Miért is nevezhető expanziónak? Hisz a buddhizmus nagyhatalmaktól független, személyes és/vagy közösségi karma megtisztulásra törekszik, melynek útja nem ritkán (de nem is kizárólagosan) párhuzamot mutat a taoisták nem cselekvési elvével. Ki kell ábrándítsam a Tisztelt olvasót, ez a gyakorlatban máshogy néz ki. Egész Európában, így hazánkban is a tibeti buddhizmus gyakorolja a legnagyobb hatást a köztudatra, ismerik az emberek a Dalai Lámát, a mandalákat, mindenféle motívumokat felismernek, de fogalmuk sincs annak univerzális üzenetéről. Ezen a ponton már megállapítható, hogy a felsorolt intézmények legnagyobb jó szándéka ellenére is, csupán a tibeti kultúrkört terjesztik, ami nem ismeretelméleti tanulmányként jelenik meg, mint a korábban említett Kőrösi Csoma Sándor munkásságában, hanem vallási mázként, életvitelt hirdetve az emberek szívében, de annak nehezebb pontjait tudomásul se véve, univerzális üzenetéről pedig megfeledkezve. Mi is ez az üzenet? A théraváda irányzat jelentős szakértőjéhez, Bhikkhu Bodhihoz fordulok, ki így ír a „Nemes nyolcrétű ösvény” című munkájában: „A szellemi ösvény keresése szenvedésből születik. Nem fényekkel és extázissal, hanem a fájdalom, a csalódás és a zavarodottság kínzó élményével veszi kezdetét. Ahhoz azonban, hogy a szenvedés őszinte szellemi kutatáshoz vezessen, többé kell válnia, mint olyasvalami, amit pusztán kívülről passzívan befogadunk. Ki kell váltania egy belső felismerést, egy olyan látásmódot, amely aláássa a világgal való kapcsolatunkban megszokott elégedettséget, hogy megpillantsuk a mélyben folytonosan ott tátongó bizonytalanságot. Amikor ez a felismerés megtörténik, még ha csak egy pillanatra is, mélyreható személyes válságot idéz elő. Felforgatja a megszokott célokat és értékeket, gúnyt űz mindennapi foglalatosságainkból, és makacs kielégítetlenséget teremt korábbi élvezeteinkben. (…)
A szenvedés köre. A szenvedés problémájával a Buddha nem csupán érintőlegesen foglalkozott, sőt éppen ezt tette tanításának alappillérévé. Az üzenetét összegző Négy Nemes Igazságot azzal a kijelentéssel kezdi, hogy az élet elválaszthatatlanul kötődik valamihez, amit dukkhá-nak nevez. ezt a páli szót fordítják gyakran szenvedésnek, bár valójában valami mélyebbet jelent, mint a fájdalom és a szerencsétlenség. Valami alapvető kielégítetlenségre utal, amely mindannyiunk életén keresztülhúzódik a megvilágosodottak kivételével. Ez a kielégítetlenség olykor bánat, fájdalom, elkeseredettség, vagy csalódottság formájában a felszínre tör, többnyire azonban csak a tudatosságunk határán lebeg, mint homályos és meghatározhatatlan érzés, hogy a dolgok sohasem igazán tökéletesek, soha nem felelnek meg teljesen elvárásainknak. Buddha szerint a dukkha ténye az egyetlen igazi szellemi probléma. A többi problémát – a teológiai és a metafizikai kérdéseket, melyek századokon keresztül foglalkoztatták a vallásos gondolkodókat – finoman félretolja, mint nem a megszabaduláshoz vezető dolgokat. Amit tanít – mondja -, az nem más, mint a szenvedés és a szenvedés vége, a dukkha és annak megszüntetése.
Buddha nem áll meg az általánosságoknál. Feltárja a dukkha különböző formáit, a nyilvánvalóakat éppúgy, mint a szubtiliseket. A hozzánk legközelebbállóval kezdi: az élet fizikai folyamatában eleve benne rejlő szenvedéssel. Itt a dukkha a születés, az öregedés és a halál eseményeiben mutatkozik meg, valamint a betegségekre, balesetekre és a sérülésekre való hajlamunkban, sőt még az éhségben és a szomjúságban is. Megmutatkozik ezenkívül a kellemetlen helyzetekre és eseményekre való belső reakciókban is: a bánatban, a haragban, vagy a frusztráltságban és félelemben, amit a fájdalmas elszakadás, a nem kívánt találkozás, vagy az vált ki, hogy nem sikerül megkapni amit szeretnénk. Buddha szerint még örömeink sem mentesek a dukkhától. Ameddig tartanak, boldogságot nyújtanak: azonban nem tartanak örökké, el fognak végül múlni, és amikor elmúlnak a veszteség hiányérzettel tölt el bennünket. Életünk nagyrészt az örömre való vágyakozás és a fájdalomtól való félelem közepette telik el. Napjainkat azzal töltjük, hogy menekülünk az egyik elől és rohanunk a másik után: csak ritkán élvezzük a megelégedettség békéjét. Az igazi megelégedettség mindig elérhetetlennek tűnik, mindig a látóhatár mögött lebeg. Végül aztán meg kell halnunk: fel kell adnunk az azonosságtudatot, melynek felépítésével egész életünket töltöttük, s magunk mögött kell hagynunk minden számunkra kedves dolgot és személyt. Buddha azt tanítja, hogy még a halál sem vezet el a dukkha végéhez, mivel az életfolyamat nem ér véget a halállal. (…) Buddha különböző világokról számol be, ahol újjászülethetünk: a kínszenvedés birodalmában, az állatok világában, az emberi szférában, vagy a mennyei királyság birodalmában. Ám ezek közül a világok közül egyik sem nyújt végső menekvést. Az életnek mindegyik síkon be kell egyszer fejeződnie, mivel önmagában véve múlandó, és az a bizonytalanság jellemzi, ami a dukkha legmélyebb jelentése. Ezért aki a dukkha tökéletes megszüntetésére vágyik, az nem elégedhet meg semmilyen világi teljesítménnyel, semmilyen elért helyzettel, hanem az egész ingatag körforgásból ki kell szabadulnia.” (11., 16-20. oldal).
Mint láthatjuk, a buddhizmus esszenciája nem az újjászületésbe vetet hit, annak létét csupán tudomásul veszi, de inkább akadálynak tekinthető a cél szempontjából, ami a szenvedés, ekképpen magának az életnek a megszüntetése, kitörés a samsara körforgásából. A buddhizmus megszámlálhatatlan iskolával rendelkezik, több utat is ismernek a cél elérésére, de kijelenthetjük, hogy a korábban taglaltakban áll az az alapvető felismerés, ami kiindulópontként kell, hogy szolgáljon. A nyugati buddhista felfogásból, legalábbis a tömegek szintjén, ez abszolúte hiányzik, s gondolják magukat bármennyire is adakozónak, tudatilag fejlettnek, még javában érvényes rájuk az avijja, azaz a szellemi vakság, így pedig nem érhetik el a megvilágosodást. Fontos leszögezni, hogy a megvilágosodáshoz vezető út nem kőbevésett, s kiváltképpen a mahajána buddhizmus hangsúlyozza a többi teremtény szellemi szintjének emelkedésében való segítségnyújtást, mi több, a már megvilágosodottak előszeretettel bódhiszatvákká válnak, tehát nem lépnek ki az élet körforgásából, hanem több cikluson keresztül reinkarnálódnak, hogy másokat egyengessenek a megvilágosodáshoz vezető úton. Beszélhetünk ez esetben egyfajta prioritás változásról, de ettől még a cél ugyanúgy a dukkha-tól való megszabadulás, Bhikkhu Bodhi kijelentéseinek elfogadása pedig szükséges az avijja leküzdéséhez, így pedig a megvilágosodás eléréséhez. A tibeti buddhizmusban amúgy a théraváda, a mahajána, és a vadzsrajána irányzat egyaránt elismert és gyakorolt. Kiveséztük a buddhizmus nyugati (félre)értelmezését, de mennyiben tehet erről Tibet, illetve tisztább formájával találkozhatunk-e ott? Tomek Lehnert, „Szélhámos szerzetesek” című művéből idézek: „Vajon a régi Tibet valóban kizárólag lámáikat és kolostoraikat támogató igazságkeresők és jámbor emberek nemzete volt? Ez a hely valóban tejjel-mézzel folyó Kánaán volt-e, ahol az emberek békében éltek felebarátaikkal és odaadóan tanulmányozták a buddhizmus nemes tanításait? A történelmi tények ellene szólnak ennek a képnek. Tibet a történetét és kultúráját övező misztikus aura ellenére feudális állam volt, talán emberibb és mindenképpen boldogabb, mint más feudális államok, de semmiképpen sem idillikus. A régi Tibet képét háborúk, politikai intrikák és véres viszályok borítják árnyékba. Évszázadokon keresztül egymást váltva két hagyományos iskola uralkodott az országban: a „vörös sapkás” szakja és a kagyü iskola. A XVII. század elején egy új erő jelentkezett a politikai status quo-t fenyegetve: a gelugok vagy erényesek, azaz a „sárga sapkás” megreformált buddhista rend, amelyet a 4. Karmapa egyik tanítványa alapított 1410 körül. A nagyhatalmú 5. Dalai Láma és ellentmondást nem tűrő miniszterei kezdeményezésére a gelugok 1638 ban Tibetbe hívták Gusri kánt, a mongol hadvezért. A céljuk az volt, hogy megtörjék a kagyük hatalmát, átvegyék a kormányzást, és biztosítsák a keleti Khám és a lázadó déli Cang tartomány feletti ellenőrzést. A kegyetlen mongol hordák szabadkezet kaptak, és a nyingma kolostorok jelentős részét a földdel tették egyenlővé, vagy áttérítették a gelugpa hagyományra. A 10. Karmapának harmincéves száműzetésbe kellett menekülnie, miután táborát megtámadta a Dalai Láma minisztereinek parancsát követő hadsereg. Az Erényesek iskolája karddal és tűzzel erőszakolta ki politikai hegemóniáját. A nagymértékben szétaprózódott politikai élet ekkor két fő csoportra oszlott. Az első csoport, amely szoros kapcsolatban állt a gelugokkal, magáénak tudhatta Tibet középső, déli és nyugati részét, és a lhászai kormány uralma alatt állt. A másik csoport, amely vezetőik irányítása alatt álló királyságok laza együttese volt, Kelet-Tibet felett uralkodott, és mindenáron megőrizte a fővárostól való függetlenségét, valamint hűségét a kagyü és a nyingma, egy másik régi, „vörös sapkás” buddhista iskola iránt. A gelugpák által uralt központi kormányzat nagy erőket fektetett abba, hogy a kelet-tibeti szabadszellemű kampákat Lhásza közvetlen irányítása alá vonja, és így a „sárga sapkás” rendre térítse őket. Ennek a célnak az elérése érdekében a gelugpa hierarchia nem sajnálta az erőfeszítéseket, teret adott az árulásnak, a megfélemlítésnek és a hódításnak. Miután szövetségre lépett a mongolokkal, és legyőzte a kagyü uralmat, a Dalai Láma kormánya szigorú ellenőrzés alá vonta a másik három buddhista iskolát. A Karmapa és a kagyük szigorú törvények és diszkriminatív adók célpontjaivá váltak. Egy maroknyi Lhásza közelében fekvő kolostor kivételével minden kagyü kolostort a gelug szertartásokra kényszerítettek. Két irányelvet vezettek be az ország törvénykezésébe („gyakorolj nyomást a csillagra!”, és „fejd meg a jaktehenet!”), és időről időre hivatkoztak rájuk a kormányrendeletekben. Miniszterről miniszterre szálló jól őrzött titok volt, hogy a titokzatos „csillag” valójában a Karmapa, míg a „jaktehén” a drikung, a kagyü vonal egyik ága volt. Miután a régi iskolákat így térdre kényszerítette, egy lehetséges kagyü lázadástól tartva az 5. Dalai Láma Kína Csing császárának védelmébe ajánlotta magát és királyságát. Tárt karokkal fogadták, a császár nemcsak nagylelkű gyámságát ajánlotta föl, hanem a két, egymást felváltó uralkodó rendszerét is bevezette Tibetben: a Dalai és a Pancsen Lámáét. A kagyük szemében a kínai trónnak való behódolás árulással volt egyenlő. A mai napig nem bocsátották meg a Dalai Láma hitszegését.” (32-34. oldal) A Dalai Láma már csak emiatt hazaárulónak nevezhető, de természetesen ezt nem róhatom fel Tenzin Gyaconak, hisz nem hiszek a reinkarnációban, de ettől még megállapíthatom, hogy vétenek-e saját szertartásaik ellen, korunk Dalai Lámája pedig vétett.
Mielőtt ezt kifejteném, ismét Tomek Lehnerhez fordulok: „1796-ban 7. Csing Lu, a Csing dinasztia császára egy olyan rendeletet kényszerített Tibetre, amely egy teljesen új eljárást határozott meg az inkarnációk felismerésére. Azoknak, akik egy-egy híres apát vagy láma újraszületését várták, többé már nem kellett kriptográfiai jelekkel vagy hosszú keresésekkel foglalkozniuk. Ehelyett egy, a kínai uralkodó által kinevezett tanács egyszerűen kiválasztotta a megfelelő jelölteket a megüresedett tulku helyekre. Ezután ezeket a jelöltek kicsinosították, majd felkészítették őket a szellemi vezető feladatára. Végül annak érdekében, hogy eldöntsék, melyik jelölt az igazi inkarnáció, sorsolást hajtottak végre. Az uralkodó, jóindulatáról bizonyságot téve, a rendelettel együtt egy aranyvázát is felajánlott, amelyet a javasolt sorsoláskor használhattak. Az inkarnáció nevét találomra választották ki a vázába dobott evőpálcikákra írt nevek közül. A jóságos uralkodó nem mulasztotta el annak meghatározását sem, hogy egy speciális szertartást kell végrehajtani egy tanka (tekercsfestmény) előtt, amely magát a dicsőséges 7. Csing Lu-t ábrázolta. A császár képviselője is részt vett ezen a bonyolult szertartáson. Bár a tibetiek általában képesek arra, hogy vesztegetéssel vagy egyéb eszközökkel saját igényeiknek megfelelően előre meghatározzák a sorsolás eredményét, döntési szabadságukat a kiváló gelugpa tulkuk színre lépése után korlátozták. Hivatalosan a „sárga sapkás” inkarnációkat 7. Csing Lu falról rájuk bámuló képe előtt kellett kiválasztaniuk. Ugyanakkor, ha Tibet legfelsőbb vezetője egy nyilvános közleményt hirdetett ki, engedelmesen belefoglalta: „Én, a Csing Lu által meghatalmazott Dalai Láma…”. Attól a naptól kezdve, hogy az eltökélt Lu közzétette rendeletét, egészen addig, amíg a himalájai királyság 1959-ben a kommunisták kezére nem került, minden tibeti kormányzati dokumentumot ezek a szavak vezettek be. Anélkül, hogy az országot valójában meghódította volna, Pekingnek sikerült Lhászára erőszakolnia egy terhes, és sokak által elutasított kapcsolatot. Kétségtelen, hogy Csing Lu és a Dalai Láma a helyiek szemében furcsa párost alkotott. Az évszázadok során a külső és belső beavatkozásoknak köszönhetően a tulkuk vallási alapon való kiválasztása egyre inkább kivétel, mint szabály lett. Természetesen továbbra is jelentek meg autentikus lámák. A tibeti történelemben számos példát találunk magasan megvalósított tulku vonalakra. Elméletileg az egész rendszer célja az volt, hogy ilyen inkarnációkat leljen fel, és gondjukat viselje. Ugyanakkor ugyanez a rendszer az erőszak évszázadai után lehetővé tette, hogy számos tulku politikai bábbá vagy abszolutórikus herceggé váljon. Az elöbbi eszköz volt saját udvarának kezeiben, amelynek tagjai hevesen őrizték pozíciójukat, és saját intrikáikkal foglalkoztak. Az utóbbi magas politikussá vált, senkinek sem tartozott felelősséggel, mindenkinek a tanácsát elfogadta, aki elnyerte kegyeit, és gyakran felkészületlenül vetette bele magát a politika változó vizeibe. Az a tény, hogy kijelentéseit számos esetben törvényként tisztelték, csak rontott a helyzeten. A modern nyugati társadalmak sarokkövét alkotó fogalmak, mint az átláthatóság, az elszámolási kötelezettség és a demokrácia, ismeretlenek voltak a régi Tibetben. Még a képviseleti kormányzás legalapvetőbb elemei és az abszolút hatalom enyhe korlátozása is (ezek olyan fogalmak, amelyeket a nyugat-európai hatóságok már hosszú ideje tiszteltek) nemkívánatosnak számítottak Tibetben és Ázsia többi részében is. Ennek következtében az országot gyakran egy alkalmatlan emberekből álló csoport kormányozta, akiknek egyetlen erénye az volt, hogy valamilyen címet birtokoltak, vagy csatlakoztak egy névhez. A népesség nagy része, beleértve a keleten élő szabadszellem nomádokat és a központi területek békésebb lakóit is, a feudális függőség vagy az elnyomás bizonyos mértéke szerint élt, ahol a személyes szabadság addig terjedhetett, ameddig a közvetlen úr vagy az apát engedte. A hivatalos igazságszolgáltatás és az izgágább egyének kordában tartásának legjellemzőbb módszere a megkorbácsolás volt. A kegyetlen és barbár kínzások mindennaposak voltak. A Csing dinasztia hivatalnokai hozták el ezt a módszert Tibetbe az 5. Dalai Láma idején, majd azonnal be is vezették, amikor a Dalai Láma három miniszterét letartóztatták, és nyilvánosan feldarabolták. Bár ezt a módszert a 13. Dalai Láma törvényen kívül helyezte, az jóval túlélte betiltását, egészen 1959-ig fennmaradt, amikor a kommunisták bevezették saját embertelen kínzási technikáikat is. Azok a hátborzongató fényképek, amelyek férfiakat levágott végtagokkal ábrázolnak, nem pusztán a kommunista propaganda termékei: tanúsítják a régi Tibet brutális szokásait is. Az oktatás és az információkhoz való hozzáférés a kolostorok kizárólagos privilégiuma volt, ennek következtében a lakosság széles rétegei rekedtek kívül még a tanulás legelemibb formáin is. A minden létező természetéről szóló végső tanítások, a buddhizmus lényege a legtöbb tibeti számára általában csak a nagyon alapvető formákba vetett babonás hitet jelentette, amelynek középpontjában a félelem és a karmikus büntetés, vagy a rinpocsékba vetett vakhit állt. Bár a lényegében és teljességében abszolút pozitív rendszerbe vetett bizalmuk alapvetően kielégítővé és boldoggá tette életüket, a történelmi hűség kedvéért be kell látnunk, hogy a tibetiek nagy része visszamaradott, tanulatlan és babonás életet élt. Értékeik meglehetősen jelentéktelenné váltak a mai világban.” (36-38. oldal)
Érdekes információkat tudhattunk meg, de a lényeg abban áll, amit a tulkuk kiválasztásáról olvastunk. Tenzin politikai érdekből, a kínai bábot, Orgyen Trinli Dordzsét ismerte el a Karmapa 17. inkarnációjaként, holott ez nem áll jogkörében, ez a legjobb tanítvány, Samar rinpocse feladata, aki Táje Dordzse személyében ismert rá a 17. Karmapára. Rengeteg érdekes részlet van az ügy kapcsán, mint például Tai Szitu szerepe, de nem kívánok most mélyebbre ásni, a bevezetést leszámítva az egész könyv erről a konfliktusról szól, a MEK-ről pedig letölthető. Tisztában vagyok vele, hogy csupán ennyivel nem cáfolhatom a buddhista tanításokat, még csak a megvilágosodás létezésének lehetőségét sem, de talán sikerült utóbbira a gyanú árnyékát vetnem. Amit bizton állítok, az az, hogy a Dalai Láma, reinkarnációval vagy anélkül, sehogy se lehet megvilágosodott egyén, a történelem ismeretében pedig nevetséges a Tibet függetlenségéért vívott harc szimbólumának tartani.
Tudom, itt van az elefánt a szobában; a pápák legitimitása nem tagadható meg ezen elv mentén? Voltak itt nyalánkságok, mint a hullazsinat, nemi élet, gyilkosság, irathamisítás, vagy nem is oly rég Ferenc pápa árulása a valódi kínai katolikus egyházzal szemben, kiszolgáltatva az államapparátusnak, mit sem törődve oly erkölcsi méltóságok meghurcolásával, mint Zen bíboros… gondolom erről nem olvastak liberális rajongói. A pápa az Egyház látható feje, feladata megtartani a hit tisztaságát, ügyelni a dogmák betartására, vezetni a nyájat, de sehol nem áll, hogy a titulust betöltő személy kényszerűen szent ember, pláne nem, hogy Istentől közvetlen utasításokat kap. A pápai tévedhetetlenség nem jelenti, hogy minden megnyilvánulása helyes, s ne lehetne kritizálni, Ex Cathedra kijelentésre pedig 150 év alatt mindössze háromszor került sor. Az I. Vatikáni zsinatot idézem: „A pápa, amikor ex cathedra szól, azaz az összes keresztény legfőbb pásztoraként és tanítójaként legfőbb apostoli hatalmával hit és erkölcs területén egy tanítást úgy határoz meg, hogy azt az egyetemes Egyháznak el kell fogadnia, a Péternek ígért isteni segítség által azzal a tévedhetetlenséggel bír, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs dolgában ellátni akarta. Ezért a római pápa ex cathedra meghatározásai önmaguktól és nem az Egyház beleegyezéséből fakadóan megváltoztathatatlanok.”
A Dalai Láma viszont elvileg megvilágosodott, sőt, ő ennél is több, ő maga Csenrézi egyik megtestesülése, a szeretet bódhiszatvája. Ahogy Bodhi írta, a buddhizmus nem fektet olyan nagy hangsúlyt metafizikai kérdésekre, én azt mondanám praktikus a szemlélete, sokkal inkább egyén mintsem hitközpontú, pont ezért lehet aggasztó, hogy a megvilágosodottak legnagyobb példaképe Siddhárta után, korántsem megvilágosodott.
A buddhista expanzió hófehér bástyái – Magyarországi sztúpaépítészet a XX. század végétől napjainkig
Ha azt a szót halljuk, hogy sztúpa, valószínűleg még csak távolról sem jut eszünkbe róla az égvilágon semmi, pedig jelenlétük már az 1980-as évek eleje óta megfigyelhető Magyarországon. A sztúpa a buddhista szakrális építészet egyik legjellegzetesebb darabja, egyfajta szentély, melynek belsejében szent szövegek, kegyszobrok, a nagyobbak esetében pedig Buddha-ereklyék kerülnek elhelyezésre. Egy sztúpa alapvetően az alábbi öt építőelemből áll, melyeknek gazdag szimbolikájuk van:
- egy négyszögletes alap
- egy félgömb alakú boltozat
- egy kúp alakú csúcs
- egy sarló
- egy korong
Megjelenésük időszaka hazánkban a kommunizmus utolsó évtizedére datálódik, melyből rögtön világossá válik miért is kerülhetett erre sor. A dekrisztianizáló kommunista hatalom sikeresen kiölte az emberek többségének szívéből a keresztény lelkületet és csupán a távoli múlt ködös emlékévé tette a Magyarország arculatát egy évezreden át meghatározó isteni rendet. Egyvalamit azonban nem tudott elpusztítani: az ember abszolútum felé törekvését, mely egyike a három meghatározó jellembéli tulajdonságnak, ahogy azt a hungarizmus is hirdeti. Ebben az időszakban a tönkrevert katolikus és más keresztény felekezetek nem voltak képesek megtartani vagy növelni hívő közösségeiket, így szabad volt az út mindenféle keleti vallás előtt, hogy számolatlanul harácsolja a lelkeket, és terjessze igéjét a hitét vesztett, vagy hitét kereső tapasztalatlan tömegek körében. Ebben a kaotikus időszakban került sor a Buddhista Misszió tevékenysége nyomán 1982. szeptember 25-én az első magyarországi sztúpa buddhista szertartás szerinti felszentelésére Budapesten, a XV. Kerületben, Rács Géza lámává szentelt buddhista pap kertjében A Magyar Bodhiszattva sztúpája elnevezéssel, mely megnyitotta a hazai sztúpaépítészet előtt az utat. Külön érdekesség a történetben, hogy Rács Géza baráti viszonyt ápolt a metafizikai tradicionalitás legnagyobb magyar alakjával, László Andrással, aki szintén tagja volt a Buddhista Missziónak. Rács Géza a felszentelést követő évben elhunyt, így hamvait az általa épített sztúpában helyezték örök nyugalomra.
Kronológiai sorrendben a következő termékeny év 1987 volt, amikor is két sztúpa is épült. Az egyik Budapest XXII. Kerületében a mai Árja Maitréja Buddhista Meditációs központ kamaraerdei területén a Buddhista Misszió központjában, Maitréja sztúpa elnevezéssel. A másikat Uszó községben szintén Kőrösi Csoma Sándornak szentelték, A Nyugati Tanítvány Sztúpa nevet kapta. Helye a Tan Kapuja Zen közösség Uszó Buddhista Oktatási Kulturális és Elvonulási Központ kertje. Méretét tekintve ez a legkisebb, körülbelül 3 méteres magasságú. 2018-ban újították fel.
A rá következő évben is épült egy kegyhely, mégpedig Budakeszin, egy magánvilla kertjében, mely a Sákjamuni Buddha Sztúpa nevet viseli.
1992. július 22-én szentelték fel a tari Kőrösi Csoma Sándor Békesztúpát, mely 13 méteres magasságával az ország második legnagyobb ilyen építménye. Itt meg kell állnunk egy kicsit, hogy felhívjuk a figyelmet néhány érdekeségre. A tari Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark Magyarországon egyedülálló, többhektáros területen fekvő szakrális épületegyüttes, melyen sztúpa, múzeum, teázó, ajándékbolt és egy 2011-ben épült monumentális „hun stílusú” buddhista templom is helyt kapott. Az építésénél a buzeráns vegán guru és médiaceleb, az Izraelben élő Steiner Kristóf szülei is bábáskodtak. A Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség tulajdonában álló terület elhelyezkedése jól mutatja a buddhista kulturális expanziót, ugyanis a Mátraverebély-Szentkúti nemzeti kegyhely közvetlen szomszédságában épült fel (nem ez az egyetlen példa erre Magyarországon). További érdekesség a gyülekezettel kapcsolatban, hogy káros térítő tevékenységüket az ősmagyarsággal kapcsolják össze, tanaikat a szkíta-hun buddhizmussal próbálják eladni, így egyfajta nemzeti köntösbe burkolt propagandát folytatnak. [2]
1993. június 17-én szentelték fel Közép Európa legnagyobb sztúpáját Zalaszántó mellett a kovácsi hegyen. A monumentális, 30 méter magas és 24 méter széles építmény különlegessége, hogy Buddha csontszilánkjait helyezték el belsejében. A mintegy 40 millió forintnyi külföldi és magyar adományokból megépült emlékhely impozáns látványt nyújt méreteivel.
Budapesten 2003-ban újból felállításra került egy hasonló építmény, igaz nem teljes sztúpa, csupán egy sztúpacsúcs, mégpedig a IX. Kerületben, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tetőzetének díszeként.
2008. Szeptemberében szentelték fel Magyarország harmadik legnagyobb sztúpáját a Becske község mellett fekvő Csiga-hegyen. A Megvilágosodásról elnevezett építmény 9 méter magas, messziről is jól látható, környezete kiépített.
2009-ben épült meg Magyarország negyedik leg-je, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Biri-Táncsicstelepen (a máriapócsi nemzeti kegyhelytől mintegy 20 km-re). A 7 méter magas sztúpa belsejében nyitott fülkében szobrok, zászlók és egyéb ereklyék kerültek elhelyezésre. A magánterületen fekvő, de szabadon látogatható építményhez meditációs ház és imamalom is tartozik, melyet tulajdonosa külföldi adományokból, de teljesen önerőből épített meg és tart rendben folyamatosan.
Sorban az utolsó előtti az idén májusban felavatott budapesti Tiszta Tudat Sztúpa [3], mely az első, nem magánterületen található építmény a fővárosban. Méretét tekintve a kisebbek közé tartozik.
Az eddigieken túl épülőben van egy tizedik is, melynek helye a korábban már említett Árja Maitréja Buddhista Meditációs Központ Budapest XXII. Kerületében. A kitűzött időpont 2019. május volt, ám feltehetőleg csúsztak vele, így még várat magára. [4]
A tételes felsorolás után lássunk egy részletes táblázatot is a magyarországi sztúpák vírusszerű terjedéséről.
A hungarista mozgalom a vallási türelem, és nem a vallásszabadság talaján áll. A buddhista egyház ezért a megtűrt, el nem ismert vallások közé fog tartozni: „Az el nem ismert vallások olyan nem-keresztény vallások, illetőleg olyan keresztény közösségek, melyek nem ellentétesek az elsődleges természettörvénnyel, illetőleg a másodlagos természettörvénnyel ellentétes gyakorlataikat (pl. többnejűség) nem követhetik a hungarista állam keretein belül. Külön elismerésre azért nem méltóak az állam részéről, mivel nem gyökeresedtek bele a magyar kultúrába, viszont gyakorlásuk nem veszélyezteti a közerkölcsöket, így szabadon követhetők. Viszont semmiféle állami támogatást nem fognak élvezni, önfenntartásra lesznek kötelezve. Egyéni és csoportos, magán és nyílt vallásgyakorlásuk megengedjük.” [5]
A leendő hungarista államban a nem keresztény vallások a fentiek értelmében tehát gyakorolhatják hitüket, és megtarthatják szent helyeiket, bár ezek további építésére és a vallási terjeszkedésre, térítésre vonatkozó túlkapások elkerülésére oda fog figyelni az államapparátus.
Kiemelt képünkön: Tűzszertartás a Tara-templomban. Tar, 2019. január
Zöldinges.net – K.D, Csikós Gergő
Források:
- [1] A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztató 38. 2008 tél.
- [2] Buddhizmus, szkíta-hun-magyar buddhizmus (2019.08.20.)
- [3] Tkbe.hu – Felavatták a Tiszta Tudat Sztúpát Budapesten (2019.08.20.)
- [4] Buddhizmus.hu – sztúpát emelünk (2019.08.20.)
- [5] Hungarista valláspolitika. www.kitartas.net (2013.11.13.)
- Bhikkhu Bodhi: A nemes nyolcrétű ösvény (Orient Press, 1993, Budapest)
- Tomek Lehnert: Szélhámos szerzetesek – A karma kagyü háború krónikája (Gyémánt út buddhista közösség, 2004, Budapest)
- Wikipédia, pápai tévedhetetlenség
- Karizmatikus, Csenrézi és a dalai láma
