Eszmetörténeti előzmények és politikafilozófiai következmények
0. Bevezetés
Minden eszmerendszer, mely az egész társadalmi szférát átható korszellem igényével fellépve, a kulturális erőtérben diadalt aratva jogot formál az emberi közösségek erkölcsi és szellemi irányelveinek meghatározásával az aktuális politikai csapásvonal kijelölésre, alapvetően három, ontológiai értelemben egymástól különböző dimenzió, a létszemlélet, a világnézet és az ideológia konglomerátumából áll.
Az ideológiai sík hivatott jelölni azt a gyakorlati formulát, amely egy adott világnézet tér és idő szabta feltételeihez igazodva relatív, mindig más-más formában megnyilvánulva egy adott közösség számára politikai programot kínál az adott gazdasági, társadalmi és kulturális környezethez igazodva. Azonban kétségtelen, hogy az aktuális politikai élet és az e nyomán fennálló társadalmi berendezkedések mögött, a háttérben óhatatlanul meghúzódik egy világnézeti szál is, amely a gyakorlati megvalósulás alapbázisaként funkcionáló erkölcsi és szellemi tartalmakért felelős. A világnézet feladata ilyen értelemben az ember és a világ kapcsolatának, az ember világban való létének összefüggő értékelése, és az ebből kialakított konklúzió mentén történő, az emberi társadalom lényegi rendjére vonatkoztatott és a mindenkori történelmi viszonyokra alkalmazandó szellemi irányelvek univerzális keretrendszerének megteremtése. Az eszmerendszer világnézeti tartományához kapcsolódik tehát mindazon gazdaságfilozófiai, államelméleti és társadalombölcseleti tanítások, amelyek mondhatni lefektetik az ideológia gyakorlati megvalósulásának lehetőségét a szellemi térben.
Mindemögött ugyanakkor a létszemlélet, avagy a bölcselet képében feltárhatunk egy még mélyebben fekvő réteget is. A filozófiai ugyanis az a tudományos diszciplína, amely a lét és a létezés legbensőbb összefüggéseit kutatva a világunk egy olyan modelljét írja fel, amely a létezők végső okait, azok belső rendjét, valamint a létrend egyetemes tulajdonságait felfedve mondhatni kiindulópontként szolgálhat a világnézeti szférában jelentkező szellemi alapelvek számára, s ezáltal irányt szab az emberi élet értelmének és céljának. Ilyen értelemben a filozófia és a különböző politikaelméleti tézisek, illetve azok gyakorlati aspektusa között egyfajta összefüggés és kontinuitás figyelhető meg, abban az értelemben, hogy a politikai életet meghatározó elméleti irányzatok mintegy leírhatók a bölcseletben felvázolt gondolati struktúrák folytatásaként, kvázi kiterjesztve és alkalmazva azokat a politika-társadalmi jelenségekre. A filozófiai eszmék tehát kölcsönhatásban állva a világnézeti és az ideológiai tanításokkal irányt szabnak a politikai fejlődésnek, s ezáltal előkészítik a szociológiai átalakulásokat a társadalmi szektorban.
1. Nominalizmus
Ezen logikai láncolatot elfogadva és az európai szellemtörténtet felkutatva bátran állíthatjuk, hogy a bölcseleti érában megjelenő szubjektivista behatás nyitotta meg a politikafilozófiában az individualizmus, s ezáltal a liberalizmus kapuit. A szubjektivista fordulat a középkori szellemiség temetőjeként, s az újkor szellemi bölcsőjeként az eszmetörténetben a skolasztika virágkorában domináns metafizikai alapállás, a mérsékelt realizmus megkérdőjelezésével, a nominalizmussal vette kezdetét.
A mérsékelt realizmus szerint a lét mindent átfogó, egyetemes és alapvető valóság. Gondolati rendszerének strukturális középpontja, hogy elménk a létre van hangolva, és vizsgálódásának minden fázisában az értelem a létmozzanatot ragadja meg, a létet ismeri meg és mindenestül a létre irányulva magához a léthez igazodik. Ebből kiindulva adódik a következtetés, mely szerint ezen teoretikus koncepcióban az objektív lét elsőbbséget élvez a szubjektummal, az egyéni tudattal, az individuális értelemmel szemben. A bölcseletben a lét ezen primátusából, valamint a lét Istennel való azonosításának tanításából (ipsum esse per se subsistens) adódik – figyelembe véve a filozófiai gondolkodás és a politikai élet közt fennálló interakciót –, hogy a kor emberének gondolkodásmódját nem a szubjektív élmények és az egyéni elgondolások, hanem a teremtésből adódó, az Egyház által közvetített objektív létrend határozta meg. Isten volt az, mint központi princípium, amely mintegy átitatta az egész társadalmi létet, és így az égi származás tudata áthathatta a mindennapi életet. Az anyagi világnak ebből kifolyólag csak a szellemi létsík behatása, az Isteni rend tükörképeként való felfogásaként volt értelme és célja. Hiszen a világban létező dolgok lényegi természete a realizmus tanítása szerint Isten által, Istenből részesedve (lásd: participáció) bele van építve annak létezésébe. Ezért mondhatni a világot teljes egészében a Teremtő tervének és életének részeseként foghatták fel, szentségként tapasztalva a valóság minden szegmensét. Ezt támasztja alá a mérsékelt realizmusnak az ún. univerzálé vitában felvett pozíciója, miszerint a szavaink által jelölt dolgok a fenti attitűd értelmében alá vannak rendelve az univerzális fogalmainknak, amelyek mintegy megragadják és demonstrálják természetük közös lényegi aspektusát.
A William Ockham angol ferences rendi szerzetes nevéhez köthető nominalizmus, mint bölcseleti fordulópont és paradigmaváltás, a metafizikai realizmus koncepcióját széttörve azonban tagadta az univerzális fogalmak, a dolgok egyetemes lényegének, s természetének a valóságtartalmát, azt állítja, hogy a fogalmaink pusztán az egyes dologok reprezentálásaként szolgálhatnak. Az egyedi lét kizárólagosságát vallva, csak az egyedeknek tulajdonított valóságos létezés feltételezésével a fogalmainknak e koncepció mentén nincsen önmagukban fennálló tárgyi értékük, ami a közös belső természet valóságáért felel, hanem csak és kizárólag a tárgyi világ egy adott dolgával áll összefüggésben, jel és jelölt viszonyában. S mivel általános fogalmaink nem adják vissza a dolgok belső struktúráját, sőt mi több a dolgok belső, közös lényegi természete nem is létezik, a nominalista metafizika könnyen utat nyithatott a szubjektivizmus számára, hiszen e koncepció mentén nincsen a tudattól független, a tudaton kívül álló jelentés, ezért kénytelenek vagyunk tekintetünket az objektív tárgyi valóság felől, a szubjektív alanyi létezés értékelése felé fordítani. Társadalmi síkon ez filozófiai alapbeállítottság és hozzáállás volt az, amely a szellemi életben bekövetkező változás nyomán a reneszánsz humanizmusába torkollva a középkor teocentrikus szemléletét kifordítva a sarkából, a fókuszpontot az ember felé irányította, és az individuumok kizárólagos létezését tételezve, anthropocentrikus mivoltából fakadóan a szubjektivizmusnak előkészítve a terepet, úttörője lett az újkori filozófiának, csíráiban hordozva ezzel a politikai individualizmus alapvonásait.
2. Racionalizmus
Az újkor filozófiatörténeti határvonalának a meghúzásában, bár a nominalizmus volt, amely a folyamatot elindította, végső soron Descartes és a racionalizmus szerepét kell kiemelnünk. Az újkori filozófia atyjaként tisztelt gondolkodó kérdésfeltevéseiben, illetve az azokra adott válaszaiban körvonalazódó irányvonalak egy olyan kulturális, vallási és filozófiai fordulatnak nyitottak utat, amelyet már élesen és világosan elhatárolhatunk a középkortól. Descartes bölcselkedésének archimedesi pontja, amivel a skolasztika filozófiai rendszerének origóját kimozdította biztosnak hitt helyéről, leginkább az Aquinói Szent Tamás nevével fémjelzett létbölcseletének az ellenpólusára helyezkedve, mint Kopernikusz tűnhetett fel a filozófia történelmében.
Az újkor racionalizmusa mögött megbúvó ismeretelmélettel szemben a skolasztika az Ens est tézisébe sűrítve – ahogy fentebb is említettem – eleve adottnak tekinti a lét (ens) objektív mivoltát, az eszmélő tudatot megelőző, s az azt magyarázó tárgyi jelenséget. Ebből kifolyólag az igaz megismerés kritériuma és a bizonyosság alapja is feltételezi a lét valóságának mozzanatát és a tárgy nyilvánvalóságát, továbbá maga az igazság is ennek megfelelően – követe a klasszikus korrespondencia igazság elméletet – nem másban, mint a dolog és a megismerés, a tárgyi világ és az értelem, a tudattartalom és a valóság megegyezésének felismerésében áll.
Descartes ezzel szemben – fordítva a középkori episztemológiájára jellemző tudásmodell hierarchiáján – már nem a mindent átfogó léttartalomból, a tárgyi valóságból, hanem a szubjektumból indult ki. Immáron az alany, a tudat és a belső áll primátusban a tárggyal, a léttel és a külsővel szemben. Az igazság számára már nem a világ létstruktúráiban, hanem a szubjektumban, a megismerő alany kizárólagosságában gyökerezik. A gondolkodás kiindulási pontját, a tudás első alapelvét a személyi tudat élményéből, az önmaga létezését felismerő “Én”-ből vezeti le (vö: cogito, ergo sum). Az igazság mértékét, kritériumát, továbbá egyedüli és általános érvényét ennélfogva az egyéni felfogás, a szubjektum belátásnak világos és elkülönített mivoltában (clare et distincte) jelöli meg. A descartes-i axióma ez okból a megismerést az egyéni tudatra vezeti vissza, s a valóságmegismerést, mint folyamatot is teljes egészében az egyéni tudatban lezajlódó folyamatként definiálja, a személy belső, tudati tevékenységébe helyezve ismeretelméleti fókuszpontját. Tudniillik létszemlélete már nem állítja a lét elsőbbségét, a gondolkodás és a lét struktúrájának megszokott modelljét. Számára már nem a lét mindent átfogó objektív valósága határozza meg az episztemológia epicentrumát, hanem az alanyi megélés tudatvilága.
Descartes ezzel a középkori skolasztikus hagyomány utáni történeti korszak számára vitathatatlanul megnyitotta a későbbiekben a felvilágosodás filozófiai rendszereiben kulminálódó szubjektivizmus kapuját. Rendszerével ugyanis kétségtelenül a szubjektivista filozófiára támaszkodó világnézeti orientációnak, az emberi ész függetlenségének, mint felvilágosodáskori princípiumnak kedvezett, s ezért joggal tekinthetünk rá a francia forradalom eszmeáramlatait előkészítő szellemiség részleges előfutáraként. Bölcseletének alapját, a cogito érvet, és az ebből levezethető szubjektivista irányultság csapásvonalait, így annak az erkölcsi és szellemi, forradalmi változásnak a hírnökeként kezelhetjük az európai kulturális környezetben, amely a politikai és társadalmi életben elhozhatta – immáron a korszellem szintjén – az individualizmus realitásának gondolatát.
3. Individualizmus
Mivel a világnézeteknek, majd az erre épülő gyakorlati politikáknak a működési tevékenységét az egyén és a közösség kapcsolatának mibenlétét meghatározó kardinális kérdés irányítja, így a társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális életet közvetve befolyásoló társadalomelméleti tantételek origója is ezen tézisekben gyökerezve, a politikafilozófia szellemi tartóoszlopaként az egyén és a közösségről kialakított nézetek metafizikai elemzésétől függ. Kérdés tehát, hogy a közösség, mint olyan az kimerül e az egyének összességének létében, vagy reális valóságként tartalmaz egy olyan létmozzanatot, amely az egyéneket átkarolva, de mintegy túlmutatva rajtuk mégiscsak megkülönböztethető tőlük.
A skolasztikus bölcselet talaján állva azt mondhatjuk, hogy az emberre természetéből adódóan jellemző mind az egyéni létforma, mind pedig a közösségbe való tagozódás szempontja, s hogy ezen diszpozicionális adottságok kettőssége, az individuális, valamint a szociális elem az, amelyek egy eleve meglévő jelenség aktualizálódása révén biztosítják a társas együttélés általános kereteinek, valamint a társadalmi szolidaritás és kohézió szilárdságát. Ezáltal a közösség lényege metafizikai perspektívából szemlélve, az ember bölcseleti értelemben vett antropológiai strukturáltságának következményeként teljes mértékben sem az egyénből (vö: individualizmus), sem pediglen kizárólag a közösségből (vö: kollektivizmus) nem vezethető le, mivelhogy az embernek mind az egyéni, mind a közösségi aspektusa együttesen alkotja természetének lényegi részét. Ebből adódóan az ember közösségbe szerveződő mivolta gyakorlatilag az ember lényegi természetének a szükségszerűség velejárójaként tűnik fel, hiszen az emberben meglévő, a veleszületett társas ösztönéből, és természeti hajlamából következő szociális irányultság-faktora végett eleve a társadalmi életre van rendelve. A közösségbe való tömörülése, közösségformálásának megléte az embernek így a természetből fakadó irányelvek organikus fejlődésének, valamint az értelme vezette szabadakaratú elhatározásának következményeként tárul elénk. A mérsékelt realizmus metafizikai nézőpontja a közösségre vonatoztatva így egyértelmű: hangsúlyt fektet az egyénre, az ember szubsztanciális egységének fenntartásával (mert a közösség reális léte csak annyiban adott, ha az az egyedi létformákban megvalósuló lényegeként manifesztálódik), ugyanakkor az emberi természet lényegi adottságaiból adódóan biztosítja a társadalmi létezés valóságát, a közösség egyének felett álló objektív létegység belső szintézisét. A közösség Szent Tamás szerint tehát egyfajta rend-egység (unitas ordinis) eredeti létmódjaként fennálló realitás, amely a tagok szerves összefüggésének belső egységét fejezi ki, egy sajátos közösségi forma rendezőereje által. Minden közösségi viszony ugyanis – legyen szó a családról, a nemzetről vagy akár az államról – valamely egyénfeletti jelentéstöbblet hordozójaként nyeri el sajátos jellegét, kifejezve az adott társulati egység közös erkölcsi, szellemi és anyagi alapjait, valamint az ebből fakadó cselekvési orientációt.
Ezzel szemben a modern filozófia fentebb bemutatott szubjektivista alapbeállítódása mintegy elveszi a fókuszt a közösségről, és ezáltal elhomályosítja annak valós léttel rendelkező realitásának lehetőségét. Ahogy ugyanis a gondolkodó elme igyekszik függetleníteni és leválasztani magát az objektumtól, az egyén úgy igyekszik a saját létezését a társadalmi tengely középpontjába helyezve, a szubjektív átélés hangsúlyeltolódása által minimalizálni a szociális vonatkozásból fakadó kötelesség- és felelősségtudatot. A szubjektív ismeretforma értelmében a közösség tehát nem rendelkezik a létezés valóságtartalmával, hiszen az egyedi és a sajátos létre korlátozott megismerés szerint mindennemű egyetemes, az adott dolgon túlmutató tárgyi minőség mondhatni értelmezhetetlen. A szubjektivizmus, az individuális tapasztalatot kiemelve, a világ megismerésének az egyes egyedek szubjektív minőségére való korlátozása által tehát szükségképpen az individualista politikafilozófia felé mutat, ahol az elsődleges valóság így maga az egyén lesz. A szubjektívizmus elméleti előfelvetéseinek a következetes alkalmazás szerint a közösség tehát nem más, mint a független és autonóm egyének kölcsönhatásának alakulata, amely által a társadalom is az egymással külsőleg kapcsolatot létesítő emberek szabad megegyezés révén létrejövő mesterséges konstrukcióként értelmezendő, pusztán az egyedülálló individuumoknak a számszerű összességeként, valamint tagjainak a mechanikus egymásra hatásaként.
Összeségében elmondhatjuk tehát, hogy a társadalomfilozófia egyes csapásvonalai, és az egymással nem ritkán élesen szembenálló politikai elméletek, és azok gyakorlati irányultságai mögött a kulturális erőtérre befolyást gyakorló bölcseleti eszmék metafizikai tézisei állnak. Így nem véletlen a logikai láncolat, miszerint a realizmus a metafizikában, az egy közösségelvű gondolatisághoz vezet a társadalombölcseletben, s egy hierarchikus, arisztokratikus és autoriter nézőponthoz az államelméletben. S ugyanígy az európai eszmetörténet arról tesz tanúbizonyságot, hogy a szubjektivizmus filozófiájának a társadalmi gondolkodásra gyakorolt hatása individualizmushoz vezet, míg a gyakorlati politikában lefekteteti a szabadság, egyenlőség, testvériség triumvirátusa által meghatározott liberális kormányzás alapelveit, és a demokratikus gondolkodásmódot. Egy szó mint száz, metafizikai alapállásunk adja politikai hovatartozásunk alapbázisát, ezért elengedhetetlen a helyes politikafilozófia elméleti meghatározáshoz, valamint a gyakorlati követelmények kifejtéséhez a bölcselet által feltárt metafizikai sík mélyebb rétegeinek a tanulmányozása. Politikai gyakorlat nem létezik a világnézeti princípiumok deklarálása nélkül, de ezek az alapelvek nem lennének azok amik, ha nem állna mögöttük egy azt támogató filozófiai rendszer a maga teljességében.
Zöldinges.net – Váradi Attila
