Emlékezetpolitika – mi lenne a helyes?

Március 12. Ez a nap a hungaristák „kispéntekje”. Nagypénteken Krisztus Urunk keresztre feszítéséről emlékezünk, míg „kispénteken” a nemzet nagy mártírjaira, az 1946-os vérbírósági perek áldozataira, akik életükkel, munkásságukkal és méltóságteljes halálukkal mutattak példát számunkra. Ezen gyászos nap kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy idén nem a szokásos megemlékezést választom cikkem témájául, sokkal inkább néhány pontban felvázolnám, mit és hol lenne szükséges a jelenkori emlékezetpolitikánkban máshogy csinálni.

A kép 2017 január 8-án készült a a Nemzetvezető kopjafájánál.
  • Utcanevek

Évek óta tartó háborúskodás zajlik a kommunizmusból ránk maradt utcanevek sorsát illetően. Több jobboldali szervezet, így a HVIM, újonnan pedig a Légió Hungária is fejtett ki ezek eltávolítására irányuló dicséretes tevékenységet, és bár nagyon lassan, de látható, hogy egyre fogynak a sötét múltat idéző maradványok. A főváros mellett érdemes azért szemügyre venni a vidéket is, ahol felemás ennek a folyamatnak a megtörténte, így például a már híres/hírhedt Tiszavasvári városában (ahol évekig Jobbikos polgármester regnált) mai napig van Vörös Hadsereg, Vörös Csillag, Partizán, Tolbuhin, Makarenkó és Lenin utca, de több vidéki városban sem számít idegennek például a Kun Béla utcanév sem. Álláspontunk ebben a kérdésben nem lehet más, mint hogy az utca- és közterület neveket haladéktalanul meg kell változtatni, akkor is, ha ez bürokratikus kellemetlenségekkel jár az ott lakóknak.

  • Köztéri képzőművészeti alkotások

A köztéri szobrok külön említést érdemelnek. A leghíresebb ide tartozó példák a Szabadság téri szovjet emlékmű, illetve az Újpesti Tanácsköztársaság szobor. Magyarország különösen szerencsés ilyen szempontból, hiszen egyedülálló módon ezek a szobrok kontextusukból kivéve kiállításra kerültek a Budai-hegyekben található Memento Parkban. Gyakran szoktam hangoztatni, hogy az épületek, vagy a képzőművészeti alkotások nem ellenségek, ezeket csak megfelelő kontextusba kell helyezni, ahelyett, hogy megsemmisítenénk őket, így a fent nevezett alkotásoknak is jutna hely a Szoborparkban. Reméljük, hamarosan megérik rá a közgondolkodás, hogy ez bekövetkezzen.

A múlt rendszer maradványai mellett meg kell említeni a kormány rendkívül dicséretes szoborháborúját, melynek következtében sorra kerülnek el köztereinkről a botrányos kortárs alkotások, és helyettük a harmincas évek állapotainak visszaállítása kerül napirendre. Károlyi Mihály és a cárgyilkos Nagy Imre eltávolított szobraival jó példát statuáltak, és örömteli, hogy Tisza gróf visszakerült a közterekre, ahogy a tervezett vörösterror áldozatainak emlékművét is örömmel fogadjuk.

  • Sírhelyek

Nem tartom szerencsésnek, sem korrektnek, sem keresztényinek, hogy bármilyen volt politikai vezető sírját festékszórózzák, ledöntik, koponyáját ellopják (mint mondjuk Kádár Jánosét néhány éve), vagy bármilyen módon megrongálják. Sírhely mindenkinek jár! Igen, még Kádár Jánosnak és Rákosi Mátyásnak is! A halott ellenség nem ellenség, és aki a holtakon vezeti le a dühét az gyenge jellemű ember. Szomorúsággal tölt el, hogy minden évben ellentüntetést vált ki, ha valaki például meg merészel emlékezni Szálasi Ferenc sírjánál. Fütyülnek, átkozódnak, köpködnek. Tudom, ha meglenne a lehetőségük, biztos darabokra zúznák a sírt, és a csontokat elszórnák, hogy még csak véletlenül se róhassa le kegyeletét az utókor a magyar történelem egyik legkiválóbb vezetője előtt. Azt is rendkívül ízléstelennek tartom, hogy idén a Becsület Napja után a baloldali söpredék szétszóra és összetaposta a városmajori Tábori Vadász emlékműnél elhelyezett kegyeleti tárgyakat. Nézzenek magukba.

Hazánk területén több helyen is találhatók elesett szovjet katonáknak emléket állító táblák, halálozási helyüket, sírjukat jelölő feliratok. Ezeket különös gonddal kell kezelni, hiszen hadisírokról beszélünk. Fontos itt is ismét leszögezni, hogy a halott ellenség nem ellenség. Az országunkra rontó szovjet halálgépezetben is emberek szolgáltak. Sokuk borzalmas és embertelen bűnöket követett el a nemzet testén, de olyanok is voltak, akik csak egy bűnös rendszer szolgálatában, idegen földön, akaratukon kívül kényszerültek harcolni. Ők is a kommunizmus áldozatai, anya szülte őket, várta őket a család, de már sohasem térhettek haza. Maradványaiknak nyughelyet kell biztosítani, de ezt semmiképpen sem közterületen, hanem katonai temetőben kell megtenni, ahol együtt nyugodhatnak.

“Inkább mind meghalunk, de végsőkig kitartunk!”

A téma lezárásához álljon itt egy frappáns idézet egyik volt bajtársunktól:

„Vagy ne legyen szólásszabadság, vagy legyen, de akkor szélsőjobbtól szélsőbalig!” L.J.

Zöldinges.net – Csikós Gergő

Korábbi cikkek