Az élet eredete és az élő fajok keletkezése
Szent Tamás tanítása az élet eredetéről
Szent Tamás biztos ténynek tekinti az élőlények három, egymástól fajilag, sőt nemben különböző nagy osztályának létezését, a földi életnek háromfajta létmódját. Az is biztos tény Szent Tamás számára, hogy a világ nem hordja magában létének elegendő okát, ezért léte (existentia) Teremtőt kíván meg. Szent Tamás eszmerendszerében nincs helye a „mai természettudományos értelemben vett” evolúciós elméletnek, ezért erről nem is tárgyal kifejezetten, de a tamási elvek alapján értékelni tudjuk ezeket a modern elméleteket.
Tudós-Takács János
Szent Tamás állásfoglalása szerint az élet csak közvetlenül Istentől származhat. Ő teremtette az összes élőlények különböző nemeit és fajtáit úgy, ahogyan azok manapság vannak. Nehézséget okozott neki az a látszólagos tapasztalati lény, hogy bizonyos élőlények élettelenből keletkeznek, pl. férgek iszapból, vagy a muslincák a nap fényéből. Akkoriban ez volt a közgondolkodás ezen természettudományhoz tartozó dolgokkal kapcsolatban. Ezek azonban nem érintik a tomista filozófia és teológia lényegét. Megoldása ezen esetben az volt, hogy az égitestek erősugárzására vezette vissza az ilyen élet keletkezését olyan értelemben, hogy Isten a világ teremtésekor az anyagba bizonyos életmagvakat, életcsírákat oltott be, és ezekből fejlődik ki kedvező körülmények között az aktuális behatás alatt az élet.
A fejlődés-és leszármazás-elméletek
Az újabb korban a természettudományok hatására különböző fejlődés-és leszármazás-elméleteket állította fel. Az elméletek szerint a mai fajok egy vagy több őstípusból fejlődtek ki, lassú átalakulás útján. Érveik nagyjából a következők:
A mai élőlények szerkezet és alak tekintetében olyan sorba állíthatók, hogy a kevésbé tökéletesek szinte észrevétlenül átmennek a tökéletesebb élőlényekbe. Ezt látszik alátámasztani a paleontológia, amikor a kihalt élőlényekben a mai élők elődeit vélik felismerni. Az embriológiából pedig arra következtetnek, mintha a méhmagzat a teljes kifejlettséget olyan fokon át érné el, amelyek az ugyanazon nemhez tartozó, egymásból leszármazó típusok vonásait mutatják. Így állította fel Haeckel materialista biológus (1834-1919) biogenetikus törvényét, amely szerint „az ontogenezis megismétli a filogenezist”, vagyis az egyedfejlődés megismétli a fajfejlődést; az emberi magzat kilenc hónap alatt, mintegy felgyorsítva morfológiailag ugyanazokon a stádiumokon megy át, mint hosszú időszakokon keresztül az élővilágban a faj kialakulása.
Hasonló gondolatok alapján állította fel Charles Darwin (1809-1882) a fajok leszármazásának elméletét és ezt az ember keletkezésére is kiterjesztette. Szerinte az élőlények kifejlődése három tényező segítségével történik:
- A variáció, azaz a változékonyság: az őstípusokon a külső, változó körülmények hatása alatt új szervezet, új tulajdonságok jönnek létre.
- A létért való küzdelem: a kevésbé alkalmasak elsatnyulnak.
- Az átöröklés a megszerzett tulajdonságokat állandósítja.
Újabban a természettudósok egyre jobban eltérnek Darwin tanaitól. Megtartják a fejlődés gondolatát, de ezt nem külső körülményekhez való alkalmazkodással magyarázzák, hanem egy bizonyos belső, fejlődésre indító, célirányos törekvéssel rendelkező elv segítségével.
Egyesek szerint ez a lételv a szellemi lélek, amely minden élőlényben benne van. Ezt a tant vallotta Darwin előtt Lamarck és újabban sokan, akiket neo-lamarckiánusoknak neveznek. Újabban egyre több természettudós (mint pl. Hartwig, Hinke, Steinau, Deparat, Koken, Wasmann) több eredeti őstörzset különböztet meg, történjék az lassú alkalmazkodás, ugrásszerű mutáció vagy visszafejlődés által.
(Forrás: Tudós-Takács János – Bevezetés a filozófiába: 243-244-245. oldal)
Zöldinges.net – Lengyel Béla
