A színházak és a kultúrmarxizmus

Szerdán a parlament megszavazta a színházak finanszírozását érintő új törvényt, mely nagyobb beleszólást enged majd a kettős (állami és önkormányzati) fenntartású színházak életébe. A javaslatot az ellenzék szokásos bohóckodása kíséretében 115 igen, 53 nem és 3 tartózkodással szavazta meg a ház.

Miért is jelentős számunkra ez? Nos sokat foglalkoztam már kultúrharc kérdésével, melyben valljuk be a kormány gyengécskén szerepelt, ha a nagy egészet nézzük, és összevetjük a regnálása idejével, mindenesetre a kis előrelépés is előrelépés és illik méltatni.

Domokos Endre János könyvéből[1], mely a kultúrmarxizmus térhódításával foglalkozik megtudhattuk miben nyilvánul meg a baloldal térnyerése, mely az orrunk előtt zajlik, mégis vakok vagyunk, hogy ráeszméljünk. Gramsci óta tudjuk, hogy a tényleges hatalomátvétel leghatásosabb, és egyetlen működő eszköze a kultúra kézben tartása. Lehet akármilyen fennálló rend (gondoljunk csak a francia monarchiára a XVII. században), ha a közgondolkodást a forradalom csahosai irányítják, az állam csupán díszlet marad. Ezt valószínűleg a Fidesz is észrevette, s bár erőtlenül, de mégis megpróbál tenni ellene, lásd a szoborháború ügyét, most pedig az üdvözlendő új törvényt.

Színházba járni egyet jelent a műveltséggel, az intelligenciával, a magaskultúra gyakorlásával, ezért joggal mondhatjuk, hogy a kultúrharc egyik fő hadszíntere itt zajlik. Jómagam azonban mégsem járok színházba, ennek oka az a deviancia, mely a perverzebbnél perverzebb darabok minden sorából csatornaszennyként ömlik az ember tátott szájába. Az Alföldi Róbertek előszeretettel mocskolják be nemzeti jelképeinket a művészet álcája mögé bújva. Gúnyt űznek Trianonból, Szent Istvánból, és magukban jót nevetnek, hogy ezeknek mindent el lehet adni. Jól tudják ők is, hogy hiába van hatalmon a Fidesz, ha közben az értelmiséget ők “szórakoztatják”, befolyásolva ezzel világképüket.

Ennek most talán sikerül gátat szabni az új törvénnyel. Az állami beleszólás reméljük mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy azok a társulatok, melyek nemzetgyalázó, devianciát propagáló darabokat adnak elő, csak saját zsebükből tehessék. Egyébként ne gondolják, hogy mindenki ostoba ebben az országban. Az efféle darabokat előadó színházak mind veszteségesek. Jól mutatja az értéküket, és hogy mennyire vevők az emberek az ő “magaskultúrájukra”.

Zöldinges.net – Csikós Gergő

[1] Domokos Endre János: Iránytű I. – Kulturális forradalom – a nyugati kultúra alkonya. Budapest, 2012