„Churchill be fogja írni a nevét a történelembe; vigyázzunk, hogy ne vérbe írja azt.” A. G. Gardiner 1913.
A férfi, aki harcolt a malakindi csatatéren Indiában, részt vett a birodalom utolsó lovasrohamában a dervisek ellen, a búrok fogságba ejtették, ahonnan megszökött és Pretoria ellen vonult. Mindössze 26 évesen bekerült a parlamentbe, 36 évesen pedig az Admiralitás Első Lordja lett.
Miért ennyire ünnepelt személyiség? A választ mindenki tudja: Ha ő 1940-ben, mikor minden veszni látszott, nem tartja háborúban a Brit Birodalmat, akkor Hitler kerekedik felül, s a világ ma egy „borzasztó” hely lenne. De ki is volt valójában a 20. század eme „nagy” alakja?
Churchill nem rendelkezett szilárd meggyőződéssel, leginkább az események szerint alakította nézeteit. Ennek egyik nagyszerű példája a bolsevizmushoz való hozzáállása. Míg az orosz polgárháború idején ő volt az angol intervenciós erő küldésének legnagyobb támogatója, addig a világháború idején Sztálin legnagyobb cinkosává vált és dicsőítette a szovjet diktátort. Először a konzervatívok között foglalt helyet, majd a liberálisokhoz pártolt az Admiralitás Első Lordja címért és a belügyminiszterségért cserébe. Az első világháború kitörésének mérhetetlenül örült, hisz végre harcolhatott az általa csak hunoknak degradált németek ellen. Nevéhez fűződik a Németország elleni éhségblokád felállítása és fenntartása, amely sok tízezer férfi, nő és gyerek gyötrelmes halálához vezetett. Németország november 11-ei fegyverletétele után kereskedelmi és halászhajóit elkobozták, de a blokádot (többek között Churchill hathatós közbenjárására) nem oldották fel, az egészen a békekötésig fennállt.
Ahogy Churchill fogalmazott:
„Az én célom az egész népesség éheztetése – férfiaknak, nőknek, gyermekeknek, öregeknek és fiataloknak, sebesülteknek és egészségeseknek -, amíg alárendelik magukat. ”
Churchill éhségblokádja modern precedens nélküli volt. Nőktől és gyermekektől megtagadni az élelmet a nemzetközi törvények megsértése és súlyos emberiség elleni bűntett volt.
A két világháború között továbbra is a politikában maradt, döntése, amellyel Britanniát visszavitte az aranystandardhoz katasztrofális volt, és megrengette a birodalom gazdaságát. Emiatt egy időre kikerült a vezető körökből, életének következő fontos mozzanata a második világháború volt, amellyel végleg beírta magát a történelemkönyvekbe.
Ő vezényelte le a dunkkerque-i evakuációt, és megvédte a szigeteket az angliai csatában. Számtalanszor visszautasította Hitler (egyébként a birodalom számára nagyon kedvező) békeajánlatait, amellyel országát, annak szuverenitása megőrzése mellett kivezethette volna a háborúból. Ehelyett Angliát, annak minden gyarmatával együtt egy további öt évig tartó háborúba hajszolta.
Miután Hitler megindította hadjáratát a bolsevizmus ellen, Churchill korábbi nézeteit egyszersmind elárulva Sztálin kegyeit kereste. Pálfordulása figyelemreméltó gyorsasággal ment végbe.
Míg a téli háború után így nyilatkozott:
„Az emberiségnek tett finn szolgálat magasztos. Sok, Szovjet-Oroszországgal kapcsolatos illúziónkat oszlatta szét a sarkkörön túli ezen ádáz harcok néhány hete. Mindenki láthatja, hogyan rohasztja szét egy egész nemzet lelkét a kommunizmus; hogyan teszi azt nyomorulttá és éhessé békeidőben, és teszi aljassá és gyalázatossá háború idején.”
Első Sztálin felé tett gesztusa pedig éppen az volt, hogy hadat üzent annak a kis bátor Finnországnak, amelyet pár hónappal azelőtt még dicsőített a szovjet erőszak elleni helytállásáért. A Churchill és az Acélember közti első találkozó 42-ben zajlott le.
Hazatérve a következőket mondta a bolsevista hentesről:
„Micsoda faragatlan hadvezér. Ő masszívan kimagasló személyiség, aki illik azokhoz a komor és viharos időkhöz, amelyben az élete megformálódott; kiapadhatatlan bátorságú és akaraterejű ember, és egyenes, sőt nyers beszédű ember.”
Hogy „nagyszerű” szövetségese kedvében járjon, Churchill beleegyezik, hogy a Szovjetunió annektálja a balti köztársaságokat és szemet huny a katyni mészárlás felett. Amikor a lengyel emigráns kormány megkérte, hogy nézzen utána az 1940-es, orosz fogságban lévő lengyel tisztikar lemészárlásának, mikor 15.000 lengyelt végeztek ki, Churchill ezt kategorikusan elutasította:
„Semmi értelme a háromesztendős szmolenszki sírok körül ólálkodni.”
’44-ben átkelt a tengerentúlra, hogy találkozzon Roosevelttel a québeci citadellában. Itt aláírta a Morgenthau-tervet, amelyet Morgenthau és helyettese Harry Dexter White eszelt ki, hogy biztosítsák Sztálin uralmát Európában. A terv magában foglalta a Ruhr-vidék „szellemországgá” alakítását, a Saar folyó iparvidékének megsemmisítését és Németország mezőgazdasági országgá tételét. A gyárakat és gépeket természetesen a szovjetek kapták volna. A „fölös” német lakosságot pedig Észak-Afrikába akarták száműzni. Bár szerencsére az amerikai vezetés elvetette az ötletet, Churchill mégis elvitte Sztálinnak és Molotovnak. Ekkor történt a híres beszélgetése Sztálinnal, mikor felosztották Európát a szovjet és nyugati érdekszférák alapján. Pár perc alatt lökött oda több tízmillió embert szövetségesének.
Churchill útja után sokatmondó nyilatkozatokat tett:
„Mély változások mentek végbe az orosz állam és kormány jellemében, új bizalmat növesztve szívünkben Sztálin iránt.”
Jaltán Churchill Sztálinra emelte poharát:
„Nem túlzás vagy valamiféle bók, amikor azt mondom, hogy úgy tekintünk Sztálin marsall életére, mint reményeink és szívünk legértékesebb kincsére. Bátrabban és reményteljesebben járok a világban tudván, hogy szoros barátság fűz ehhez a nagyszerű emberhez, akinek a híre nemcsak egész Oroszországot, hanem az egész világot bejárta.”
Teheránban és Jaltán Churchill százmillió keresztényt adott át a vörösöknek, és beleegyezett, hogy Oroszországhoz csatolják a balti államokat és 40 százalékot Lengyelországból, abból az országból, amelyért Britannia harcba szállt. Továbbá a határváltoztatások jóváhagyásával szemet hunyt 13-15 millió német ősi otthonából való kiűzése felett, akik közül kétmillió száműzetésben halt meg. Az 1929-es genfi egyezményt megszegve átadta Sztálinnak a nyugati fronton kapitulált, a Wehrmacht kötelékében harcoló oroszokat és egyéb Szovjetunió-beli nemzetiségeket.
Erről Szolzsenyicin ír a „Gulág szigetcsoport”-ban:
„Abban a májusban (’45), Ausztriában Churchill átadta a szovjet parancsnokságnak a 90.000 fős kozák hadtestet. Velük együtt átadott még többvagonnyi öregembert, nőket és gyerekeket, akik nem akartak visszatérni kozák szülőhelyükre. És ez a nagyszerű hős, akinek emlékművei nemsokára ellepik majd egész Angliát, azt parancsolta, hogy őket is szolgáltassák ki a halálnak.”
Churchill katonaként is kegyetlennek bizonyult. Az ideggáz híve volt, melyet többször is be akart vetni civilizálatlan törzsek ellen. 1940. május 11-ei parancsára, melyet csupán 24 órával Franciaország lerohanása után adott ki, a bombázók parancsnoksága 18 Whitley bombázót küldött Németország szívébe. Egyetlen napra volt szüksége ahhoz, hogy romba döntse a civilizált hadviselés szabályait (melyeket két évszázad alatt alkotott meg az európai ember), miszerint az ellenséges erők csak az ellenség harcoló alakulatai ellen harcolhatnak. Érdemes ezt összehasonlítani Hitler parancsaival, amiket az angol-német hadiállapot beállta után adott ki, azaz hogy a német haditengerészet egyetlen brit hajót sem támadhat meg, a Luftwaffe pedig csak akkor támadhat angol gépeket ha a Reich területét kell védelmezni. Amíg a Luftwaffe városokat bombázott, Liddel Hart megjegyezte, hogy mi ennek a kritikus stratégiai és morális különbsége ahhoz képest, amit Britannia tett: „Varsó és Rotterdam nem volt bombázva addig, amíg a német csapatok el nem kezdtek harccal benyomulni ezekbe a városokba, és így igazodtak az ostrombombázás ősi szabályaihoz.” Churchill biztatására kezdődött el a bombázóoffenzíva Németország ellen, amely romba döntötte az összes német nagyvárost. A ’42-es Sztálinnal való találkozója alkalmával megemlítette tervét, amely másfél éven belül a német otthonok 50%-ának megsemmisítését ütemezte elő. Az Öreg Medve elmosolyodott: „Az nem volna rossz.” Mielőtt Jaltára utazott Churchill, elrendelte a Thunder-clap (Mennydörgés) hadműveletet. Arthur Harris légimarsall tette Drezdát a célpontok listájára. A két hullámban érkező 770 Lancaster bombázó lángoló pokollá változtatta a várost, amely hét napon át égett. A 650.000 gyújtóbomba, 1474 tonna nagy robbanóerejű bomba, és a másnap reggel menekülőkre vadászó 500 B-17-es és 300 vadász több mint 200.000 áldozatot követelt. A terrorbombázás nem ütötte ki a háborúból Németországot, katonai haszna csekély volt, ellenben óriási anyagi károkat és rengeteg emberáldozatot okozott. Churchill egy másik elborult agyszüleménye volt a Vegetáriánus-hadművelet, amelyben ötmillió anthraxos sütemény Németországba való ledobását célozta meg. A cél az volt, hogy kiirtsák a német marha- és tejelő szarvasmarha-állományt, majd végignézze, ahogy a betegség átterjed az emberre. Antibiotikumok hiányában ez felért volna egy népirtással. Az anthraxos süteményeket a Gruinard-szigeten próbálták ki, amelyet 1990-ig nem sikerült megtisztítani a fertőzéstől.
„Abszurdum lenne ebben a témában mortalitást emlegetni.”
, mondta Churchill a Királyi Légierő tervezőinek.
A háború végére Hitler „gonosz” rezsimje a múlté lett, és Churchill döntő szerepet játszott halálában. De életének mindhárom nagy ügye – távol tartani a szocializmust Britanniától, megőrizni a birodalmat, és meggátolni, hogy bármely hatalom egyedül uralja Európát – elveszett. A háború után az angol nép, amelyet győzelemre vezetett leváltotta. Egy ideig még részt vett a politikában, majd 1955-ben végleg visszavonult. Pályafutása felölelte a Brit Birodalom haláltusáját. A gyarmatok elvesztek, a domíniumok az USA-nál kerestek menedéket, Angliát pénzügyileg teljesen kisemmizték és a birodalom, amely felett egykor sosem nyugodott le a nap most harmadrendű hatalommá degradálódott. A nagyhatalmi státuszt az USA és a Szovjetunió örökölte. Anglia elindult a multikulturális hanyatlás útján, aminek következményeit ma láthatjuk. Churchill 1965. január 24-én halt meg megrögzött ateistaként. „Nagy” ember volt… Országa nagysága árán.
Zöldinges.net – Kovács Sándor
