmi értelmezési nehézség.

• csaknem kétezeréves az alkalmazása – a latin nyelv közel kétezer éve használatos a liturgiában, és ez által bizonyos módon meg is szentelődött. Van valami nagyon magasztos abban, hogy ma még mindig ugyanazokkal a szövegekkel imádkozhatunk, amelyekkel évszázadokon keresztül minden pap és szerzetesbarát imádkozott. Szinte az örökkévalóság lép be ez által az időbe.
  
• AZ EGYHÁZ EGYSÉGÉT SZIMBOLIZÁLJA – A LATIN NYELV ÁLTAL AZ EGYHÁZ EGYSÉGE SZÉPEN KIFEJEZŐDIK. A II. VATIKÁNI ZSINAT ELŐTT A RÓMAI KATOLIKUS MISÉT AZ EGÉSZ VILÁGON AZONOS NYELVEN MUTATTAK BE, ÉS A HÍVEK A MISÉN IDEGEN ORSZÁGOKBAN IS OTTHON VOLTAK. MA AZONBAN AZ EGYSÉGNEK EZ A JELKÉPE MEGSZAKADT. NINCS MÁR EGYSÉG A LITURGIÁBAN – SEM A NYELVBEN, SEM A LITURGIÁBAN – ÉS HA VALAKI EGY MISÉN RÉSZT VESZ, AMELYNEK A NYELVÉT NEM ÉRTI, UGYANCSAK NAGY FÁRADTSÁGÁBA KERÜL MANAPSÁG – LEGALÁBB A LÉNYEGES RÉSZEIBEN – AZT KÖVETNI.

Sorozatunk, és az általunk közölt fordítás befejezéséhez érkeztünk. Bár az eredeti könyv tartalmaz még fejezeteket, azok nem kerültek lefordításra Papp Péter atya által, aki korábban az FSSPX egyetlen magyar papjaként látta el a debreceni és miskolci gyülekezetek szolgálatát. Ez a fordítás tudvalevőleg több hibát is tartalmaz, de megmarad kuriózumnak és hiánypótló munkának az utókor számára.

Hadd szolgáljunk egy jó hírrel is így sorozatunk végén. Hamarosan megjelenik nyomtatott formában is ez a nélkülözhetetlen kiskáté, mégpedig nem más, mint az Ős-Kép Kiadó gondozásában. Mondanunk sem kell, mi már nagyon várjuk!

Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 3. évfolyam, 2. szám, 2018. december

Zöldinges.net – Radó Antal, Csikós Gergő