1941. június 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, azon offenzíva, mely Európa újkori pestisének, a bolsevizmusnak elpusztítását tűzte ki célul.
A Barbarossára duplán illik a keresztes jelző, mivel a horogkeresztes zászló alatt felsorakozva indultak harcba Európa keresztény népei az ellen az ideológia ellen, mely Európa ősi jelképét, Krisztus keresztjét akarta elpusztítani. A középkor Szentföldre induló hadjárataihoz hasonlóan csaknem az egész kontinens csatlakozott a történelem legnagyobb horderejű offenzívájához. A németekből, finnekből, románokból, magyarokból, hollandokból, franciákból és még sok más népből álló haderő szellemiségét talán a Wehrmacht mottója írja le legjobban: „Gott mit uns!”, azaz Isten velünk van. Hazánk négy nappal az indulás után csatlakozott a tengelyhatalmak erőihez, s vette fel a harcot a hatalmas vörös monstrummal.
A német hadvezetés három fő célpontot jelölt meg: Leningrádot, az egykori cári fővárost, mely a Szovjetunió balti-tengeri összeköttetését biztosította. Moszkvát, a Szovjetunió fővárosát, egyben logisztikai központját, és Kijevet, a várost, amely az ukrán mezőgazdasági területek kulcsát jelentette. 1941. június 22-én mintegy 3, 5 millió katona, 3600 harckocsi és közel 4400 repülőgép indított elsöprő erejű támadást a határmenti szovjet egységek ellen. Olyan csapatok ellen, melyeket könnyedén összezúztak, mivel azok nem védelemre, hanem támadásra voltak felkészítve. Az általános közhiedelem ellenére a Vörös Hadsereg Európa lerohanására készült, a Wehrmacht csak megelőzte őket és megpróbálta megmenteni a kontinenst a bolsevizálástól. Erre utalnak Joachim von Schwerin alábbi mondatai:
„Frontszakaszonként eltérően zúdultak rá egy teljesen támadásra felvonult hadseregre. Rendszerint nem találtak határközeli, betöltött védőállásokra, hanem épp ellenkezőleg, összefogott gyalogsági erőket, támadásban messze előre vetett nehéz tüzérséget és könnyű felderítő páncélosok nagy számát észlelték. A határvizek feletti hidakat meglepő módon nem készítették elő felrobbantásra. A németek támadásukkal az első benyomások alapján elébe mentek az ellenség támadásának. A bakák is felismerték ezt, úgyhogy a meglepetésszerű támadás nem igényelt még külön igazolást. Adolf Hitler – így gondolta a csapat – ismét helyesen cselekedett és megvédte a hazát az ellenséges támadástól.”
A közelgő szovjet támadás mivoltát bizonyítja még több erre utaló jel is. A határ közelében lévő breszti erődben például 10 millió liter benzint tároltak és ötmillió embert kezdtek mozgósítani a határ közelébe. A Szovjetunió esetében ez a háborúra készülés biztos jele volt, tekintve, hogy az ország gazdasága hosszú távon nem bírt volna ennyi embert fegyverben tartani. Ezek a bizonyítékok fellelhetőek többek között Saposnyikov szovjet vezérkari főnök: A hadsereg agya című művében.
Tehát a tengelyhatalmi erők megindították grandiózus támadásukat, hogy hazájukat és az európai értékeket megvédjék a vörös pestistől. A kezdeti hatalmas sikerek dacára (Kijev eleste, Leningrád körbezárása) az offenzíva kezdett veszíteni lendületéből. A korabeli beszámolók is erről tanúskodnak. Egy német katona írja: „Mi lett az 1914 és 1917 közötti oroszból, aki elfutott vagy feltett kézzel közelített felénk, amikor hevessé vált a harc? Ma a bunkerjében marad, és kénytelenek vagyunk kifüstölni, inkább benn ég a tankjában, repülősei pedig azután is tüzelnek ránk, hogy repülőgépük kigyulladt. Mi lett az oroszból? Az ideológia megváltoztatta!” S valóban, az ideológia megváltoztatta az orosz embert. Lesüllyedt arra a félállati szintre, melyre a kommunista vezetők süllyeszteni akarták. A német katonák szörnyülködtek az Szovjetunió falvainak igénytelenségén, a városok nyomorán. Az átlag szovjet katona állati jellemvonásait először teljes valójában a sztálingrádi pokol utcai közelharcában mutatta meg. Nem véletlenül használták a csatára a németek a Rattenkrieg, vagyis patkányháború kifejezést. A kommunizmus egyénre gyakorolt „jótékony” hatását Kelet-Közép-Európa végigerőszakolása során tapasztalhattuk meg leginkább.
A hadjárat tehát veszített kezdeti lendületéből. Az utánpótlási vonalak megnyúltak, a rossz infrastruktúra, a végtelen sztyeppe és a makacsul küzdő szovjet hadosztályok Moszkva alatt megálljt parancsoltak a német erőknek és ellentámadásba átmenve visszaverték azokat. A Közép Hadseregcsoport túlélését Hitlernek köszönhette, aki kiadta Egy lépést sem hátra! parancsát, ezzel megmentve a hadsereget a szétmorzsolódástól. A Barbarossa terv tehát decemberben véget ért, céljai pedig csak részlegesen valósultak meg. A keleti hadszíntér következő felvonása a Fall Blau hadműveletben öltött testet, mely az öldöklő sztálingrádi vérfürdővel végződött.
Mi, az utókor emberei tudjuk, hogy a hadművelet és a keleti háború a végcélját sosem érte el, hisz nem sikerült elpusztítani a Szovjetuniót, s vele együtt a kommunizmust, de ezen a napon nem erre kell emlékeznünk. Hanem egyrészt azokra a bátor katonákra kell gondolnunk, akik egy szent cél érdekében vonultak hadba a világtörténelem legbestiálisabb rendszere ellen, hogy megvédjék ősi értékeinket: az istenhitet, a hazát és a családot. Másodsorban arra kell gondolnunk, hogy ha akkoriban a kontinens csaknem egésze fel tudott sorakozni egy zászló alá egy pusztító ideológia ellen, akkor ez ma is sikerülhet. Mert manapság is támadás alatt állunk. A hadszíntér ugyan áttevődött az utcákról az egyetemi padsorokba, újságokba, tévébe, de emiatt még pusztítóbb hatást tud előidézni. Mert ezt az ellenséget nem lehet harckocsikkal megsemmisíteni, ezt ideológiai küzdelemmel lehet csak térdre kényszeríteni. Ezek az ellenségek manapság a liberalizmus, kultúrmarxizmus és ezek különböző vállfajai, például az antifasiszta mozgalom. A harc az emberek lelkéért folyik, s a tét talán nagyobb, mint egykoron. Őseink példája járjon előttünk ebben a modernkori harcban, hogy egységbe kovácsolva legyőzhessük mindazt, mi az életünkre tör.
Zöldinges.net – Kovács Sándor
