Idén is elérkezett november 7-e, a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója, amit a járványhelyzetnek hála idén nem tudtak a vörösök olyan látványosan megünnepelni, mint az előző években. Tavalyi cikkünkben megírtuk a forradalomhoz vezető okokat, a bolsevik államcsíny lefolyását és a fehérek hősies, de sajnos hiábavaló küzdelmét a vörös pestis ellen. Ezen cikk a legfőbb felbújtóval, Leninnel és a haláláig tartó regnálásával kíván foglalkozni.
Lenin egy tehetős családban látta meg a napvilágot Szimbirszkben, Vlagyimir Iljics Uljanov néven. Apja orosz, anyja félig zsidó volt. A Lenin álnevet a földalatti kommunista mozgalomban szerezte másokhoz, pl. Sztálinhoz hasonlóan. Bátyja, Alekszandr része volt egy terrorcsoportnak, mely III. Sándor cár megölését tervezte. Az Ohrana (cári titkosrendőrség) azonban fényt derített a szervezkedésre, s a reménybeli merénylőket felakasztották. Ez óvatosságra intette Lenint, s bár a bitófát elkerülte, tüntetéseken való részvétel és agitálás miatt többször megjárta a pétervári börtönt és Szibériát. Száműzetése alatt írta meg a Mi a teendő című művet, mely széles körben elismertté tette az oroszországi marxista mozgalomban. Az OSZDMP (Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt) második kongresszusán, 1903-ban már az általa bolseviknek (többség) nevezett frakció élén állt. Az 1905-ös forradalom nem hozta meg a marxisták által remélt áttörést, de a cári rendszer megingása lehetőséget biztosított nekik a szabadabb terjeszkedésre. Lenin ekkor már nyíltan hangoztatta a tömegterror, partizán-hadműveletek és a „proletariátus és parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának” szükségességét, mely szerinte csak ideiglenes lesz. Lenin épp emigrációban tartózkodott, mikor kitört az első világháború, s a cári rendszer bukásának híre is itt érte. Az Ideiglenes Kormány regnálása idején tért vissza több bolsevikkal együtt Petrográdba, s kezdte meg az új rendszer aláaknázását. Az Ideiglenes Kormány folytatta a háborút, s az országban egyre terjedt az anarchia. Az emberek békét követeltek, a német hadsereg a főváros felé nyomult és az orosz haderő a széthullás határán volt (csak június és október között kétmillió ember dezertált). Így érkezett el az az ominózus novemberi nap, mikor a kommunista erők Lenin vezetésével puccsot hajtottak végre Petrográdban. Hamarosan összeült a Szovjetek Kongresszusa, Lenin pedig kiadott három fontos dekrétumot: a földről, a munkahelyekről és az egypárti kormányzásról. A földet a népnek adták, ami a valóságban az erőszaknak és a fosztogatásnak nyitott teret. A második határozat alapján a munkások és hivatalnokok átvehették az irányítást munkahelyeik felett, ami a termelés teljes megszűnését hozta maga után. Az országot pedig a Népbiztosok Tanácsa, rövidebb nevén Szovnarkom irányította, melyben bolsevik többség uralkodott. Ez a szerv papíron alá volt rendelve a Szovjetek Kongresszusának, ám Lenin tett róla, hogy soha ne hívják össze az Alkotmányozó Gyűlést. Hamarosan életbe lépett a cenzúrarendelet, mely betiltotta a burzsoá (vagyis a nem bolsevik) újságokat. Az új rendszer azonban hamar kiváltotta az emberek nemtetszését. A fehérgalléros dolgozók sztrájkoltak, a bankok nem nyitottak ki. A kommunisták erőszakkal oszlatták szét a tömeget és engedélyezték a bankok kirablását, hogy a megszerezett pénzből felállíthassák a Csekát (titkosrendőrség), a Vörös Hadsereget és a gulagok kezdeti verzióit. 1918. január 6-án Lenin bejelentette, hogy kész terrort alkalmazni a „munkások, katonák és parasztok érdekében”, és megtesz minden szükséges lépést „a forradalom javára”. Eközben a fronton fokozódott a helyzet, mert a németek megunták a végletekig nyúló tárgyalásokat és februárban megindították a támadást. Lenin aláírta a Trockij által megfogalmazott „Veszélyben a szocialista haza!” nevű rendeletet, mely a felperzselt föld taktikáját alkalmazta és azonnali kivégzést helyezett kilátásba az „ellenséges ügynökök, nyerészkedők, fosztogatók, ellenforradalmi agitátorok és német kémek” számára. Amikor az igazságügyi népbiztos megkérdőjelezte a lépések szükségességét, Lenin így felelt: „Valóban úgy gondolja, hogy a legkegyetlenebb forradalmi terror nélkül győzedelmeskedhetünk?” Erre a csalódott népbiztos megjegyezte: „Akkor egyáltalán minek kell igazságügyi népbiztosság? Egyszerűen csak hívjuk a Társadalmi Kiirtás Népbiztosságának, és kész!” Lenin felkapta a fejét, és így felelt: „Jól mondja… pontosan ennek kéne lennie… de ezt azért nem mondhatjuk.” A Cseka megkezdte a tisztogatást, az 1918 első felében kivégzettek számát tíz- vagy százezrekben mérik. Oroszország március 3-án aláírta a breszti békét, melynek következtében elvesztette az ország nyugati felét. Lenin a megmaradt területeken hozzáfogott a szocialista utópia építésének. Megkezdődött az olyannyira áhított tömegterror időszaka. A sleppjébe tartozó vezető személyek is hasonlóan vélekedtek a társadalomszervezés tekintetében. Zinovjev például így vélekedett:
„Ellenségeink legyőzéséhez saját szocialista militarizmusra van szükségünk. Szovjet-Oroszország százmilliós lakosságából kilencvenmilliónyival kell továbbhaladnunk. Ami a maradékot illeti, nincs mit mondanunk róluk. Meg kell semmisíteni őket.”
Lenin százával küldte leveleit a vidéki vezetőknek, hogy azok a legdrágkóibb intézkedéseket tegyék. Az egyre gyakoribb parasztlázadások ellen a nyilvános akasztást, illetve a lázongók családjaitól való élelmiszermegvonást szorgalmazta. 1918. szeptember 3-án Lenin utasította a Szovnarkomot, hogy hozzon létre egy bizottságot. „Feltétlenül szükséges titokban – és sürgősen – előkészíteni a terrort.” – írta. E rövid levelet lehet az úgynevezett vörös terror kiindulási pontjának tekinteni. Moszkvában 25 egykori cári minisztert és magasrangú köztisztviselőt lőttek agyon 765 fehérgárdistával egyetemben. Kijelentették, hogy a frontvonalak mögötti rendet rögtönítélő bíróságokkal és tömeges agyonlövésekkel kell fenntartani. A Vörös Újság arról számolt be, hogy az osztályellenségeknek létesített első tábort sikeresen felállították Nyizsnyij Novgorodban egy valamikori női kolostorban. 1919 végén 21 ilyen tábor létezett, ez a szám egy év alatt 107-re emelkedett. A jeges északi tajgavidéken létesített komplexumokban tízezrek lelték halálukat az élelmiszerhiány, a hideg és a Cseka embertelen bánásmódja következtében. A kaotikus intézkedések és a sok évnyi háború következtében nemsokára éhínség ütötte fel a fejét. Lenin ezt a kulákoktól elkobzott élelmiszerrel akarta megoldani. Bárkit kuláknak titulálhattak a szomszédnak pénzt kölcsönadó embertől a portáját rendben tartóig. 1918 tavaszán a helyzet annyira tarthatatlanná vált, hogy megalakult az Élelmiszer-ellátási Bizottság, Lenin pedig „kenyérért folytatott keresztes hadjáratról” beszélt. Nyár elején létrejöttek a Szegények Bizottságai, melynek keretében a Cseka által városi munkanélküliekből szervezett „élelmiszer-hadseregek” indultak, hogy leszámoljanak a vidéki burzsoáziával és behajtsák a rejtegetett gabonát. Júliusban ezek az alakulatok 12000 fős létszámmal rendelkeztek, ez 1920-ra 50000-re nőtt. Ez érthető módon hatalmas elégedetlenséget váltott ki vidéken, ahol százával törtek ki a lázadások. A bolsevik hatalom, ami nemrég ingyen földet ígért a parasztoknak, most a Vörös Hadsereget küldte ki a „kuláklázadások” leverésére. Július 18-án a vörösök brutális kegyetlenséggel kivégezték a cári családot, ezzel megsemmisítve a régi rendszer szimbólumát.
A nyugati hatalmak által cserbenhagyott fehér hadsereg eközben hátrálni kényszerült. A feladott területekre bevonuló Cseka, Vörös Gárda és Vörös Hadsereg iszonyatos pusztítást vitt véghez. A bolsevik horda rabolt és fosztogatott, részeg orgiák során egyik faluról a másikra haladva erőszakoltak és gyilkoltak. Ártatlan családfőket tartóztattak le, hogy a Cseka-tisztek szeretőként tarthassák feleségeiket. A lányokat azzal zsarolták, hogy megmenthetik családjukat, ha felkínálkoznak bizonyos részeg tiszteknek. A gyanúsított ellenség könyörtelen kínhalálra számíthatott. Egyeseket lelőttek, másokat megfojtottak, voltak olyanok, akiket megfagyasztottak, olyanok akiket élve temettek el, karddal kaszaboltak le vagy halálra erőszakoltak. A vörös dögvész nyomában milliók hullottak el, amerre csak elhaladt. S hogy vélekedtek eme tevékenységről a végrehajtók? Ezt talán a Cseka kijevi újságjának 1919. augusztusi cikke írja le legjobban:
„Számunkra nem létezik és nem létezhet a burzsoázia által az alsóbb osztályok elnyomása és kizsákmányolása céljából létrehozott moralitás és humanitás régi rendszere. A mi erkölcsünk új, emberségünk pedig tökéletes, mivel minden elnyomás és korlátozás eltiprásának ragyogó ideálján nyugszik. Számunkra minden megengedett, mivel mi vagyunk az elsők a világon, akik nem az elnyomás és rabigába hajtás nevében, hanem a kötelezettségektől való felszabadítás nevében emeltünk kardot… Vér? Legyen hát vér, ha csak így lehet a régi kalózvilág szürke-fehér-fekete lobogóját skarlátszínűre változtatni, mivel kizárólag azon világ teljes és végleges halála menthet meg minket a régi sakálok zászlójának visszatérésétől!”
Oroszország különböző, megbízhatatlannak nyilvánított népei ellen etnikai tisztogatás folyt. Az első áldozat a kozákság volt. A hárommillió főt számláló kozákságból 1919-20-ban nagyjából félmillió embert mészároltak le vagy deportáltak. Németország vereségét követően Lenin kísérletet tett gyilkos eszméinek fegyverrel megtámogatott exportjára is, ám a lengyelek hősies ellenállása Varsónál megállította a szovjet csapatokat.
A nyugati expanzió kudarca, a rengeteg lázadás és éhezés hatására a máskor mindig hajthatatlan Lenin, félve a hatalom elvesztésétől megalkotta a NEP-et, az új gazdaságpolitikát, mely visszahozta a kapitalizmus bizonyos elemeit. Erre szükség is volt, mivel az ország gazdasága romokban hevert. Az 1921-es ipari termelés az 1913. évi ötödére zuhant. A vidéket 1920-ban és 1921-ben aszály sújtotta, ami széles körű éhínséget okozott. 1920-ban a terméseredmény az 1914 előtti szint felére zuhant, a következő évben pedig még tovább esett. A rekviráló egységek elnyomásától szenvedő parasztság egyre elégedetlenebb lett, 1920-ban a becslések szerint az „élelmiszer-hadseregek” 8000 tagját ölték meg felfegyverkezett vidékiek. Tambov terület megtörésére Tuhacsevszkij több mint százezer fős serege sem volt képes, a lázadást csak a felkelők családtagjainak koncentrációs táborba hurcolásával és kivégzésével lehetett leverni. Eközben a szovjet vezetés az elkobzott gabonát exportálta, hogy ebből fedezze az iparosítás költségeit. Orosz vezető személyiségek egy csoportja, köztük írok és elismert tudósok, Leninhez fordultak, hogy gátat szabjanak az áldatlan állapotoknak. Lenin hosszú vonakodás után beleegyezett a dologba, s így 1921. júliusában Makszim Gorkij a nemzetközi közösség segítségét kérte. Herbert Hoover kereskedelmi miniszter, későbbi amerikai elnök az ARA (Amerikai Segélyszervezet) jóvoltából több ezer tonna élelmet és egyéb árucikket juttatott az éhínségtől szenvedő országnak. 1922 nyarán az ARA napi tizenegymillió embert látott el élelemmel. A szovjet vezetés nem értette az amerikaiak jótékonyságát és cselszövést sejtett a háttérben. A segítséget mozgósító orosz közéleti személyiségeket letartóztatták, Gorkijt pedig „egészségügyi okok miatt” elűzték az országból. Eközben hatalmas összegeket áldoztak a világ különböző pontjain szerveződő kommunista pártok támogatására, hisz ettől várták a világforradalom eljövetelét. Lenin egészsége hanyatlani kezdett, az 1921-es év közepétől tevékenységi köre korlátozódott. Nem bírta a folyamatos munkát, az ülésekről hamar távozott, s bizonyos döntésekben már a Sztálin és Trockij körül tömörülő csoportok voltak meghatározóak. További egy évig szenvedett, eszméletvesztések és folyamatos elbutulás jellemezte haláltusáját. Végül 1924. januárjában meghalt.
A milliók haláláért felelős tömeggyilkos, a forradalmi terror hangos szószólója ma is megtekinthető a moszkvai vörös téren álló Mauzóleumban. Sírjánál tízezrek róják le tiszteletüket minden évben, s tisztelegnek a Szovjetunió atyja előtt. Lenin a modernkori történelem egyik legmeghatározóbb alakja. Vér és könnyek tengerében felemelte a Szovjetuniót a cári birodalom romjaiból, s kijelölte azt az utat, melyet a későbbi pártfőtitkárok követtek a kommunista utópia elérése érdekében. Neve összefonódott a gátlástalansággal, a mészárlással és az emberi gonoszsággal. De ne higgyük azt, hogy Lenin emléke feledésbe merült a Szovjetunió bukásával. Nyugaton és keleten szobrok állítanak emléket a szovjet vezérnek, s Lenin szellemi utódai, a liberálisok, antifasiszták és kommunisták ma is azért dolgoznak, hogy a társadalom a lenini rémálom útjára lépjen. Nem hagyhatjuk, hogy a vörös pestis 1917-ben fellobbant lángja eleméssze kultúránkat és népünket, ezért kérjük Isten segítségét a sötétség erőivel szemben, hogy a már több mint egy évszázada tartó harcunkat győzelemre vihessük.
Zöldinges.net – Kovács Sándor
