Erre a napra úgy kell emlékeznünk, mint hősies életvitel egyik megnyilvánulására, ugyanis, ha nekem kéne elmondani, hogy mi a hősi életszemlélet, akkor ezt mondanám: nem a kötelesség kárára akar túlélni.
Május 7-én, Eisenhower hadseregtábornok reimsi főhadiszállásán megtörtént a fegyverletétel aláírása. A német csapatok feltétel nélküli megadásáról rendelkező okmányt a kora hajnali órákban amerikai részről Bedell Smith tábornok, a német haderő képviseletében pedig Alfred Jodl vezérezredes, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) hadműveleti főnöke írta alá. Az egyezmény szerint május 8-án éjfélkor áll be a teljes fegyvernyugvás. A reimsi német kapitulációt szovjet részről a SHAEF (Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnoksága) mellé összekötőként delegált Szuszloparov tábornok látta el kézjegyével a „szovjet felsővezetés nevében”.
Amikor a reimsi kapituláció híre megérkezett Moszkvába, a Kreml ura nagyon ideges lett. Ugyanis Sztálin úgy gondolta, a megadásról szóló dokumentumot Berlinben kellett volna aláírni, hogy a németek megadását „a háború legfőbb terhét viselő” Vörös Hadsereg fogadhassa el. Sztálin akaratának eleget téve, május 8-án Berlinben megismételték a fegyverletételi ceremóniát.
Azonban a megadás hivatalos megtörténte után sem maradtak abba a harcok, Ferdinand Schörner vezértábornagy Csehországban harcoló közép-hadseregcsoportjának maradványai egészen május 12-ig folytatták az elszánt – habár értelmetlennek tűnő – ellenállást a vörös pestissel szemben. Továbbá a Jugoszlávia területén harcoló egységek május 14-ig.
Európára béke szállt, a világuralomra törő gaz nácikat megakadályozták ördögi terveikben…
Ami azonban valójában történt: Európa szabadságharcát a népsanyargató és istentelen bolsevizmus és annak ikertestvére, a liberalizmus ellen vérbe fojtották. Nincs mi miatt szégyenkeznünk, a harcot akkor se adtuk fel, amikor már egy kis remény se volt, amikor a győzelem reményének utolsó lángja is kialudt. Volna mit szégyelleni, ha, mikor a vereség lehetősége, mint kósza gondolat felütötte fejét, megadjuk magunkat. Azzal szembeköptünk volna mindent, amiben hiszünk, mindent, miért addig harcoltunk. Viszont nem így lett. Honvédeink, fegyvertársaink földi kötöttségeikre nem figyelve áldozták életük egy náluk sokkal magasztosabb és hatalmasabb cél szolgálatáért: a nemzetiszocializmus ügyéért! Félelmet nem ismerve álltak szembe a keleti sztyeppeözönnel és a nyugati fertővel. Midőn a vereség már egyértelmű volt, midőn az utolsó kapaszkodási pont már nem a család viszontlátásának melegsége volt, hanem csak a hősi halál lehetőségének gondolata, eztán sem estek gondolkodóba és a legdrágább kincsüket, az életüket áldozták Istenért és az Isteni igazság politikai manifesztációjáért, a nemzetiszocializmusért! Van ennél nagyobb diadal?
Ez a diadal, amit hősi halottjaink hoztak meg életük odaadásával túlmutat minden katonai hadművelet sikerén; az igazi, őszinte bátorság, kötelességtudat és hősiesség megnyilvánulása.
Otto Wöhler tábornok gondolatai most is megállják a helyüket:
„Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik…”
A tábornok szavai, amit Budapest hős védőinek szóltak, úgy gondolom elmondhatók Európaés a világ azon hős fiaira is, akik a végsőkig harcoltak.
A teljesség igénye nélkül:
Albánok, ANGOLOK, argentinok, brazilok, bolgárok, bosnyákok, észtek, finnek, FRANCIÁK, görögök, hollandok, horvátok, indiaiak, LENGYELEK, lettek, litvánok, magyarok, norvégok, olaszok, OROSZOK, románok, szerbek, szlovákok, szlovénok, svájciak, svédek; egyként, nemzeti sérelmeket nem nézve, harcoltak és mondtak le földi életükről, hogy az igazságot szolgálják.
Május 8-ára úgy emlékezzünk, mint az emberi önfeláldozás, harci szellem és hősiesség mintapéldájának megtestesülésére.
Más oldalról megközelítve ezt a jeles (sic!) napot, a háborút nem csak mi és szövetségeseink vesztettük el. A háború másik nagy vesztesei az angolok és a franciák. Azzal, hogy önerőből nem voltak képesek megállítani Németországot és sikeresen belevonták a harcokba az Amerikai Egyesült Államokat is, elvesztették világhatalma pozícióikat. Hol van már a dicső Nagy Britannia és Franciaország? Gyarmataik elvesztek, szerepük a világ ügyeinek befolyásolásában csökkent. Nos igen, az ördöggel való alkunak mindig van hátulütője, habár a náciktól megszabadultak, de cserébe a befolyásos szerepük már csak árnyéka önmagának, az egykoron mögöttük kullogó Szovjetúnió (Oroszország néven) és kettejük közös gyermeke az USA vált a világot leginkább befolyásolni tudó hatalommá.
Ámde kedves Nemzettestvéreim!
Nincs okunk csüggedni, emberi „mértékegységben” ugyan egy háborúként számon tartott eseményt elvesztettünk, de az isteni mértékegységgel mérve csak egy csata volt a jó és a gonosz erői között. Mi bátrán, hősiesen kiálltunk! Van miből erőt meríteni és felkészíteni magunkat a következő (talán végső?) összecsapásra, ami elnézve a jelenünkben zajló eseményeket vészesen közeleg.
Fel a végső győzelemre!
Zöldinges.net – Bognár Albert
