P. MATTHIAS GAUDRON: KATOLIKUS KATEKIZMUS AZ EGYHÁZ KRÍZISÉHEZ
(Folytatás)
A II. VATIKÁNI ZSINAT
25. Mikor volt a II. Vatikáni Zsinat?
A II. Vatikáni Zsinatot 1962. október 11-én XXIII. János pápa nyitotta meg, majd az ő halála után VI. Pál pápa vezette tovább. 1965. december 8-án fejeződött be. Ez volt a 21-ik általános zsinat, és a résztvevők számát tekintve a legnagyobb, mivel a résztvevő püspökök száma meghaladta a 2000-t.
26. Miben különbözik a II. Vatikáni Zsinat a korábbi zsinatoktól?
A II. Vatikáni Zsinat ki fejezetten csak egy pasztorális zsinat akart lenni, tehát egy zsinat, amely nem dönt hitkérdésekben, hanem csak pasztorális (lelkipásztori) irányvonalat ad az Egyháznak. Dogma definiálásáról lemondott, és ennél fogva egy zsinatot megillető tévedhetetlenségről is. Tehát a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai nem tévedhetetlenek. Ezzel ellentétben, az összes korábbi zsinatok dogmatikus zsinatok voltak, és tévedhetetlen döntéseket hoztak a hit kérdéseiben.
27. Milyen szerepe van ennek az egyházi krízisben?
A II. Vatikáni Zsinaton a liberális és modernista erők – amelyek az Egyházat már aláásták – felülkerekedtek és túlsúlyba jutottak. Ennél fogva azt lehet mondani, hogy a II. Vatikánum a kezdeti gyújtást adta az egyházi krízis teljes kitöréséhez. Már X. Piusz pápa megállapította a „Pascendi Dominici Gregis” enciklikájában, hogy a modernizmus már nem külső ellensége csak az Egyháznak, hanem az Egyházon belül is követői vannak, noha ezek még a felfogásukat és érzelmeiket eltitkolják. X. Piusznak és az őt követő pápáknak (XII. Piuszig bezárólag) sikerült ugyan a modernizmust elnyomni, azonban nem tudták teljesen legyőzni. A „Humani generis” enciklikát, amelyben XII. Piusz a neomodernizmust, az ún. „nouvelle theologie-t” (új teológiát) elítélte, jóllehet a külső látszat szerint követték, azonban titokban sokan nem vették figyelembe ezt az enciklikát. Továbbra is foglalkoztak az elítélt tézisekkel, és a tanulmányi intézetekben a papjelölteket is erre biztatták. Néhányan a képviselői közül maguk hangsúlyozzák, milyen forradalmat jelent a Zsinat az Egyházban. Suenens bíboros párhuzamot vont a Zsinat és a francia forradalom között, amikor úgy nyilatkozott, hogy „ez a Zsinat az 1789 az Egyházban”, a francia zsinati teológus, Yves Congar pedig összehasonlította az orosz forradalommal: „Az Egyház végrehajtotta békésen a saját októberi forradalmát”.
28. Hogyan jutott a Zsinat a liberálisok kezébe?
A liberális és modernista erők – hála XXIII. János és VI. Pál pápák támogatásának – álláspontjaikból még többet tudtak a zsinati szövegekbe belevinni, mint azt kezdetben remélték. Az előkészítő bizottság által a Zsinat előtt gondosan előkészített „schematákat” (sémákat), amelyek az Egyház hitét tükrözték, és amelyeket a Zsinatnak meg kellett volna tárgyalni, egyeztetni és megszavazni, az első ülésperiódus alatt elvetették, és a liberális párt által előkészített új schematákkal helyettesítették. A Zsinaton volt egy 250-270 püspökből álló csoport, amely az Egyház tradícióját akarta megvédelmezni, és amely később a „Coetus Internationalis Patrum”-ban egyesült (szövetkezett). Ezzel szemben állt a liberális bíborosokból és püspökökből álló csoport, amely az ún. „Rajnai Allianz”-ban egyesült, és kitűnő szervezetségnek örvendett. A név – rajnai allianz – onnan adódik, hogy ennek a csoportnak a vezetői majdnem mindannyian azok a püspökök voltak, akiknek az egyházmegyéje a Rajna folyó mentén terül el. Ez a 2. csoport elárasztotta naponta a Zsinatot nyomtatványokkal, amelyekben megmondták a püspököknek, hogyan szavazzanak. A püspökök egy része határozatlan volt, és hajlandó lett volna a konzervatívokat követni, de mivel látták, hogy a rajnai allianz vezetői a pápa személyes barátai, sőt, néhányan közülük – Döfner, Suenens és Lercara bíborosok – zsinati moderátornak (kommentátor, szóvivó) lettek ki nevezve, így azután inkább őket követték. A progresszív párt egyik teológusa, Hans Küng professzor a Zsinat folyamán kifejezte örömét afölött, hogy egy kissebségnek az álma valósult meg a Zsinaton: „Senki nem megy úgy haza — aki itt volt — mint ahogy ide jött. Én magam soha sem vártam volna ilyen sok, merész és kifejezett nyilatkozatot a Zsinaton a püspökök részéről”. Hogy melyik szellem gyermeke Küng, az időközben világosan megmutatkozott. A pápai tévedhetetlenség és Krisztus istenségének tagadása mellett, a legtöbb keresztény dogmát is megtagadja, úgy hogy maga a Zsinat utáni Egyház is megvonta tőle a tanítási engedélyt. 14 Nem sokkal jobb a helyzet Karl Rahnerrel sem, aki noha óvatosabban és áttekinthetetlenül, de hasonló téziseket terjesztett el művei által, ezért XII. Piusz pápa alatt Róma fegyelmi intézkedést hozott ellene. A II. Vatikáni Zsinaton azonban óriási befolyásra tett szert, sőt Ralph Wiltgen őt nevezi a zsinat legbefolyásosabb teológusának. Mivel a német nyelvű püspökök rendszerint az európai szövetség (= „rajnai szövetség”) állásfoglalását vették át, és mivel az allianz állásfoglalását a zsinat általában átvette, akár egyetlen teológus is elérhette, hogy az egész Zsinat az ő nézeteit vegye át, ha azt a német nyelvű püspökök már elfogadták. Egy ilyen teológus volt ott, P. Karl Rahner S. J. Karl Rahner számára az Egyház hagyományos tanítása csak „pianischer monolithismus és iskolateológia” volt. Hogy milyen érzülettel viszonyult az Egyház tanítóhivatalához, azt világosan mutatja egyik levele, amelyet a teológiai szótárának (Kleines theologisches blörterbuch) lefordításával kapcsolatban 1962. febr. 22-én írt: „Éppen most írt Scherer, és kérdezi, mi lenne a véleményem a kis lexikon olaszra fordításáról? Igaz, hogy az olasz a római csuhások miatt, és az ortodoxia őrzői miatt egy különös probléma. Ezért nem lettek az írásaim olaszra fordítva. Másrészt én, de már megszilárdult a pozícióm. Azt lehetne mondani, hogy ez a kis lexi kon úgy van fogalmazva, hogy azok az emberek azt egyáltalán nem értik meg, és nem találják meg benne azt, ami az ő korlátoltságuk ellen íródott”. Amikor a Szent Officium (ma: Hitkongregáció) prefektusa, Ottaviani bíboros a Zsinaton az Egyház hagyományért való aggodalomtól eltelve, beszédének határidejét túllépte, és emiatt a mikrofonját egyszerűen kikapcsolták, Rahner ezt így kornmentálta 1962. november 5-én Vorgrimlernek írt levelében: „Hogy Alfrink, röviddel ezelőtt Ottavianinak elvágta a szavát, mert túl hosszan beszélt, és arra föl tapsolni kezdtek – ami egyébként nem szokás – bizonyára hallottad. Jelszó: káröröm a legigazabb öröm.” Az a tény, hogy olyan férfiak, mint Küng és Rahner befolyással voltak a Zsinatra, nem amellett szól, hogy a Zsinat reformjai igazi reformok lennének. Sajnos II . János Pál pápára nem vet jó fényt az a nyilatkozata, amelyet még mint egyszerű püspök, 1963-ban tett: „… olyan kitűnő teológusok, mint Henri de Lubac, J. Daniělon, Y. Congar, H. Küng, R. Lombardi, Karl Rahner és még mások, rendkívül nagy szerepet játszottak az előkészítő munkában.”
29. A II. Vatikánum szövegei mind elvetendők?
A II. Vatikáni Zsinat szövegeit három csoportba lehet osztani: Egyrészük minden további nélkül elfogadhatók, mert a katolikus tanítással megegyeznek, ilyen pl. a papi kiképzésről szóló dekrétum. A második csoport szövegei kétértelműek – ez az jelenti, hogy noha helyesen is értelmezhetők, azonban helytelen értelemben is magyarázhatók. 15 Végül vannak olyan szövegek, amelyeket egyáltalán nem lehet helyesen értelmezni, és a katolikus hit álláspontja szerint semmi esetre sem elfogadhatók úgy, ahogy azokat ott megfogalmazták. Egy ilyen szöveg pl. a vallásszabadságról szóló nyilatkozat. A kétértelmű szövegeket – Lefebvre érsek szavai szerint –csak akkor lehet elfogadni, ha azokat a „Tradíció fényében” értelmezik. A harmadik csoport szövegeit előbb át kellene dolgozni ahhoz, hogy elfogadhatóak legyenek. A kétértelműségeket tudatosan építették bele a zsinati szövegekbe, hogy a konzervatív zsinati atyákat megtévesszék. Biztonságba lehetett őket ringatni azáltal, hogy azt hangsúlyozták nekik: a szöveg nem akar mást mondani, mint amit alapjában véve az Egyház mindig is tanított. Később azonban ezekre a helyekre hivatkozva meg lehetett védeni az egyáltalán nem igazhitű szövegeket. Ezt bizonyítják Karl Rahner és Herbert Vorgrimler, amikor azt írják, hogy néhány és egyáltalán nem jelentéktelen teológiai kérdést, amelyekben nem tudtak megegyezni, nyitva hagytak és olyan szövegezést, megfogalmazást választottak, amelyeket különbözőképpen lehet értelmezni. Ezt a tudatos elmosódottságot, homályosságot meg is indokolták azzal, hogy a II. Vatikánum csak egy pasztorális zsinat akar lenni, és ezért nem szükséges olyan teológiai világossággal, érthetőséggel beszélni, mint ami egy dogmatikai zsinatnál nélkülözhetetlen lenne. Példa ezekre a kétértelműségekre a híres „subsitit” az Egyház dogmatikai constituciójában, „Lumen Gentium”-ban. Itt az áll, hogy Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban „megvalósult” (= „subsistit in”). Az Egyház korábbi tanítása azonban kifejezetten azt mondja, hogy Krisztus Egyháza a katolikus Egyház. Ez az „est” = „van” még benne volt az első konstitúció tervezetében. A katolikus Egyház tehát nem csak egy, valamilyen megvalósulása Krisztus Egyházának, hanem abszolút azonosság áll fenn Krisztus Egyháza és a katolikus Egyház között. Ennél fogva más egyházi közösségek soha nem tartoznak Krisztus Egyházához. Noha a „subsistit in”-t még valahogy lehet tradicionális módon értelmezni, mégis az újítók ezt azért csempészték bele a szövegbe, hogy a Zsinat után egy új egyházfogalom megalapozását tegyék lehetővé, amely szerint a katolikus Egyház is csak egy megvalósulási formája Krisztus Egyházának, és így a többi vallási közösségeket is Krisztus Egyházába tartozónak lehessen tekinteni. Ezt teszi például Willebrands bíboros: „A subsistit in azonban még egy másik nézőpontot is kiemel: és ez a Lumen Gentium zsinati megvilágításában ugyanolyan fontos, mint az előző. A „Humani generis” és főleg a ”Mystici corporis” (ezek XII. Piusz pápa enciklikái – a szerző megjegyzése) által inspirált fogalmazásban kizárólag az „est” = van szerepelt. Ez egyszerűen azt rögzítette le, amit Lienart bíboros beszédében, mint a római katolikus Egyház és a misztikus Test között fennálló szigorú és pontos azonosságot jelölt meg, mintha a misztikus Test teljesen a római Egyházra korlátozódna. A „subsistit in” ellenben arra utal, hogy az Egyház, amelyet a Credóban egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk meg, ebben a világban megalakult és megszervezett 16 társaságként megtalálható a katolikus Egyházban, de az annak látható határain túlterjed. Tehát a „subsistit in”, jóllehet megengedi azt a meggyőződést, hogy Isten eredeti Egyháza a katolikus Egyházban megtalálható, de annak bizonyosságát is, hogy az nem kevésbé, noha a teljesség hiányával ugyan, de a katolikus Egyház határain túl terjed. Ezek szerint a katolikus Egyház, jóllehet talán a legjobb formája Krisztus Egyházának, azonban mégis csak egy a többi sok között. Ez tökéletesen ellentétben áll a katolikus hittel.
30. Melyek a Zsinat fő tévedései?
A Zsinat két legkártékonyabb és legveszedelmesebb tévedése a vallásszabadság és az ökumenizmus. Ezeket a következő két fejezetben részletesen fogjuk tárgyalni. Ezekhez jön még a püspöki kollegialitásról szóló tanítás. Ijesztő azonban a modern világ naiv hiszékenysége és a csodálat, amellyel az emberi haladásnak adózik, és amely néhány zsinati szövegben kifejezésre jut. A kollegialitási elv a tekintély gyakorlása ellen irányul. A pápának és a püspököknek nem kell a hatalmukat gyakorolni, hanem kollegiális módon kell az Egyházat kormányozni. Egy püspök az egyházmegyéjének ma már csak elméletileg a vezetője, gyakorlatilag – legalább is erkölcsileg – megkötött a püspöki tanács, a papi testület, a többi más grémiumok (testületek) határozatai által. Róma maga sem merészel már a püspöki tanácsokkal szembeszállni, hanem legtöbbször enged a nyomásnak, és nem érvényesíti tekintélyét. A francia forradalom által hirdetett egyenlőség eszméje érvényesült itt is. Ez Rousseau hamis tanaira támaszkodik, aki tagadta az Istentől rendelt tekintély létezését, és minden hatalmat a népre ruházott át. Ez azonban szemben áll a Szentírás tanításával: „Mindenki vesse alá magát a felettes hatóságoknak. Nincs ugyanis hatalom, csak Istentől; amelyek pedig vannak, azokat Isten rendelte.” (Róm. 13,1) A Zsinat három tévedése: vallásszabadság, kollegialitás, és az ökumenizmus pontosan megfelelnek a francia forradalom eszméinek: szabadság, egyenlőség, testvériség! Ez ismét megvilágítja Suenens bíboros szavait, amely szerint a II. Vatikánum az 1789-et jelenti az Egyházban. A zsinat naiv, haladási hiszékenységét szemléltető legfájóbb példáját a pasztorális konstitúció, a „Gaudium et spes” nyújtja. Itt egy dicshimnuszt énekelnek a modern világ haladásáról, tehát egy olyan világról, amely Istentől egyre jobban eltávolodik, és ezt oly módon teszik, hogy azon csak csodálkozni lehet. A 12-ik fejezetben ez olvasható: „A hívők és hitetlenek majdnem egyöntetű felfogása, hogy a Földön minden az ember miatt van, aki a dolgok célja és csúcspontja”. Az 57-ik fejezetben pedig felszólítják a keresztényeket, hogy minden emberrel közösen dolgozzanak egy emberibb világ felépítésén. Egy olyan világ felépítésén, amelynek az ember a középpontja és célja, amelyben a földi paradicsom megvalósításán mindannyian közreműködnek, a 17 szabadkőművesek ideáljának, és nem a keresztény világfelfogásnak felel meg. A keresztény tanítás szerint minden teremtmény célja egyedül Isten, és a földön csak úgy lehetséges valódi békét és boldogságot elérni, ha az emberek Jézus Krisztusra hagyatkoznak és parancsait követik. Ezért nem kisebb, mint Ratzinger bíboros maga is a „Gaudium et spest” egy „Ellen-syllabusnak” nevezte. Itt tehát valami olyat tanítanak, amelyt 1864-ben XI. Piusz pápa ünnepélyesen elítélt. A bíboros 1984 -ben úgy nyilatkozott, hogy az Egyház a 60-as években két évszázad liberális kultúrájából a legjobb értékeket sajátította el. Ezek az értékek, noha az Egyházon kívül születtek, azonban megtalálták helyüket az Egyházban. Azonban hogyan lehetséges ez? Lehetnek az Egyházon kívül valódi értékek? Nem ajándékozta meg Krisztus az Egyházat az „igazság teljességével és minden jóval”? Ami valódi érték a liberalizmusban található, azt az Evangélium már kifejezetten tartalmazza. A speciális liberális értékek – vagyis a zabolátlan szabadság, és az Isten által rendelt tekintély tagadása, stb. – azonban mint olyanok, a kereszténységgel ellenségesen állnak szembe. A Zsinat utáni Egyház új magatartása a liberális kultúrával szemben, ellentmond a „Syllabus” 80-ik tételének: „A római pápának ki kell békülnie a haladással, a liberalizmussal , és a modern kultúrával meg kell barátkoznia”. (XI. Piusz pápa által elítélt mondat, tétel)
31. A II. Vatikánum, mint a rendes- szabályszerű- Tanítóhivatal képviselője nem tévedhetetlen?
Időnként azt állítják, hogy a II. Vatikánum tévedhetetlen akkor is, ha az csak egy pásztorációs zsinat volt. Noha semmiféle rendkívüli tanítóhivatali ténykedést nem hajtott végre, mégis megilleti a szokásos, rendes tanítóhivatali tévedhetetlenség, mivel a világ majdnem minden püspöke jelen volt a Zsinaton. Ezen kívül az ökumenizmust, és a vallásszabadságot az egész episcopatus (= a világ püspökeinek összessége – a ford. megjegyzése) egyértelműen tanítja, ez ugyanis a rendes Tanítóhivatal tévedhetetlenségének gyakorlása (igénybevétele). Ennél az érvelésnél azonban feledésbe merül, hogy a rendes Tanítóhivatalt megillető tévedhetetlenséghez nem csak a térbeli, hanem az időbeli folyamatosság is szükséges. Egy tant, amely hosszú időn keresztül az Egyházban mindenütt hitellenesnek számított, nem lehet ily módon soha, hirtelenül tévedhetetlen, hitbeli normának nyilvánítani, még akkor sem, ha majdnem minden püspök követője lenne ennek a tannak. Pontosan ez a helyzet a vallásszabadság és az ökumenizmus kérdésével. Ezek a tanok az Egyházban mindig idegenek voltak, és az utolsó két évszázadban ismételten mindig újra elítélte azokat. Ezek szerint sokkal jogosabban lehetne azt állítani, hogy a rendes Tanítóhivatal tévedhetetlensége alapján az ökumenizmus és a vallásszabadság elítélése a tévedhetetlen. Hogy a II. Vatikánumot nem illeti meg a tévedhetetlenség, azt Ratzinger bíboros is hangsúlyozta 1988-ban, amikor így nyilatkozott: „Sok fejtegetés azt a 18 benyomást kelti, hogy most, a II. Vatikánum után minden másképpen van, és így, ami korábban volt, nem lehet már érvényes, vagy ha igen, akkor is csak a II. Vatikánum megvilágításában. Az igazság azonban az, hogy a Zsinat maga nem definiált dogmát, és tudatosan alacsonyabb rangban – ugyanis tisztán csak pasztorális zsinatként – akart nyilatkozni. Ennek ellenérére sokan mégis úgy értelmezik, mintha ez lenne a „szuperdogma”, amely minden másnak a jelentőségét elveszi”. Ez pontosan az a tisztességtelen hamis játék, amelyet a II. Vatikánum segítségével lejátszottak. A Zsinat alatt hangsúlyozták a pasztorális jellegét azért, hogy a precíz teológiai megfogalmazásokat elkerülhessék, a Zsinat után pedig úgy felmagasztalják, mintha ez lenne az Egyháztörténelem egyetlen zsinata, amelyet valódi jelentőség megillet. Valóban, manapság a hivatalos és nem hivatalos közleményekben majdnem mindig csak a II. Vatikáni Zsinatot és zsinat utáni pápákat idézik, a korábbi zsinatokat és a pápai közzétételeket, hirdetményeket a felejtés áldozatává teszik.
FOLYTATJUK!
Forrás: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa. 2. évfolyam, 3. szám, 2016. december
Zöldinges.net – Csikós Gergő
