„Az egyetlen dolog, amit Hitler nem tervezett, az a nagy háború volt, amit gyakran neki tulajdonítottak.” A. J. P. Taylor
80 éve ezen a napon, 1939. szeptember elsején tört ki a második világháború, amely az emberiség történelmének legpusztítóbb konfliktusa volt, több tízmillió áldozattal. Az előző háborúkkal ellentétben nem dinasztikus küzdelem volt, hanem ideológiák titáni összecsapása, amely a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratban teljesedett ki.
Arra a kérdésre, hogy ki kezdeményezte a háborút szinte mindenki egyszerre rávágja, hogy Hitler az agresszor indított alattomos támadást a védtelen Lengyelország ellen. Ez a jól megszerkesztett hazugság mára nagyszerűen beégett a köztudatba.
1939. szeptember elsején megszólaltak a német fegyverek keleten, pár napra rá Franciaország és az Egyesült Királyság, minden gyarmatukkal és domíniumukkal együtt beléptek abba a háborúba, amely vesztüket okozta. De menjünk kicsit vissza az időben. 1938 októberében járunk a müncheni konferencia és az Anschluss után. Hitler ’33-as hatalomra kerülése óta egyetlen lövés nélkül csatolta magához a Reich határain kívül rekedt németeket. A következő állomás Danzig városa volt, ahol 350.000 német élt, ami a város lakosságának kb. 95%-át jelentette. Egy népszavazás alkalmával a döntő többség a Németországgal való egyesülést választotta volna. A párizsi békében elvett területek közül erre volt Németországnak a legerősebb joga. 24-én Ribbentrop külügyminiszter meglepő ajánlatot tett Józef Lipski lengyel követnek: Ha Varsó megengedi „Danzig egyesülését a birodalommal, és megengedi, hogy Németország építsen egy extraterritoriális autóutat és vasutat” a Korridoron keresztül, akkor Berlin meghagyja Danzigban a gazdasági és vasúti felszerelések feletti ellenőrzést a lengyelek kezén, és garantálja Lengyelország határait. Ribbentrop felkínált egy antikomintern paktumon alapuló Berlin-Varsó szövetséget is. A németeknek jó okuk volt pozitív válaszra számítani. A lengyelek is részt vettek Csehszlovákia feldarabolásában, amely ellen Hitler nem emelt szót. Az antikommunista, mélyen katolikus lengyelek természetes szövetségesnek látszottak a bolsevista rezsim ellen. Ám Varsó elutasító választ adott. Beck ezredes országát nagyhatalomnak tekintette az 1920-as, Trockij Vörös Hadserege felett aratott győzelem miatt. Ám ez 19 év után jócskán megváltozott. Az akkor még frissen megszülető, több fronton egyszerre harcoló Szovjetunió helyett most egy óriási haderővel rendelkező, erős állam állt szemben az évek során vajmi keveset fejlődött Lengyelországgal. Nem is beszélve a német hadigépezetről. Hitler meghívta Becket Berchtesgadenbe 1939. január 5-én. Itt megismételte az ajánlatot és hozzátette, hogy a lengyel veszteségek Szlovákia kárára kárpótolhatók. A békés megoldási terv újra süket fülekre talált. Két hónappal később Csehszlovákia maradéka megsemmisült, március 22-én a Memel-vidék is visszatért a birodalomba. 25-én Hitler kiadott egy titkos direktívát hadserege vezérkari főnökének: „A Führer a danzigi kérdést nem erővel akarja megoldani. Nem akarja ezzel Lengyelországot Nagy-Britannia karjába lökni.” 26-án viszont megszakadtak a lengyel-német tárgyalások, legfőképpen a lengyel fél hozzáállása következtében. A félretájékozott és rémült brit parlament elkövette a huszadik század legnagyobb diplomáciai baklövését, március 31-én feltétel nélkül garantálta Lengyelország függetlenségét német támadás esetén. A lengyel vezetés ezután teljesen elzárkózott a megegyezés elől, tudva, hogy háború esetén két nagy nyugati demokrácia áll mögötte. De a brit garancia semmitérő jellegére csak az első Wehrmacht csapatok támadása után derült fény, mikor az összeomló lengyel védelmi vonalak megsegítésére egyetlen brit vagy francia katona sem sietett, egyetlen töltény vagy hitel sem érkezett a háborús Lengyelországba. Az események felgyorsultak, Európa a háború felé robogott. Az angol és francia kormányok vad ámokfutásba kezdtek. Március 23-án garantálták Hollandiát, Belgiumot és Svájcot, április 7-én Mussolini lerohanta Albániát, 13-án a britek garanciát adtak Görögországnak és Romániának, május 12-én pedig Törökországnak. Húztak a porba egy vonalat: Németország, eddig és ne tovább! Mikor a németek ismét tárgyalni akartak a békés rendezésről, Varsó nem engedett. Eközben Lengyelországban óriási németek elleni pogromok indultak, melyek még feszültebbé tették a helyzetet. Nevile Henderson, berlini brit nagykövet így ír Sir Horace Wilsonnak, Chamberlain tanácsadójának a béke utolsó nyarán:
„El kell ismernem, hogy korrekt tárgyalási alapnak tekintem Hitler ajánlatát, és szívem mélyén a lengyeleket rendkívül meggondolatlannak tartom, hogy Németországot ellenséggé teszik, számunkra pedig veszélyes szövetségessé válnak. Talán tévedek, de személyes meggyőződésem, hogy nem lehet tartós béke Európában addig, amíg Danzig vissza nem kerül Németországhoz. A lengyelek nem lehetnek urai 400.000 danzigi németnek, ergo Németországnak kell lennie.”
Ezt a véleményt osztották az angol vezető körök is, de kezüket már kötötte a felelőtlen garanciavállalás. Danzig Hitler számára sem ért meg egy nagy háborút, melyben mind szeretett Németországa, mind az általa csodált Brit Birodalom is összeomolhat. Így érkezett el 1939. augusztus utolsó hete. Augusztus 23-án megköttetett a Molotov-Ribbentrop paktum, amely katonailag Lengyelország ellen irányult, stratégiailag Britannia ellen. Lengyelország elveszett, körül volt véve. De a britek egy Beckkel kötött kölcsönös segítségnyújtáson alapuló paktummal válaszoltak. A megdöbbent Hitler 25-én, pár órával a 26-ai támadás előtt lefújta az offenzívát, időt adva a briteknek a háborúból való kihátráláshoz. Augusztus 30-án Németország egy utolsó ajánlatot tett Varsónak: 24 órán belül küldjenek egy teljhatalmú megbízottat, hogy tárgyalást kezdhessenek Danzigról. A lengyel válasz ismét elutasító volt.
Szeptember elsején a Wehrmacht benyomult lengyel területre, másodikán megtört a lengyel védelmi vonal, harmadikán Anglia belépett egy olyan háborúba, melyhez nem fűződött érdeke, nem tudta egyedül megnyerni, és egy olyan országért folyt, amely másfél nap alatt elveszett. Hitler és Ribbentrop az utolsó pillanatig kétségbeesetten kereste a módját, hogyan kerülheti el a háborút Britanniával. Így írja le Hitler tolmácsa azt a jelenetet, amikor a Vezér tudomására hozták, hogy Britannia ultimátumot adott és két órán belül hadat fog üzenni: „Teljes csend volt. Hitler mozdulatlanul ült, maga elé meredve. Nem jött zavarba, ahogyan később állították róla, és nem is dühöngött, ahogyan mások mondták. Csak ült csendben, mozdulatlanul. Egy idő után Ribbentrophoz fordult: >>és most? <<, kérdezte Hitler vad tekintettel, mintha azt sejtetné, hogy külügyminisztere félrevezette Anglia lehetséges reakciójával kapcsolatban. Ribbentrop csendben azt válaszolta: >>Feltételezem, hogy a franciák egy órán belül hasonló ultimátumot nyújtanak be<<.” Az, hogy Hitler nem akart háborút Britanniával nagyszerűen látszik augusztus 31-ei utasításaiból: „A nyugati ellenségeskedés kezdeményezésének felelőssége egyértelműen Angliát és Franciaországot terheli… (…) A német szárazföldi határ Nyugat felé nem léphető át semmilyen módon az én kifejezett beleegyezésem nélkül. Ugyanez vonatkozik a tengeri háborús cselekedetekre, vagy bármire, ami annak értelmezhető. (…) A légierő által hozott védelmi intézkedések kezdetben korlátozódjanak kifejezetten a birodalom határainak védelmezésére az ellenséges légitámadások ellen.”
Hitler számára nem volt semmiféle ok arra, hogy seregét Nyugat felé vezesse, nem is voltak erre vonatkozó tervek. Hogy mi bizonyítja ezt? Először is a Mein Kampf azon sorai, miszerint Anglia természetes szövetséges Németország számára, másodszor pedig Hitler tettei. Az angol-német flottaegyezmény szerint Németországnak az angol flotta 35%-ával megegyező tengeri ereje lehetett volna, de a háború kezdetéig nem építették fel ekkora méretre. Németországnak nem voltak elég nagy hatósugarú bombázói London támadásához az angliai csata elején, ezeket kapkodva kellett felépíteni. A Rajna-vidék remilitarizációja után több évnyi munkát és rengeteg pénzt ölt a Siegfried-vonalba. Ez teljesen irreális cselekedet lett volna, ha támadni akart volna Nyugat felé. A császárral ellentétben (aki Moltke tervei alapján támadásra készült a kezdetektől) Hitler a béke érdekében elengedte Elzászt és Lotaringiát is. Páncélosai megálltak Dunkerque előtt, mivel „Ez helyrehozhatatlan törést okozott volna a német és angol nép között”. A francia kapituláció után nem követelte a francia flottát, ezzel is gesztust téve Britannia felé. Aki Angliával akar háborúzni az flottát, partraszálló felszerelést és nagy hatósugarú bombázókat épít. Hitler ezek közül egyiket sem tette. Tudta, hogy a háború Angliával egyet jelent a patthelyzet kialakulásával, hisz Anglia szárazföldön, Németország pedig tengeren nem tud felülkerekedni.
Ki volt a brit garanciának és az angol-német háborúnak a legnagyobb haszonélvezője? Egyértelműen Sztálin. Gondoljunk csak bele: ’39 elején a Szovjetunió egy pária ország volt. Szomszédai gyűlölték és féltek tőle, a Föld minden nagyhatalma elzárkózott előle totális mivolta és rabszolgatartó táborai miatt. Keletről fenyegette az imperialista Japán, nyugatról pedig az az ember, aki a Mein Kampf című művében élete céljának a bolsevizmus elpusztítását tűzte ki. Sztálin jól tudta, hogy Lengyelország után ő következik majd. Egy 1940-es német támadás eltörölhette volna a bolsevizmus nevű betegséget a föld színéről. A tapasztalt tisztektől megfosztott Vörös Hadsereg nem tudott volna ellenállni. A lengyel és román garanciával azonban minden megváltozott. Ha Hitler meg akarja támadni a Szovjetuniót óhatatlanul hadba kerül a britekkel és a franciákkal. A háború kitörése után Sztálinnak nem volt más dolga, mint fogadni az angol és francia küldötteket, akik lábai előtt könyörögtek segítségért Hitler ellen. Sztálinnak nem kellett mást tennie, mint várni és azt a két évet, amit ajándékba kapott a nyugati demokráciáktól, arra használni, hogy kiképezze azon csapatait, akik majd megállítják a Wehrmachtot Moszkva, Sztálingrád és Leningrád előtt.
A háború elnyújtása és kiterjesztése több ember bűne: a lengyel vezetésé, akik a kedvező német ajánlatokat visszautasítva és a német kisebbséget támadva kiprovokálták a háborút és az angol vezetésé, amely a fedezet nélküli garanciát adta. És mit nyert ezzel a daccal Lengyelország és Anglia? A lengyeleket először a birodalom szállta meg öt évre majd 45 év kommunizmus következett. Anglia elvesztette óriási gyarmatbirodalmát, nagyhatalmi státuszát, és pénzügyi csődbe került. Megérte ez az áldozat csak azért, hogy 350.000 danzigi németet távol tartsanak hazájuktól? Aligha…
Zöldinges.net – Kovács Sándor
