Cikksorozatunkban az európai expanzió kezdeti szakaszára fókuszálunk. Anélkül, hogy teljes, átfogó képet akarnánk adni, bemutatjuk a Dél-Amerikát birtokba vevő konkvisztádorok társadalmi helyzetét, motivációit, valamint ugyanígy az államok helyzetét és motivációit. Eseménytörténeti szinten az egyik leghíresebb hódító, Hernan Cortés hadjáratát ismertetjük, majd az így megismert spanyol gyarmatosítást összevetjük a portugál expanziós politikával, ezzel bemutatva, hogy a „bűnös fehér emberek” módszerei is mennyire eltérnek, és nem képeznek homogén egységet. Legvégül pedig az egyház szerepét ismertetjük az Újvilág birtokbavételének kapcsán.
4. rész: Az egyház szerepe
Már a sorozat legelső részében kiemeltük az Egyházat és a kereszténységet, mint a motivációk egyike, amely az új földek felfedezésére ösztönzi az európai embert. Az Egyház szerepe itt is – mint általában a korszakban – több tényezőben nyilvánul meg. Megjelenik a mindennapi életre és gondokra reflektálva (a legtöbben ezt szokták támadni „ne politizáljon az egyház” felkiáltással), valamint megjelenik az ősi hagyományok és a kinyilatkoztatás talaján állva, az isteni parancsolatok beteljesítésén munkálkodva, mint szellemi és lelki vezető. Mivel ez egyik (jelen esetben az utóbbi) megelőzi a másikat – jelesül, hogy ha valami teológiailag és erkölcsileg helytelen (eretnek) akkor az Egyház eláll a támogatásától – röviden ismertetjük a világ meghódításának egyházi elismerését.
„És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá…” (Mózes I. 1. 28.) Már a Szentírás legelején elhangzik a parancs a Teremtés könyvében, hogy az ember fedezze fel és hódítsa meg a világot, amelyet Isten a számára teremtett. „A kultúrának első paragrafusa, magának az Istennek gondolata. Az Isten gondolata az, hogy az ember úr legyen a földön, s nem troglodita; azt akarja, hogy uralkodjék s hajtsa birodalma alá a földet s a természeti erőket, s e lenyűgözött erőkön építse föl kultúréletét a földön” – írja Prohászka Ottokár püspök az idézett bibliai igehelyről elmélkedve. Ám a kultúrmunkához hozzátartozik Isten igazságának a híresztelése is: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Márk 16. 15). Általában ezen az igehelyen is fel szoktak háborodni a liberális széplelkek, hogy micsoda szellemi expanzióra kap itt utasítást a keresztény hívő. Egyesek megkockáztatják azt is, hogy ez mennyire nem krisztusi gondolat, tanúbizonyságot téve arról, hogy bár bibliai idézetekkel dobálóznak, fogalmuk sincs a Szentírásról: ezt ugyanis maga a Megváltó parancsolta meg az apostoloknak és ezáltal az Egyház összes tagjának. Azonban ne felejtsük el, hogy nem csak a keresztény hagyományban áll ilyen parancs, amely utasít, valamint egyben felhatalmaz a világ addig ismeretlen részének felfedezésére és birtokba vételére: az első ilyen expanziós politika és ideológia, amiről tudunk az Asszír Birodalomban jelent meg, szintén transzcendens isteni indíttatásból. A kozmosz két részre van felosztva: Assur Birodalmára, illetve a Káosz Birodalmára. A mindenkori uralkodónak kötelessége kiterjeszteni a rend és Assur isten uralmát. Ez ugyan csak egy példa volt, de minden ókori kultúránál fellelhető ez a parancs. Ez pedig egy dologról árulkodik: ezt a parancs primordiális, azaz az emberbe van kódolva, az emberiséggel egyidős. A katolikus tanítás ezt teremtésből fakadóként, a természetes kinyilatkoztatás elemeként ismeri el. Nem véletlen, hogy már rögtön a Szentírás, valamint a Teremtés könyvének legelején helyet kap ez a parancs.
Másfelől a bennszülöttekkel szembeni viszony is alapvetően eltért a korszakban. Le nem zárt teológiai és tudományos vita folyt arról, hogy a bennszülöttnek van e lelke. Ugyanis, ha eszes lélekkel rendelkezik, embernek számít így a megölése bűn. Amikor ez elkezdett kikristályosodni, a hódítókkal együtt érkező szerzetesek (leginkább koldulórendiek: domonkosok és ferencesek) voltak azok, akik próbálták mérsékelni az esetleges túlkapásokat a világi hatalom részéről. A bennszülöttek „tudományos tanulmányozása” is az egyházi emberekhez köthető. Ők írták le a kultúrájukat, szokásaikat, viselt szokásaikat, magatartásukat. Ugyanígy a nyelvüket is ők tanulták meg elsőként és működtek tolmácsként, ugyanis a térítésnek alapvető feltétele volt a jó kommunikáció. Utóbbinak a jezsuiták jártak az élén.
A kereszténység szempontjából azért is volt fontos új területeket és népeket felfedezni, mivel úgy voltak vele, hogy megnyerhetőek az iszlám elleni harcnak, illetve, hogy ne az iszlám legyen az, amely uralma alá vonja őket. Ezt IV. Jenő 1442-es bullája erősítette meg, aki kimondta, hogy az Újvilág felfedezése és az ottani térítés olyan kegyelmekkel jár (pl. bűnbocsánat), mintha valaki keresztes hadjáratra vállalkozna.
Gyakran hallunk olyat, hogy valaki erőszakos térítésről beszél, amit az inkvizíciónak tulajdonít. Ez abszolút nem helytálló tény, ugyanis az inkvizíció egy egyházi intézmény, így csakis megkeresztelt, katolikus emberekkel szemben intézkedhetett. Ezt a domonkos atyák végezték, hiszen ők nagy tudásuknak és teológiai jártasságuknak köszönhetően, az inkvizíciós tárgyalások során, jobban tudták képviselni az Egyház tanításait az esetleges eretnek tanokkal szemben. Az inkvizíció másik ága – ami esetünkben fontosabb – az a spanyol inkvizíció volt. Ez egyszerre volt állami és egyházi intézmény is. A reconquista után számos mór és zsidó keresztelkedett át, hogy a magas városi hivatalokat továbbra is betölthessék. Ez természetesen szúrta a spanyol uralkodó osztály szemét, azonban jogorvoslatra nem volt lehetőség, mivel névleg keresztények voltak az idegenek. Itt jött kapóra a spanyol koronának az inkvizíció, és az eretnek felkutatási jártasságuk, ugyanis ezek az átkeresztelkedett zsidók és mórok továbbra is eredeti vallásuk szokásai szerint éltek, így eretneknek minősültek. Így Dél-Amerikában is maximum a már megkeresztelt, de még pogány szokásokat is megtartó vagy eltévelyedett bennszülöttekkel szemben léptek fel az inkvizíciós hatóságok. Ugyanígy nem árt azt sem megjegyezni, hogy az inkvizíciós eljárások több mint 85%-ában sértetlenül távozhatott a perbefogott, ugyanis a kihallgatás során elmondták miben téved, mi a helyes tanítás. Fogvatartás maximum akkor következett be, amikor az egyén kijelentette, hogy továbbra is tévtanokat hirdet. Kivégzésekre elenyésző arányban (kb. 1%) került sor, leginkább az európai „főeretnekek” esetében beszélhetünk ilyenről. (Kétkedőknek ajánlom az egyetemi szakirodalom inkvizícióról szólófejezetét)
Mint már említettük az előző cikkben, a spanyol és portugál terjeszkedési modell eltért és ez a térítésben is megnyilvánult. 1454-ben V. Miklós bullája tulajdonképpen „kiszervezte” a missziókat az államok uralkodóinak. Azt fogalmazta meg, hogy a jövőben felfedezett és birtokba vett területekre elismeri az uralkodók jogát, cserébe azok vállalják az ott élők megtérítését. Ezért is nem beszélhetünk egységes krisztianizációról sem, hiszen államonként változott ez is. A portugálok esetében a misszionáriusok messze a civilizációtól elzárt területeken működtek. Így mire a területet birtokba vették az európaiak, több megkeresztelt közösséggel találkoztak.
Emellett a pápáknak több rendelkezése is volt, amely próbálta meggátolni, hogy az államok uralkodói hajba kapjanak az újonnan felfedezett területekért, ahelyett, hogy a keresztény közösség gyarapodását szolgálnák. Ilyen volt az 1455-ös, szintén V. Miklós által kiadott Romanus Pontifex bulla, amelyben kijelenti, hogy a Bojador-foktól délre felfedezett területek a portugálok birtokát képezik. Illetve a Tordesillasi-szerződést megelőzően már a pápának is volt egy hasonló rendelkezése: az Inter Caetera bulla (1493) szintén egy észak-dél irányú határral osztotta fel az Atlantikumot a portugálok és spanyolok között: ez az Azori-szigetektől 100 mérfölddel nyugatra helyezkedett el.
Az államhatalom és a hittérítés ilyesfajta összefonódásának egyszerre voltak pozitív, illetve negatív mellékhatásai is. Az egyik legnagyobb ilyen negatívum az, hogy a világi hatóságok által elkövetett túlkapásokat mind az Egyház nyakába varrják. Ezek a túlkapások adódhattak puszta kegyetlenségből és emberi gyarlóságból, de túlbuzgóságból is. Ám a keresztényi buzgóság sem egyértelműen rossz: V. Károly császár 1526-os rendelete értelmében minden flotta köteles magával papokat és szerzeteseket vinni az Újvilágba. 1532-ben 120 ferences és 70 domonkos testvért küld ugyancsak az Újvilágba, valamint 12 indiánt hoznak át Spanyolországba, hogy papot képezzenek belőlük. Tehát a térítésre pozitív hatással is van az államhatalom. Nem is beszélve a térítők védelméről a bennszülöttekkel szemben. Részben ennek is köszönhető, hogy Dél- és Közép-Amerika megtérítésekor kevesebb misszionárius szenvedett vértanúságot, mint a Közel- és Távol-Kelet esetében.
A sorozat négy részét összefoglalva egy dolgot mondhatunk:
Zöldinges.net – Pethő László
A negyedik részhez felhasznált szakirodalom:
- Urs Bitterli: „Vadak” és „civilizáltak”: Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1982.
- José Hermano Saraiva: Portugália rövid története. Budapest, Equinter, 2010
- Európa ezer éve: a középkor. II. kötet. Szerk.: Klaniczay Gábor. Osiris 2004.
- Petrányi Ferenc: Az inkvizíció: Mi a valóság a sok hazugság között? Budapest, Ős-Kép Kiadó, 2016.
- A kora újkor története. Szerk.: Poór János. Osiris 2009.
- A Katolikus hittérítés története. II. kötet. Szerk.: Lévay Mihály. Franklin-Társulat. 1937.
