Mielőtt cikksorozatunk következő részében rátérnénk a hungarista királykérdés kapcsán szerkesztőségünk konkrét álláspontjára, nem árt a leggyakoribb tévhitek eloszlatásával tisztázni, hogy pontosan mit értünk és mit nem értünk az alatt, ha nyíltan deklaráljuk a hungarizmus monarchisztikus alapvonását.
Monarchistának lenni ugyanis nem egy múltba révedő nosztalgia, nem a feudalizmus társadalmi berendezkedésének a rehabilitálása, és nem egy királyi dinasztia feltétel nélküli, vak követése. Monarchistának lenni nem jelent mást, mint Krisztus társadalmi királyságának az akarását. A trón és az oltár szakrális szentségének a visszaállítását. Nézzük mindezeket egy kicsit bővebben.
- 1. Feudalisztikus társadalmi berendezkedés helyett meritokratikus hierarchiát
Mindenekelőtt fontos, hogy megkülönböztessük az államformát magától a társadalmi berendezkedéstől. Ugyanis egy adott államformához nem kapcsolódik szükségszerűen az a feltételezett társadalmi berendezkedés, amely a történelem folyamán hozzátapadt. Ez esetünkben kiváltképpen érvényes a monarchiára, mint államforma és a feudalizmus, mint társadalmi berendezkedés történelmi viszonyrendszerére is. Következtetésképpen, amikor a monarchisztikus államforma mellett foglalunk állást, akkor ez közel sem jelenti azt, hogy a feudalizmus társadalmi rendjét tartjuk üdvösnek és példának okáért egy születési előjogokon nyugvó átjárhatatlan rendszer újjáélesztésén dolgozunk.
Igaz, kétségtelen, hogy a természet rendjéhez igazodva a társadalmat is hierarchikus alapon képzeljük el. A hierarchikus tagozódás pedig sajnos pontosan a feudalizmusnak köszönhetően él úgy a társadalmi közgondolkodásban, mint egy zárt rendszer, ahol a születés és ebből kifolyólag a vagyon egy nehezen átjárható “kasztrendszert” teremt. A hungarizmus szociális tanításának, a társadalmi igazságosság eszményén nyugvó esélyegyenlőség jegyében mindenféleképpen meg kell haladnunk.
Meghaladni, de nem az emberi természetet megerőszakoló baloldali egalitárius gondolat mentén, hanem az hierarchia természeti rendjét megőrző, de kellő szociális ráfordítással a meritokrácia mentén. A hierarchikus rendszer alá-fölérendeltsége természetszerűleg tehát továbbra is megmarad, de az érdemelvűség eszményével karöltve egy olyan rendszert teremt, ahol a teljesítmény, a tehetség és a szorgalom az ember képességeihez mérten egy átjárható hierarchikus struktúrát hoz létre, amely organikus alapon, az érdemek alapján elnyert tekintélyelvűségen, az autoritarizmuson alapszik.
A cél az, hogy ezt a szellemiséget felismerve és elsajátítva az adott személy a társadalmi közösség tagjaira támaszkodva, azok segítségét élvezve tudja a magában rejlő képességeket kibontakoztatni és így, egymást segítve feljebb jutni a ranglétrán – mindezt a nemzet szellemi, erkölcsi és anyagi primátusában. A hierarchia a szociális gondolattal áthatva és a meritokráciával kéz a kézben járva tehát nem egy politikai (feudalizmus) és nem is egy gazdasági (kapitalizmus) zártságot jelent, hanem a természet rendjén alapuló valódi szabadságot.
- 2. Alkotmány, jog és törvény VS(?) Nemzet, igazság és élet
“Ha választani kell nemzet és alkotmány, igazság és jog, élet és törvény között, úgy az értelmiség kötelessége, hogy mindenkor a nemzetet, az igazságot és az életet válassza, mert tudnia kell, hogy ez a három örökkévaló. Az alkotmány, jog és törvény szükséges, de múló formák, amelyeket a Nemzet akkor és úgy cserélhet ki, ahogy fejlődése, új életakarása ezt meg követeli.”
Szálasi Ferenc gyakran idézett – azonban kevésbé megértett – fentebbi gondolatai gyakorlatilag kimerítő magyarázatot adnak cikkünk egyik nyitógondolatának, miszerint monarchistának lenni „nem egy királyi dinasztia feltétel nélküli, vak követését” jelenti. A félreértések elkerülése végett azonban fontos kissé részletezni Nemzetvezetőnk gondolatait.
Előszőr is, nem szabad azt hinnünk a fenti kijelentések hallatán, hogy a hungarizmusnak következetesen szembe kellene helyezkedni az alkotmánnyal, a törvénnyel és a joggal. Az alkotmány, a törvény és a jog ugyanis NEM ellenségei a nemzetnek, az életnek és az igazságnak, hanem hű szolgálói annak (lásd a Szent Korona-tant, amely a “magyar közjogiság örök időkre való biztosítására szolgál”). A törvényfogalom és az ehhez kapcsolható hármas megkülönböztetés (jog, törvény, állam) is egyfajta “transzcendens realizmus”, amelynek mindig igazodnia KELLENE a természettörvényen nyugvó természetjogi igazságokhoz. A pozitív törvénynek a természetjog megtestesítőjévé, az örökérvényű erkölcsi maximák valóságává kell válnia.
Ha tehát a transzcendens alapjaitól megfosztott, a természetjogtól elszakadt törvényfogalom, a matéria síkján a politikai, gazdasági és társadalmi rend szempontjából csak a világi életet szolgálja, és ha objektíve megállapítható, hogy az alkotmány, a törvény és a jog szembehelyezkedik a természet törvényeivel, azaz a Szálasi által meghatározott triumvirátussal, a nemzettel, az élettel és az igazsággal, akkor ebből kifolyólag valóban KÖTELESSÉGÜNK az utóbbit választani. Ennek egy egyszerű oka van: míg utóbbi alatt (nemzet, igazság és élet) a tér- és időfüggetlen abszolút igazságok foglalatát értjük, addig a jog, a törvény és az alkotmány hármasa csupán a tér és az idő szabta szubjektív lenyomatai az emberi természet objektív minőségének.
Ha ez a „lenyomat” félresikerül, esetleg megsérül, akkor (de csakis akkor) kell szembe helyezkedni vele, egyébként pedig segítő kezet kell nyújtani számára, hogy az igazság erkölcsi és szellemi ereje a gyakorlatban, az alkotmányban, a törvényben és a jogban is gyökeret eresszen. Ezzel kapcsolatban írja Szálasi:
“Csak olyan jogfolytonosságot ismerhetünk, amely egyedül és kimondottan a nemzet érdekeit szolgálja, legyen az akár politikai, akár gazdasági vonatkozású. Ha ez nem szolgálja a nemzetet, meg kell semmisítenünk, könyörtelenül ki kell irtanunk és új, a fejlődésnek megfelelő jogalapot kell adnunk nemzetünknek, mely érdekeit törvényesíti, biztosítja és megvédi. Meg kell semmisíteni ezt a népet elbutító, önös, egyéni célokat szolgáló jogfolytonosságot.”
Tehát nem az alkotmányt, a törvényt és a jogot veti meg, hanem azt az esetleges közjogi állapotot, amikor ezek kimutathatóan eltávolodtak az isteni rendtől.
Mindennek a szükségszerű következménye, hogy ha a közjogilag legitim uralkodó szembemegy egy magasabb rendű törvénnyel, szembemegy a nemzet érdekeivel és az igazsággal, akkor magától értetődő, hogy el kell távolítani a trónusról, hiszen a legitimációt maga Isten pecsételi meg, tehát a széppel, a jóval és az igazzal van összeforrva. Ha ezt a szerződést akár szellemileg, akár erkölcsileg felrúgja, akkor bár közjogilag, a jogfolytonosságát tekintve az uralkodó “legitim” marad, de az erkölcs és a szellem síkján, az isteni legitimációt tekintve semmiképp.
Ha azonban ez a veszély nem áll fent, akkor az uralkodó megdöntésére tett kísérletek, az autoritás és a törvény ellen való lázadás (vö: forradalom) az egyben az Isten elleni lázadást is jelenti. Szálasi tehát az ún. kirakatmonarchizmust és az állegitimizmust veti meg, amely az Istenhez való hűséget akarva-akaratlanul is, de felcseréli egy esendő emberi személy, esetleg dinasztia feltétel nélküli szolgálatára.
- 3. A monarchia, mint Krisztus társadalmi királysága
Maga a birodalmi tudat szükségszerűen maga után vonja az államberendezkedés monarchikus alapjait. Ebből kiindulva, mint egyfajta a részhalmaz a monarchiának is tartalmaznia kell azokat az ideákat, amelyek a birodalmi gondolatot gazdagítják.
“A birodalmi ethosz a szolgálat, bátorság, kötelességtudat, becsület, mértéktartás, elkötelezettség, lojalitás erényeit tartalmazza. A mérlegelés, kezdeményezés, felelősség, csapatszellem habitusát. A birodalmi ethosz az úriember ethosza.”
Fontos, hogy egy civilizáció kiteljesedését azon egyének léte határozza meg, amelyek a velük született vagy megszerzett tekintélyük által az evilági rendben egy magasabb szellemi erő valóságát testesítik meg. A vezér, a nemzetvezető szellemi elit, a kultúrahordozó réteg lényegében egy híd szerepét töltik be. Egy hídét, amely kapcsolat a magasabb rendű szellemi ideák és a társadalom között. Isten akaratának a közvetítői. Feladatuk, hogy megközelítőleg azt az életet teljesítsék be, amely “az életen túl van”.
Nem véletlen, hogy minden tradicionális társadalmi berendezkedésben létrejön a királyság és az Egyház közötti szoros együttműködés, ahol a papok képzik a törvény rendszerének szellemi-erkölcsi alapjait, a király, s a nemzetet vezető politikai elit pedig annak politikai értelemben vett beteljesítői. Hiszen az Egyház által hordozott krisztusi tanokat csak az államvezetés tudja, mint társadalmi realitás hatékonyan érvényre juttatni, a gyakorlatba átültetve realitássá formálni. A monarchia tehát e kettőnek, a trónnak és az oltárnak a szellemi és erkölcsi értelemben vett egyesülését jelenti Az állameszme elvilágiasodása (szekularizáció), létének isteni eredetétől való elvágása kauzálisan maga után vonja a társadalmi hanyatlást is.
Amiért “monarchistaként” definiálhatjuk magunkat, az pontosan ennek a transzcendens vonatkozás központi szerepének az elismerése. A monarchiában Krisztus társadalmi királyságának az állami alapjait látjuk, amely földi keretek között a lehető legtökéletesebben illeszkedik az isteni rendhez (ennek bölcseleti igazolását lásd: Aquióni Szent Tamás ‘A fejedelmek kormányzásáról’ c. művében.) A monarchia autoritásának és legitimitásának alapja végsősoron transzcendens, és nem hordoz magában semmiféle evilági, materiális politikai szupremáciát. Éppen azért, mert elkötelezett célja – mint eszköz – Krisztus szolgálata. Ez a szolgálat pedig egy egészséges és organikus környezetben, ideális esetben a birodalmi tudat, a monarchia akarásának a realizálásához vezet.
Ha tehát hiszed Krisztus urunk tanításait, hiszed, hogy az államnak ezen igazságok elismerésén kell alapulnia, hiszed az erkölcs és a szellem szintjén a trón és az oltár elválaszthatatlan egységét, akkor üdv a monarchisták körében.
Zöldinges.net – Váradi Attila
