„Horvát vagyok, tehát magyar.”
Zrínyi Miklós
Folyamatosan találkozom azzal a tévképzettel, hogy a Magyar Királyság és a Horvát Királyság közt perszonálunió állt fenn, nem pedig reálunió. Ezért most ezen téveszmék cáfolatára készülök, mert a múltat csak az igazság szemüvegén keresztül vizsgálhatjuk.
Fontos tudnunk, hogy Horvátország területe csak az egykori Horvát-Szlavónország Modrus-Fiume és Lika-Krbaava területének egy részét tette ki. Nagyobbik része a hajdani Szlavónia területe volt, vagy közvetlenül a magyar király kormányzása alatt állt.
- Szlavónia
- Verőce, Pozsega és Szerém
A horvát-szlavónországi Pozsega, Verőce és Szerém megyék sosem tartoztak a szlavón bán joghatósága alá, hanem a magyar király közvetlen kormányzósága alatt álltak, amíg a törökök el nem foglalták. 1226-41 között Verőce és Pozsega megyéket II. András a fia (Kálmán herceg) számára alkotott szlavóniai hercegséghez csatolta jövedelme ás hatalma nagyobbítása végett. De 1242-ben visszahelyezte közvetlen királyi kormányzás alá.
Az említett területet csak 1746-tól nevezik el hivatalosan Alsó-Szlavóniának, – ennek a területnek nincs köze az eredeti Alsó-Szlavónia (Belovár-Kőrös megye) területéhez – addig szerémi kerületnek (districtus Sirmiensis-nek) nevezték.
A török uralom alatt a magyarság innen teljesen kipusztult és boszniai szerbek népesítették be, innen a Kis-Rácország (Verőce és Pozsega megyék területe) [1] elnevezés.
1741-ben a XVIII. törvénycikkben a király megígérte, hogy Alsó-Szlavóniát (Belovár-Kőrös) visszahelyezi a horvát-szlavón bán joghatósága alá, de ez a katonaság ellenállasa végett nem mehetett végbe, az akkori szerémi kerületet csatolták a Horvát-Szlavón bánsághoz, és ezért nevezték el azt Alsó-Szlavóniának [1].
Így került az 1745-ig a szlavón bán alá sosem tartozó szerémi kerület a horvát-szlavón bán joghatósága alá, holott ott szlavónok, vagy horvátok sosem éltek, ezt Olovoi Miklós bosnyák származású püspöktől tudjuk [2]. A terület az 1746-1848-as években az országgyűlésekre külön követeket küldött és nem a Horvát-Szlavón országokkal közösen [1].
- Zágráb, Belovár-Kőrös és Varasd
Ez a terület a honfoglalás előtt a Német-Római birodalomhoz tartozott, 972-től a korontál hercegséghez, két őrgrófságból állt. 1082-83 telén Szent László elfoglalta és 1092-ben IV. Henrik császár ezt elfogadta. A meghódított területet három megyére: Zágrábra, Kőrösre és Varasdra osztotta fel, felállította a zágrábi püspökséget, amit a kalocsai érsek alá helyezett.
1083 és 1190 között nem volt külön önkormányzata. Ekkor III. Béla Imre fia számára hercegséget alkotott Horvát-Dalmát országokból, hogy gyakorolja a kormányzói teendőket és hozzá csatolta e három megyét a fia hatalmának és haderejének növelése érdekében [3].
A horvát hercegséget szlavón hercegségnek is nevezték, így az elnevezést kiterjesztették a hozzácsatolt három megyére is. Ez az állapot egészen 1241-ig állt fenn, ekkor vált külön a horvát és szlavón elnevezés, Zágráb, Kőrös és Varasd megyéket ezentúl Szlavóniának hívták, az eredeti horvát részeknek pedig megmaradt a Horvátország elnevezése [3].
A közvetlen királyi kormányzás hiányának okán ezek a területek elkezdtek elválni adózás, katonáskodás és bíráskodás tekintetében az ország többi részétől. Ezeket a kialakult szokásokat írásba foglalva a magyar király jóváhagyásával Csák Máté bán (Trencsényi Csák Mátyus nagybátyja) megerősítette. Ebben egyedül az önkormányzat kialakulását fedezhetjük fel, de ez már a Dráván inneni területeken is megindult. [4]
1495-ben a szlavón rendek maguk is elismerik, hogy:
„Szlavóniának összes jogai és kiváltságai a dicső királyoktól, II. Ulászló elődeitől engedélyeztettek.” [5].
- Előzmények:
A mohácsi vész után meggyengült a központi hatalom, így a Magyar Királyság nem tudta ellátni Szlavónia védelmét, hanem azt a 1578-ban megkötött brucki egyezmény értelmében Stájerország vállalta magára. Ennek következtében német tisztikar és német katonaság telepedett le a területen, vagyis a szlavón rendek nem a magyarokkal érintkeztek.
Közrejátszottak vallási ellentétek is, ugyanis a szlavónok nem fogadták el a protestantizmust és a hittérítőik kiűzését is elrendelték, és azt is tiltották, hogy protestáns hitűnek birtoka legyen a területen [6].
Közrejátszott a török hódítás következtében a horvátok bevándorlása, a horvát nemesség Duna-Száva közé való letelepedése is. Ugyanis Zágráb, Belovár-Kőrös és Varasd megyék lakossága nem volt sosem horvát. Bizonyítja ezt a horvát származású Tomasich János, aki megkülönböztette a horvátoktól a Dráva és Száva között lakó szlavónokat. Bizonyítják továbbá a németek is, akik a XV-XVIII. századokban az eredeti Szlavóniát Windisch-Land-nek és lakosait windek-nek nevezték, mint a stájerországi és krajnai szlovéneket.
A horvát nemesség pedig kiszorította a szlavón nemességet, akik magyar származásúak, de legalábbis magyar érzelműek voltak.
1666-ban megjelent Lucius János dalmát írónak Dalmatia történelméről egy könyve, amelyhez függelékként hozzácsatolta Tamás splatói főesperesnek a művét, aki a régi Horvátország területét egészen a Dráváig kitolta és Horvátországot önmagától meghódoltnak nevezte. Ennek hatására a horvát nemesek hangoztatni kezdték, hogy a régi Szlavónia (Varasd, Zágráb, Belovár-Kőrös) a hódítás jogán a horvátokat illeti, illetve ők, mint horvátság, a magyar királynak csak önként meghódolt alattvalói.
1527-ben Szlavónia nem fogadta el I. Ferdinándot, 1526-ban a szlavón nemesek a Zápolyay párthoz csatlakoztak. Ezért I. Ferdinánd, hogy jogot szerezzen az országrészhez, felvette címei közé a rex Sclavoniae szót. Pedig Szlavónia sosem volt királyság, csak ducatus, vagy banatus, ha nevezték is regnumnak, azt régió értelemben használták. A rex Sclavoniae nem adott Szlavóniának semmilyen jogot, I. Ferdinánd nem koronáztatta magát szlavón királlyá, okiratot sem adott ki, hogy Szlavóniát királyság rangjára emeli. Valamint a német kancellária továbbra is Windisch-Land-nak nevezi a területet és nem Königreich-nak.
Csak a horvátok bevándorlása után kezdték el Zágráb megyének a Kulpán túl eső részét Horvátországnak nevezni. Főképp, miután a károlyvárosi hátárőrséghez csatolták és azt horvát határőrvidéknek nevezték el (a Kulpa és a Dráva köze volt a szlavón határőrvidék). Majd 1746-tól az egykori Szlavóniát (Zágráb, Varasd, Belovár-Kőrös) Felső-Szlavóniának, később pedig már azt is Horvátországnak hívták. Verőce, Pozsega és Szerém megyéket pedig Alsó-Szlavóniának (1746-90), később pedig egyszerűen Szlavóniának.
- Horvátország
A történelmi Horvátország a hajdani Horvát-Szlavónországbeli Modrus-Fiume és Lika-Krbava megyéket foglalták magukba és Dalmáciának északnyugati részét. Ezt a X. sz.-ban Porphyrogeneta Konstantin, a XII. sz.-ban Edrisi, akkori földrajzíró, vagyis a kérdés szempontjából érdektelen felek elég világosan és pontosan leírják. Így az 1260 környékén író Tamás főesperes leírása nem mérvadó [7].
A Polyana faluban 1741-ben született Brodarich István püspök is világosan leírja, hogy Szlavónia a Dráva és Száva közt terül el, illetve határai a Száván túlra is kiterjednek, egészen az Una folyóig, és ott kezdődik Horvátország [1].
A régi Horvátországot a Keletrómai Császárság fennhatósága alatt önálló horvát hercegek irányították. Majd a császárság hatalmának hanyatlásával váltak folyamatosan függetlenné tőle. II. Kreszimir volt, aki elsőként megkapta a király nevet, unokája III. Kreszimir Péter pedig Horvátországhoz csatolta Dalmátországot. A 1073-as halála után egy Szalucz (Szalóc) nevű főúr megbuktatta a királyi családot, de őt 1075-ben a dél-itáliai normannok rabságba vitték. Eztán a horvát és dalmát városok szövetkeztek és megszabadultak véglegesen a Keletrómai Császárság fennhatóságától, királyul választották a volt bánt, Szvinimirt és a pápától kértek neki koronát.
Azonban III. Kreszimirnek volt egy István nevű unokaöccse, aki fenntartotta a jogát a királyi trónra és Szvinimir halála után meg is szerezte azt, 1090-ben azonban meghalt [7].
István III. Keriszmir nővérének és Géza magyar hercegnek (majd I. Géza néven magyar király) a fia volt. Így István horvát király halála után a trón női ágon I. Géza fiára szállott. I. Géza Kálmán nevű fia a magyar trónra volt kiszemelve (Szent Lászlónak nem volt fia). Ezért Szent László bevonult Horvátországba és a Dalmácia kivételével elfoglalta azt, I. Géza Álmos nevű fiát pedig királyává tette [8]. 1095-ben László halálával Kálmán lett a király, és úgy egyezett meg Álmos öccsével, hogy Álmos megkapja az erdélyi és tiszántúli területeket hercegségként, Kálmán pedig Horvátországot [9].
Kálmán tehát, mint anyai örökséget Magyarországhoz csatolta Horvátországot, az ellenállást pedig leverte, továbbá 1105-re Dalmáciát is meghódította.
Felvette a Rex Croatiae címet, de csak azért, hogy a területhez a jogát fenntartsa és biztosítsa [10].
A már említett Lucius János 1666-ban megjelent könyvében, amihez csatolta Tamás splatói főesperes művét, meg van említve egy, a zárai apácák számara adott 1102-es oltalomlevél, melyben olyan állítás hangzik el, hogy Kálmánt 1102-ben a tengermelléki Belgrádon királlyá koronázták. De Zárát Kálmán csak 1105-ben foglalta el, így nem adhatott oltalomlevelet 1102-ben. Ezt az oltalomlevelet 1190-ben a zárai apácák ügyésze hamisította öncélúan a maga javára, tehát az 1102-i koronázás csak az ő kitalációja.
Továbbá egy hivatkozási pont még a trauiaknak adott 1108-as kiváltságlevél, amelyben elhangzik, hogy:
„midőn koronázás , vagy az ország ügyeinek tárgyalása végett hozzátok érkezem, senki se mehessen erőszakkal a polgárok házába, csak akit ti befogadtok.”
amit a horvát király koronázására értelmeznek.
Viszont a XII. sz-ban szokás volt, hogy minden nagy ünnepen és nagyvárosban a király megkoronáztatta magát, és úgy ment be a templomba. Ezt bemutató koronázásnak nevezzük. Ide vonatkozó mű a cseh Kozma, prágai kanonok műve, amiben leírja mi volt az ünnepnapokon szokásos bemutató koronázás [11].
1111-ben a brazzai szigetbeli elöljárók azt írják, illetve 1164-ben a spalatói érsek is, hogy felettük Kálmán, valamint István magyar és nem horvát királyok uralkodnak. A római pápa is azt mondja, hogy hozzá 1139-ben a spalatói érsek ügyében II. Béla magyar és nem horvát király fordult [10]. Zeng városát a pápa szerint „Bela illustris rex Hungariae”, vagyis magyar és nem horvát király adományozta a templomosoknak. Pedig, ha perszonálunió állt volna fent a két ország között, ott mint magyar király semmit sem adományozhatott volna.
II. András 1226-i oklevelében ajándékként adja oda a horvát-dalmát hercegséget Kálmán fiának, és dridi birtokát is csak a Magyar Királysághoz való hűség függvényében adja át a traui püspöknek. Tehát nincs szó, csak a magyar koronáról.
1314-ben, mikor a velenceiek az Arbe szigettel szemben lévő Jablanac földet követelték, maguk a Frangepánok (horvát nemesi család) írják, hogy az említett terület Magyarországon van, és nem tartozik az arbei szigetekhez [12]. Vagyis elismerve, hogy a horvát területek mind Magyarországon vannak, teljesen annak részét képezik.
A Velencei Köztársaság sem nevezte sosem regnumnak Horvátországot, hanem banatusnak, maga a bosnyák király is csak banatusnak nevezi Horvátországot 1461-ben [13].
Egy 1492-ben kiadott oklevélben kijelentik a horvát rendek, hogy:
„Mivel mi, előbb említett Horvát- és Szlavónországrészek és azok összes lakosai régtől fogva Magyarország koronájához és magához Magyarországhoz tartozunk, s alattvalói is vagyunk e koronának és országnak, tehát ezen békekötést az ez ügyben kihirdetett budai országgyűlésen nyilván és ünnepiesen elfogadjuk [14].”
Frangepánok, Zrinyiek, Krusicsok, Martinusevicsok, Subicsok, Guszicsok, stb. pecsétjei vannak ezen a nyilatkozaton.
Ha használták is a regnum kifejezéseket, azokat régió értelemben értették, ezeket a fent említettek bizonyítják.
További tévedések az 1527-i királyválasztás és a Habsburg-ház női ágon való örökösödését kimondó határozat horvát rendek általi kimondását a függetlenség bármely jelének tekinteni. Ugyanis a királyválasztás azért nem lehet az, mert csak utólagos hozzájárulás a pozsonyi országgyűlés döntéséhez, illetve, indoklásképp mondják, hogy azért ismerik el I. Ferdinándot, mert
„az Istennek szentelt Magyarország elnyeréséhez kellő jogai vannak [15].”
Utóbbi pedig ígéret arra, hogy ők majd akképp fognak szavazni, amit a császári udvar, mint kezdeményezést fogad [16]. III. Károly pedig ezt titokban tartatta, ami pedig titok az nem törvény, a törvényt ki kell hirdetni, hogy mindenki tudjon róla, akképp lehet neki érvényt szerezni [17].
- Háromegy királyság (trojedina kraljevina)
Miszerint Horvátország, Szlavónia és Dalmátország egy ország. Közjogilag még Horvát- és Dalmátország egyesülése is csak 1050-ben és 1091-ben állt fenn, amikor még horvát király uralkodott ott. De 1091 és 1105, majd 1117 és 1124 között a Velencei Köztársaság fennhatósága alatt állott. 1357-ben pedig I. Lajos elkülönítette őket egymástól, úgy hogy innentől kezdve Horvát- és Dalmátországokról beszélnek, és nem Horvát- és Dalmátországról. Horvátország és Szlavónia a gyűléseiket 1557-ig külön tartották, 1494-ben a szlavón nemesek nem akartak a horvátoknak segítséget nyújtani, mert a saját területükön kívül nem voltak kötelesek harcolni [18].
Nem volt tehát torjedina kraljevina, semmilyen törvény nem mondta ki ezeknek a területeknek az egyesülését, éppen ellenkezőleg, minden arra utal, hogy ezek mindig is különállók és egymástól független területek voltak.
- Összegzés
A cikk megírásához Dr. Karácsonyi János Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez c. könyvét használtam, a források az ő forrásai.
Láthatjuk tehát, hogy minden olyan állítás, mely azt mondja, hogy itt önkéntes meghódolásról, vagy közös megegyezés alapján létrejövő egyesülésről van szó, avagy perszonálunió állt volna fenn, az hamis. Szlavóniát a Német-Római birodalomtól a hódítás jogán szerezte Szent László királyunk, Horvátországot pedig Kálmán az anyai öröklés jogán. A szóban forgó területek pedig külön önkormányzással rendelkeztek, egymástól külön álltak. De minden azt bizonyítja, hogy ez a belső önállóság, amit a horvát és szlavón területek élveztek, mint a Magyar Királyság egy bánsága élvezhették, vagyis annak alá voltak rendelve. Jogaik a magyar királytól származtak, aki ahogy adta, úgy el is vehette volna azokat.
Minden olyan nézet, ami ennek az ellenkezőjét hangoztatja hazugságokon és kitalációkon alapszik és célja a népeink közti békétlenség, mert a hazugságokat arra használják, hogy igazolják a magyarság elnyomó szerepét.
Hallgassunk a történelmi tényekre, mert csak az igazság vezetheti a magyar nemzet életét. Úgy legyen!
Zöldinges.net – Bognár Albert
Források:
- [1] Palugyay: Kapcsolt részek
- [2] Hodinka: Tanulmányok a bosnyák-diakovári püspökség történetéről
- [3] Karácsonyi: Szent László meghódítja a régi Slavóniát
- [4] Cop. Dip. Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae
- [5] Kukoljevic. III.
- [6] Kukoljevic. II.
- [7] Racky: Documenta hist. Chroaticae
- [8] Századok 1912. 1915.
- [9] H. Hung. Fontes Dom. III.
- [10] Cod. Dipl. CDS. II.
- [11] Migne: Patrologia Latina
- [12] Wenzel: Diplomáciai emlékek az Anjouk korából
- [13] Magyar diplomáciai emlékek Mátyás király korából
- [14] Firnhaber: Beiträge zur Geschichte Ungarns
- [15] Acta comitialia regni Croatiae
- [16] Kukoljevic: Jura Croatiae
- [17] Vjesnik. XIV.
- [18] Kukoljevic. I.
